Pál József irodalomtörténész napi feladatnak tartja a magyar tudományos nyelv korszerűsítését.
A kultúra: igény, hogy valami szép, választékos, lényegi legyen, s ezzel valami olyat mondjunk el magunkról, ami a jobbik részünk – vallja Pál József irodalomtörténész professzor. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszékét vezető egyetemi tanárt, az SZTE nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettesét kérdeztük a magyar kultúra napján hagyományokról, értékekről, feladatokról.
– Miért kellenek jeles napok? – A kultúra és a kultusz egyaránt a latin colo, művel szóra megy vissza: minden vallásnak, kultusznak és kultúrának lényegi eleme, hogy a lineárisan és szakadatlanul előre haladó időben kijelöljön bizonyos pontokat, amelyek állandóan visszatérnek, és az örök visszatérés eszméjét-érzését adják az embernek. Ezt a szimbolizmust a keresztény naptár is kifejezi. Minden év önmagában egy-egy teljes emberiségtörténet, Krisztus-metafora: a rá való várakozástól a megszületésen keresztül a feltámadásig, illetve a végidőkig, vagyis Krisztus királyként való második eljöveteléig – a naptárban ez november hónapban van –, majd ismét kezdődik előröl ádvent első vasárnapjával. Tehát a természethez is kapcsolódó körforgás, a visszatérés kiszakadást is jelent a lineáris időből – ezáltal más dimenzióba emelkedhet az ember.
– Örök időktől él ez az igény? – A napok osztályozása a római korból is ered: a dies festum vagy festi, azaz ünnepnap, örömnap egyúttal munkaszüneti nap volt, s valamely közösségi évfordulónak vagy vallási szertartásnak szentelték – a visszatérésben a halhatatlanság megélésnek a szándékával. Nagyon fontosak voltak az úgynevezett százados ünnepek is, a megtisztulással való újjászületés az ókori Róma legszentebb és legritkábban ünnepelhető napjai voltak, míg a dies profesti a hétköznapokat jelentette. Mindezzel elérték, hogy az év bizonyos napjaiban mindig ugyanaz történjen a korábbi években és az eljövendő esztendőkben is. Vannak olyan csomópontjai a létünknek, a kultúránknak, amelyekhez kapcsolódnunk kell. Ezek lehetnek ünnepek, évfordulók egy közösség életében.
– Manapság már minden nap valamire emlékezünk, s ez devalválta a napok megkülönböztetésének igényét? – De a kultusznak, a kultúrának az ismétlődő megünneplése nem ilyen – az a közösségi tudatban valóságos meglévő és fontos megünneplése életünkben.
– Mit fejez ki, hogy épp Kölcsey Himnuszához kötődik a magyar kultúra napja? – A kultúra ma minden téren háttérbe szorulóban van. Egyrészt a hétköznapi élet szükségletei, harcai, a „lienáris idő” által előírt feladatok és a praktikus ismeretek azok, amelyek meghatározzák az embert. Másrészt viszont az egyetemi oktatás problémája is, hogy az a fajta gondolkodás válik dominánssá, amely nem feltétlenül az idő fölé emelt kultúráé, hanem amely az anyaghoz kötött és praktikus ismereteké. Ám egy közösség nem tud tartósan fönnmaradni, ha pusztán praktikus ismeretei vannak és pusztán a hétköznapi léthez igazodik, hanem szükséges, hogy ezek fölé emelkedjenek bizonyos, generációkon átívelő értékei, amelyek mindig egyben tartják ezt a közösséget. És ennek, mármint a kultúrának és az erre való emlékezés kitüntetett napjának – nálunk ez a Himnusz születése – igen fontos eleme maga a nyelv. Mert azt is kifejezi a Himnusz, hogy a születését megelőző évtizedekben jött létre a modern, tudományok művelésére is alkalmas magyar nyelv – nem kis küzdelmek árán.
