Boritokep_41

Nemzetközi élvonalban a hazai Shakespeare-kutatás - Interjú Prof. Dr. Kiss Attilával az MTA doktora cím kapcsán

Kiss Attila az SZTE BTK Angol Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára, több szervezet, köztük a Magyar Shakespeare Bizottság és a Magyar Anglisztikai Társaság (HUSSE) elnökségi tagja, utóbbinak egykori megválasztott elnöke, a hazai anglisztika megkerülhetetlen alakja. A grandiózus vállalkozás, a hétkötetes Az angol irodalom története sorozat második kötetének egyik szerkesztője tavaly, kiemelkedő életművének és szakmai sikereinek elismeréseként, Országh László-díjban részesült. Kiss Attila 2023 szeptemberében megvédte Kettős anatómia. Angol reneszánsz tragédiák a kora újkorban és ma című akadémiai doktori értekezését, 2024 áprilisában pedig hivatalosan is az MTA doktora lett.

- Értekezésében a kora modern és a posztmodern drámákban megfigyelhető hasonlóságokat kutatja, s a dolgozat összegzésében olvasható azon célkitűzése is, hogy közelebb hozza a magyar közönséghez az angol reneszánsz tragédiákat, hisz úgy tűnik, a mai kor legfőbb problémái hasonlítanak az akkori kihívásokra, így ma már fogékonyabb lehetünk ezekre a művekre. Mi lehet az oka mégis annak, hogy az angol reneszánsz tragédiák közül, amelyek sok esetben hasonló színvonalúak Shakespeare műveivel, csak igen kevés került be a drámai kánonba? Kérdezhetném úgy is: miért épp Shakespeare műveivel tudott azonosulni a 20. és 21. századi ember?


- A kánonokról, a kánonalkotásról beszélve fontos, hogy különbséget tegyünk különböző kánonok között. Az angol irodalomtörténet angol nyelvű drámai kánonjában régóta helyet kapnak Shakespeare kortársai, bár kétségtelen, hogy a szinte vallásos folyamatként kiterebélyesedő kultusz fokozatosan alárendelte őket Shakespeare-nek, aki a maga korában még nem számított szupersztárnak. A magyar nyelven hozzáférhető, hazai reneszánsz drámai kánon ennél valóban jóval szűkebb, és ennek befogadástörténeti, ideológiai okai vannak. Amikor megkezdődött Shakespeare módszeres fordítása, befogadása a magyar irodalmi közéletbe, már nagy fordulatszámon működött az úgynevezett Shakespeare-gépezet (ehhez érdemes Kállay Géza fejezetét elolvasni Az angol irodalom története második kötetében, valamint Dávidházi Péter monográfiáját a magyar Shakespeare-kultuszról). Főként az angol és a német romantika kultuszteremtő hatására Shakespeare mindenek feletti, megkérdőjelezhetetlen zsenivé vált, aki az angol nyelv és az egyetemes kultúra legmagasabb szintű kifejezője, és egyben az európai nemzeti kultúrák próbaköve. Ha egy nemzet azt akarta bizonyítani, hogy a fejlett európai nemzetek társaságához tartozik, akkor képesnek kellett lennie lefordítani, színpadra állítani, befogadni Shakespeare-t. A magyar romantika nagy fordítói mintha az elhíresült herderi jóslatot akarták volna megcáfolni – minden erejükkel azon voltak, hogy megszülessen „isten másodszülöttjének”, „a teremtés felének” teljes magyar fordítása, és ezzel bizonyítsuk, hogy sem a magyar nemzet, sem a magyar nyelv nem fog eltűnni a történelem süllyesztőjében. Ez a kultikus folyamat óhatatlanul homályba szorította, és azóta is árnyékban tartja a kortárs drámaírókat, akiknek műveit szerencsére olvashatjuk a Szenczi Miklós szerkesztette gazdag Angol reneszánsz drámák három kötetében, de sokáig ez volt gyakorlatilag az egyetlen forrás ezen a területen. Hozzátartozik még a problémához, hogy az angol reneszánsz tragédiák képvilága, motívumrendszere, színpadi eszköztára kifejezetten a korabeli színházak sajátos szemiotikai terére volt tervezve, és olyan társadalmi, vallási, politikai kérdéseket feszegettek, amelyeket nehezen érthetünk meg az emblematikus színház és a kora modern kor ismeretelméleti válságának keretein kívül. A feltörekvő polgári színház és a polgári ízlés évszázadokon keresztül hatásvadásznak, melodramatikusnak, túlzónak, vagy csak egyszerűen „dekadensnek” bélyegezte a Shakespeare után következő szerzőket. A kritikai gondolkodás strukturalizmus utáni értelmezői iskolái ugyanakkor olyan jelentésképződési szabályokra, színház- és társadalomtörténeti jelenségekre irányították a figyelmünket, amelyek segítségével értelmes, koherens, érdekfeszítő szövegekként olvashatjuk Middleton, Ford, Marston, Webster drámáit, amelyek sok ponton rezonálnak a posztmodern vagy poszthumán kor nagy episztemológiai kérdéseivel. A magyar színházi életben is fokozódó affinitást látunk a kora újkori angol tragédiák iránt, számos fordítás született az elmúlt két évtizedben, sokszor kifejezetten színházi „megrendelésre”, és egyre gyakrabban látunk Shakespeare-kortársakat a magyar színházak műsorán.

