Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a szegedi bölcsészkar egyik legmeghatározóbb személye lett a Karikó Katalin által alapított JATE-díj egyik első kitüntetettje. A kutatónő Nobel-díjának pénzjutalmából alapított díjat három kategóriában osztották ki a jelenlegi és egykori egyetemi polgárok jelölései alapján. Mint azt az egyetem sajtótájékoztatóján elmondták, 115 jelöltre 207 jelölés érkezett, az alumnus kategória díjazottja pedig Ilia Mihály lett.
Karikó Katalin 2024-ben jelentette be, hogy a Nobel-díjjal járó pénzjutalmát alma materének, az SZTE-nek adományozza és a JATE-díjasok pénzjutalmára ajánlja fel. A kitüntetés elnevezése az Szegedi Tudományegyetem és jogelődje, a József Attila Tudományegyetem hagyományainak és a jelennek az összekapcsolódására, a folytonosságra utal.
Megkerestük néhány kérdéssel mindenki Ilia tanár urát, válaszlevelében pedig az alább olvasható gondolatai mellett azt írta még: "ennyivel tartozom".
- A Karikó Katalin által alapított JATE-díjat „az SZTE vagy jogelődje, a JATE egykori hallgatójának vagy oktatójának/kutatójának” című kategóriában nyerte el. Hogyan fogadta a hírt, hogy a több tucat jelölt közül Önre esett a Nobel-díjas kutatónő és a testület választása?
- Meglepetéssel. Az ember életében ritkán történik meg, hogy szülőföldje Nobel-díjasa alapítványának kitüntetettje lesz. És persze ilyenkor eszébe jut az is, hogy hányan vannak azok, akik ezt nálánál jobban megérdemelnék, őszintén hiszi ezt, nem szerepjátszóként. Mint egyetemi polgár, egy nagyon jelentős intézmény egyik kis egyedeként arra gondol, hogy valami kis dicsőséget szerzett a fölnevelő egyetemének, volt tanárainak, tanítványainak ezzel.
- A laudációban is olvashatók olyan jellemzések Önről, mint „a JATE és az SZTE szimbóluma, iskolateremtő irodalmár” vagy „egyszemélyes intézmény”. Mire gondol, hogyan érez, amikor ezen jellemzésekkel találkozik?
- "Egyszemélyes intézmény?"- hallottam és olvastam is magamról ezt a minősítést. Ez túlzás. Egész egyetemi oktatói időm alatt éreztem annak a közösségnek a segítő, bátorító, tudásban növekvő hatását, ami a szegedi egyetem bölcsészettudományi karán körülvett. A Magyar Irodalmi és Nyelvészeti Tanszéken még ott volt néhány egykori kolozsvári egyetemi tanár, a kollégája lehettem Király Istvánnak (aki nem csak balos volt, hanem Ady és Kosztolányi szakértő), Szauder Józsefnek, aki a 18. századi magyar irodalom mellett Kosztolányit is értette, tudta, Tamás Attila, aki a József Attila-kutatást inspirálta és ott volt Keserű Bálint, a régi magyar irodalom kutatásának nagy szervezője és értője. De szerencsém volt az Árpád-kori történelmet kutató történészekkel, a modern műelemző és műértő iskola jeleseivel, akik a Német Tanszéken, az Angolon működtek és volt már néhány orosz irodalmár kolléga (inkább kollegina), akik az új orosz irodalmi jelenségeket közvetítették. Tehát nincs "egyszemélyes" intézmény, univerzitás van, ami az egyetemességet jelenti ebben a vonatkozásban.
Ilia Mihály az 1990-es évek végén a szegedi bölcsészkaron (fotó: Hollósi Zsolt)
- Gyakran nevezik „lap nélküli főszerkesztőnek” is. Mit gondol, mit jelent valójában főszerkesztőnek lenni?