– A nyelvre mint értékre miért kell ráirányítani a figyelmet a magyar kultúra napján? – Mert a magyar nyelv veszélynek van kitéve egyrészről szint alatti vagy rontott használata miatt. Másrészről erősödő igény, hogy a magyar helyett idegen nyelvek, különösen az angol kerüljön a kommunikáció középpontjába. Ez ellen tenni kell a magyar nyelv érdekében. Mert a XVIII. század végén is ugyanúgy tudták, mint most, hogy valóban szükséges ismerni idegen nyelveket – akkor a latint vagy a németet, manapság pedig az angolt vagy a németet, franciát, olaszt –, de ezek ismerete mellett művelni kell a magyar nyelvet is! Akkor az egyik sikeresen megoldott feladat a tudományos nyelv megteremtése volt. Ma akadálytalanul áramlanak a magyar nyelvbe a modern technikai eszközökkel az angol szakkifejezések, ezért a tudománnyal foglalkozó egyetemi oktatók nagy felelőssége az, hogy kialakítsák a korszerű magyar tudományos nyelvet. Ehhez az kell, hogy ne az egyszerűbb utat válasszák: az angol terminus magyar szövegkörnyezetbe ültetése helyett igyekezzenek megtalálni a magyar kifejezési formákat! Napi feladatnak kellene tartani a magyar tudományos nyelv korszerűsítését legalább olyan komoly szándékkal, mint ami jellemezte a XVIII. század szellemi életének szereplőit.
– Vagyis meg kell védeni a magyar nyelvet az idegenekkel szemben? – Káros tendencia szembeállítani a magyar nyelvet az idegen nyelvekkel. Vannak dolgok, amelyeknek a kifejezésére csak a magyar biztosít lehetőséget. Csak nyelven vagyunk képesek gondolkodni, a nyelv mélystruktúrája kijelöli azokat a pályakat, amelyeken az elmélkedés halad, így a nyelv nem kis mértékben maghatározza a valóság megismerésének, kutatásának módját és tartalmát. Ha eltűnik vagy gyengül egy magas szintű nyelv, az általa feltárható fizikai, szellemi vagy lelki valóság finom rétegei maradhatnak örökre rejtve. Ezáltal az emberről, a világról való általános ismeretek lesznek szegényebbek. Magának az általános embernek az arcvonásai látszódnak homályosabban. Mert bizonyos gondolati, érzelmi tartalmak, valósághoz való bizonyos emberi viszonyulások létrehozására és kifejezésére csak a magyar alkalmas, míg másokéra másik nyelv.
– Ezért gazdagítja az embert, ha több nyelvet ismer? – A közhelyszerűvé vált, mert mögöttes tartalom nélkül is sokat ismételt gondolat, vagyis „ahány nyelv, annyi ember” abban az értelemben igaz, hogy ahány nyelv, annyiféle gondolkodásmód, annyiféle világlátás, annyiféle érzelemvilág, mert minden nyelv kicsit más – természetesen a közös elemek mellett.
– A magyar nyelv egyik „terméke”, a Himnusz születésnapján adódik a kérdés: a magyar irodalom milyen élményvilágot képes kifejezni? – Olyan élményvilágot, amelyet semmilyen más módon kifejezni nem lehet. Vagyis az általános ember szegényebb, ha azok a megfogalmazások, amelyek csakis és kizárólag magyar nyelven lehetségesek, nem jönnek létre. Ezért felelősséggel tartozunk az irodalmi nyelvért ugyanúgy, mint a tudomány nyelvéért.
– Ha az ünnepnapok jellemzője, hogy az év azonos napján – ciklikusan – valami mást csinálunk, mint a hétköznapokon, akkor mi az a más, amit a magyar kultúra napján tenni kell? – Nem föltétlenül szükséges eseményben gondolkodni. Ilyenkor inkább az a feladat, hogy tudatosuljon bennünk: mi a felelősségünk, mit nyerünk, és mit veszítünk, ha a nyelvünkre, az irodalmunkra figyelünk vagy nem ezt tesszük. Ne ellentétekben gondolkodjunk a nyelveket illetően sem, mert az ember végtelenül gazdag, végtelenül sok érzelemre képes, végtelenül színes és bonyolult gondolkodásra képes. Így az emberi létet kifejező nyelvi kifejezés elemeiről gondolkodva is gazdagítsuk az ünnep utáni hétköznapjainkat!