 

KA_konferenciateremben_2


- Egy korábbi interjújában megemlítette, hogy az értekezésben talált felismeréseket szeretné beépíteni jelenlegi kurzusaiba, sőt, új órák kidolgozásán is gondolkodik. Hogy látja, értekezésének mely részei azok, amelyek újszerűek, s amelyeket a legfontosabbnak tart átadni a jelenlegi hallgatóknak?


- Az anglisztika program fontos részét képezik az áttekintő irodalomtörténeti kurzusok, itt a reneszánsz irodalommal foglalkozó előadásomon rendszeresen tanítom Shakespeare mellett a kortársakat is. Arra késztetem a hallgatókat, amire a Prológus is invitál bennünket Shakespeare V. Henrik című történelmi drámájának elején: használjuk a képzelőerőnket, és éljük bele magunkat abba a színházi térbe, ahol a kora modern tragédiák annak idején életre keltek. Ehhez meg kell ismerkednünk az akkori színház speciális megjelenítési logikájával, a kor antagonizmusaival, a kora újkor ismeretelméleti válságának jelenségeivel, a drámákat körülvevő anyagi kultúra elemeivel, a reformáció által elindított thanatológiai válsággal. Ki kell lépnünk a polgári illúziószínház által belénk táplált beidegződésekből, és így megláthatjuk, hogy az első olvasásra talán hajmeresztőnek vagy egyenesen sületlenségnek tűnő színpadi megjelenítések mögött korabeli kérdésfeltevések, ikonográfiai hagyományok, eszmetörténeti, tudománytörténeti folyamatok állnak, amelyek végső soron mind a kialakulóban lévő modern szubjektivitással vannak kapcsolatban.

 

- A dolgozat egyik bírálója Földényi László volt, aki szerint kutatása során számos eddigi felismerést sikerült új kontextusban helyeznie, ezáltal újabb kutatási témákat is megnyitott. Melyek lehetnek ezek és tervez-e a továbbiakban ezekkel foglalkozni?


- Földényi professzor az értekezés központi részének azt találta, ahol a kora modern tragédiák testmegjelenítései és a reformáció hatására kialakuló, az eucharisztia természetéről dúló viták között teremtek kapcsolatot. Jelelméleti megfontolások alapján vizsgálom, hogyan jelenik meg a drámákban az új típusú, protestáns szubjektum belső vívódása, bizonytalansága, identitáskeresése. További kutatásaimban is a hiány és a jelenlét szemiotikáját, valamint a (társadalmi és egyéni) test anatómiájának ábrázolásait, a mindenhol megjelenő boncolás hagyományait és okait tervezem kutatni minél több reneszánsz tragédiában és mai színpadra állításban.