- Főszerkesztőnek lenni hivatás, nem foglalkozás. Én véletlenül kerültem a Tiszatájjal kapcsolatba, fiatalabb egyetemi kollégám, Kovács Sándor Iván kiváló régimagyaros már dolgozott a lapnál és hívott, hogy a fiatalok írásaival, ill. a nem kért kéziratokkal foglalkozzam. Közös elhatározásunk volt, hogy a lapot kivonszoljuk a rossz értelemben vett vidékiség, és a dilettantizmus gödréből. Ez részben sikerült is, igaz, én azután végül belebuktam, mert a folyóiratot az irodalompolitika és az irodalompolitikai publicisztika (Népszabadság) verte rendesen.
Főszerkesztőnek lenni irodalmi érzékenységet jelent, megértő foglalkozást a kéziratokkal, a szerzőkkel, különösen a fiatal szerzőkkel, tudni érdeklődéssel lenni az olvasói elvárások felé, keresni az új irodalmi irányzatokat és segíteni megjelenésüket. A szerkesztő, a főszerkesztő minden irányban érzékeny, megértő. Sokáig Osvát Ernő, a Nyugat egyik szerkesztője volt a példaképem, de amikor rájöttem, hogy Juhász Gyulát nem akarta közölni, elfogultságát nem fogadtam el.
- A díjjal teljes életművét ismerik el, kiemelten kutatói, tanári és szerkesztői tevékenységét. A nagyközönség sok eredményét ismeri, látja. Mégis, visszagondolva, az Ön számára mely vagy melyek azok a mérföldkövek, történetek, amelyekre a legszívesebben emlékszik vissza?
- Tanári és szerkesztői időmből legszívesebben ezekre emlékszem vissza: végzés után – 1957-ben, amikor tanítani kezdtem – Koltay-Kastner Jenő volt akkor az irodalmi tanszék vezetője. Ő azt mondta, hogy ha XX. századi magyar irodalommal akarok foglalkozni, megérti, de menjek végig a teljes magyar irodalmon szemináriumokat vezetve és jussak el úgy a XX. századhoz. Bölcs tanács volt, a hiányos egyetemi oktatás után egy rendszerezett, teljes magyar irodalmi stúdiumot végezhettem.
Föltűnt nekem akkor, hogy a kolozsvári egyetem utódán, a szegedi egyetemen nem tanítják az ún. külföldi magyar irodalmat. Nem szerepelt a tantervben, a tanrendben, a tanszéki könyvtárunk beszerzéseiben sem. Meghirdettem ezt a tárgyat speciális kollégiumként és emlékszem rá, hogy valamelyik évben engedélyt kellett kérni az oktatásához. Ilku Pál volt az érdekelt miniszterhelyettes (1958–1961 között a művelődésügyi miniszter helyettese – a szerk.). De minthogy Ilku kárpátaljai magyar író is volt (nem jó író), tudta miről van szó, engedélyezte. Tehát az egyik oktató munkám – szerintem – fontos mozzanata az ún. külföldi magyar irodalom oktatása volt a szegedi egyetemen.
A másik a fiatal író hallgatóim támogatása, írásaik olvasása, megbeszélése, elhelyezése folyóiratoknál. Veress Miklóstól Baka Istvánig, Zalán Tibortól Géczi Jánosig, Füzi Lászlótól Csapody Miklósig – hirtelen az ő nevük jut eszembe – hozták kézirataikat, megbeszéltük, Tiszatájban közölhettem őket, de szerkesztőtársakhoz is elküldhettem dolgaikat. A szegedi egyetemen időnkint – nem is érthető, hogy miért – szinte föltűnő volt az írójelöltek jelentkezése. A húszas években József Attila, s egyetemi társai, a harmincas években a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, ahova Radnóti Miklós is tartozott és az én tanárom is, pl. Baróti Dezső. Az én tanárkoromban szerencsés véletlen volt, hogy az emlegetett induló írók egyszerre jelentkeztek és segíthettem őket. Ez volt az én ottani szereplésemnek második mozzanata. Nem tagadom, sokat tanultam ezektől a fiataloktól is.