– Ennek közvetítésére a XXI. században, a tudomány évszázadában alkalmasak a tudományegyetemek? – A világról való ismereteket elsősorban az egyetemek tartják fönn és adják át a fiatalabb generációknak. Ha az egyetemen nem kellően igényes a nyelvhasználat, akkor a jövendő tanárok sem lesznek képesek arra, hogy kellő finomsággal és árnyaltsággal fogalmazzanak. Ha nem alakítjuk ki ezeket az ideálokat – a precízséget, a gondolat higiéniáját – a hallgatóinkban, ami elsősorban a mi feladatunk, akkor negatív spirálba kerül ez az ország, ez a nyelv, és valóban bekövetkezhet, amitől annyira fél a magyarság, és amit Herder már a XVIII. században előre vetített: a szláv vagy a német tengerben „megfullad”. Az emancipálódott gondolat, az emancipálódott nyelvhasználat legfontosabb elemei az egyetemek.
– A globalizáció korában mi tartozik a magyar kultúra körébe? – A tudomány is – és mindaz, ami az embert elszakítja a hétköznapiságtól, a lét és fajfenntartás közvetlen igényeitől. Így aztán a kultúrához tartozik a népi művészet ugyanúgy, mint az, hogy például valaki megfaragja a kapuját. Vagyis a kultúra: igény, hogy valami szép, választékos, lényegi legyen, s ezzel valami olyat mondjunk el magunkról, ami a jobbik részünk. A kultúrának léteznek kiemelkedő pontjai, és hierarchikusan épül föl. A kultúra egy része csak az egyéné – valami, amit szépen és jól művel, míg következő szintjei: a családi, a szűkebb környezeti kultúra, majd a nemzet irodalma, ami igényt tart arra, hogy megismerje mindenki, aki az adott nyelvet ismeri. A legmagasabb szint az irodalomban és kultúrában is a nemzetközi színvonal, amely nem pusztán helyi, hanem általános mondanivalót tartalmaz. Ez a szint a magyar kultúrában sokkal kiterjedtebb, mint ami eljut idegen nyelveken a külföldi publikumhoz. Mert a fordításban a fordító és nem az eredeti szerző művét olvassuk – különösen vers esetén. Ettől független problémája a XX. és XXI. századnak a kultúra eltömegesedése, a tömeg ösztönvilágának kielégítésére való törekvés az eladhatóság, a profit-szerzés kritériumának uralkodóvá válása. Ez elszürkíti a problémalátást, és egysíkúvá teszi az embert. Mert az ember soknyelvű, még ha bizonyos értékek mentén képes is a nyelv fölé emelkedni. Mert egyik nyelv sem tökéletes – nincs tökéletes nyelv, a legárnyaltabb is messze áll ettől. Így aztán ha leszűkítjük magunkat egy tökéletlen nyelvre, akkor egész gondolkodásmódunkat, érzelemvilágunkat, egész létünket szűkítjük le. Nincs tökéletes nyelv, s pláne nem ilyen az a „favágónyelv”, ami angolból a világban kialakult! Ennek fókuszba helyezése nagyfokú elsilányosodását jelentené az emberi gondolkodásnak, az emberi érzelemvilágnak. Ha csak egyetlen nyelv lenne, elindulnánk a falanszter felé. E csapda talán elkerülhető lenne, ha lenne egy tökéletes nyelv – például olyan, amelyen az angyalok kommunikálnak egymással. De minden nyelv tökéletlen. És sok tökéletlen nyelv inkább tökéletes, mint egyetlen tökéletlen.
Ú. I.