Kiss_Attila_2

 

- Gyakorta foglalkozik a kora újkori Anglia irodalmának és kultúrájának kutatásával is, illetve ehhez kapcsolódóan már 2007 óta szervezik meg a Jágónak konferenciát, amely kétévente a hazai Shakespeare-kutatás egyik, ha nem a legnagyobb fóruma. A konferenciának célja az is, hogy diskurzus folyjon a lehetséges következő lépésekről is. Mit lehet erről jelenleg tudni, merre mozdulhatnak a kutatások? Valamint milyen a magyar Shakespeare-kutatás helyzete a nemzetközi viszonyokat tekintve?


- A kétévente megrendezett Jágónak konferencia, amelyet Matuska Ágnessel együtt szervezünk, arra törekszik, hogy a hazai Shakespeare-kutatás teljes seregszemléje legyen, különös tekintettel a fiatal kutatókra, a doktori hallgatókra, akiknek mindig igyekszünk megszólalási lehetőséget adni. Ez a fórum ugyanakkor minden alkalommal nemzetközi kitekintéssel és részvétellel is rendelkezik, hiszen meghívott előadóink között elismert külföldi szaktekintélyek vannak. Az eddigi nyolc konferencia igyekezett reagálni a szakterület és a nagyvilág legfontosabb fejleményeire, ezt érzékeltették a tematikus címek is, melyekben a reformáció és a pandémia ugyanúgy szerepelt hívószóként, mint a kánon képlékenységének a kérdése. Az idén szeptember 19-21. között sorra kerülő kilencedik konferencia az „Interface Shakespeare” címet viseli. Lehetőséget szeretnénk kínálni a résztvevőknek egy eszmecserére arról, hogy Shakespeare és a kora modern tanulmányok milyen módon segíthetik elő a különböző tudományterületek és hagyományok közötti inter- és transzdiszciplináris párbeszédet, különös hangsúlyt fektetve a „közbölcsészet” (public humanities) fogalmára az egyéni és a globális jólét szolgálatában. Úgy vélem, a kiadványaink, rendezvényeink, külföldi konferenciákon szereplő plenáris előadóink száma alapján elmondhatjuk, hogy a magyar Shakespeare-kutatás a szakterület nemzetközi élvonalában van, és a tudományos élet hazai viszontagságainak ellenére talán sikerül megőriznie ezt a pozíciót – konferenciáinkkal ezt a törekvést igyekszünk elősegíteni.

 

- Az Országh László-díj életműdíjként ismert, hisz annak elbírálásakor a kutató az angol irodalomtörténetben, az amerikanisztikában és a nyelvtudományban évek, évtizedek alatt elért sikereit veszik alapul. A díj elnyerésének évében (2023) az MTA doktora is lett, amellyel tudományos karrierje ismét egy új szintre lépett. Mik a jövőbeni tervei, céljai a szakma kiemelkedő képviselőjeként, illetve a kutatás és a tanítás területén?


- Szeretném kiadásra előkészíteni a doktori disszertációmat, folytatni a fent vázolt kutatásokat, de legfontosabb feladatomnak továbbra is az igényes és a hallgatókat párbeszédre késztető egyetemi oktatást, a megszólítható tanszék és intézet arculatának fenntartását, a fiatal tehetségek felkarolását tekintem.



Fotók: Kiss Attila

Borítókép: Kiss Attila átveszi az MTA doktora címet igazoló oklevelet.

Friss Hírek

Friss Hírek RSS

boritokep__34_1

Az alábbiakban Dr. Újfalusi Németh Jenő nekrológját közöljük, amelyet Dr. Szász Géza, az SZTE BTK Francia Tanszékének mundkatársa fogalmazott.