A harmadik az egy talán szinte jelentéktelen tanári "fogás", hogy minden szemináriumon megkérdeztem, mit olvastak a hallgatók, milyen új könyv, film, színházi előadás vagy valami más kulturális esemény részesei voltak. Minthogy állandóan megkérdeztem ezt, a hallgatók rájöttek, hogy milyen gazdag kulturális információ van ebben a "játékban". És nem tagadom, hogy én mint oktató mennyit tanultam tőlük. Amikor meg úgy adódott, hogy néhány hallgató a szerbiai iskolából vagy a romániaiból jött, a külföldi magyar irodalom dolgai is szóba kerülhettek. Ismétlem: az ilyen beszélgetéseken én nagyon sokat tanultam a tanítványaimtól.
Végül – nem feledve – hallgatóim többsége nem költő, nem szerkesztő lett, tanárok lettek az ország különböző tájain és néha, amikor a szemináriumon megkérdeztem, ki honnan jött, mi a magyar irodalom tanárának a neve – akit egykor én is tanítottam – fölbukkant a beszélgetésben. Mondhatom, ilyenkor olyan büszke voltam arra a tanárra. Szoktam volt mondogatni, ha én egykor elindultam volna Szegedről, estére mindig olyan helyre jutottam volna, ahol egyik vagy másik régi tanítványom munkálkodott. Talán ez a negyedik olyan mozzanata munkálkodásomnak, amire szívesen emlékszem vissza.
***
A JATE-díj első kitüntetettjeinek bejelentése 2025. október 13-án. A Nobel-díjas Karikó Katalin online jelentkezett be az egyetem vezetése által tartott sajtótájékoztatóra (fotó: Sahin-Tóth István)
A díj hivatalos bejelentésén elhangzott laudáció:
„Ilia Mihály irodalomtörténész a JATE-díj alumnus kategóriájának első kitüntetettje. Ilia Mihály a JATE és az SZTE szimbóluma, iskolateremtő irodalmár.
Az 1934-ben Tápén született Ilia Mihály 1953, felsőfokú tanulmányai kezdete óta a Szegedi Tudományegyetemhez tartozik, bölcsészként dolgozott 1957-től a nyugdíjazásáig. Irodalomtudósként közölt publikációi közül kiemelkednek a Nyugat folyóirat első nemzedékéről, valamint a Juhász Gyuláról és Ady Endréről írt tanulmányai. Fontosak a kritikái, amelyekkel az élő irodalmat kísérte, érzékenyen és empátiával.
Tanári és szerkesztői tevékenysége teszi unikálissá Ilia Mihály munkásságát. Tudását elsősorban a „katedráról” és beszélgetve adta át, nem könyvekből. Olyan egyetemi oktató, aki a hozzá fordulókat a személyükre és a témájukra irányuló figyelemmel hallgatta meg, adott tanácsokat, olvasta és javította szövegeiket. És ugyanígy tette a Tiszatáj folyóirat legendás főszerkesztőjeként.
Ilia Mihály, akit nem egyszer neveztek egyszemélyes intézménynek, a Kárpát-medence és a „nyugat” különböző országaiban élő magyar írókat és irodalomtörténészeket kapcsolta egy hálózattá leveleivel. Tehetségeket gondozott, tudósi és szépírói tehetségeket fedezett fel. Kitüntetésekkel is elismerték munkáját, Szeged város díszpolgára.
Ilia Mihály – túl a kilencedik ikszen is – olvas, figyel, pályákat követ, levelez, példát mutat.”
A kitüntetést Karikó Katalin személyesen adja át a 2025. november 15-i, az Egyetem Napja programsorozathoz kapcsolódó ünnepségen, amelyet az SZTE YouTube-csatornáján is közvetítenek.
Lengyel Nikolett/SZTE BTK
Borítókép forrása: tiszatajonline.hu
