Dr. Bencsik Péter történész 2022-ben az oxfordi Routledge kiadónál jelentetett meg angol nyelvű könyvet a huszadik századi Európa határrezsimjeiről "Border Regimes in Twentieth Century Europe" címmel. Ugyanebben az évben „Demarkációs vonaltól államhatárig. A határ menti társadalom és konfliktusai az 1920-as években” címmel az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet adta ki könyvét a témában.

- Amióta modern állam létezik, mindig is kellett útlevél a határátlépéshez?

- A modern útlevelek valamikor a 17–18. században jelentek meg, és hosszú időn keresztül még az országon belüli utazáshoz is szükség volt ilyen okmányokra. A 19. század elején a vasút terjedésével előbb a belső útleveleket törölték el, majd a század második felében már a legtöbb külföldi utazáshoz sem kellett úti okmány. Szinte az egész világ területére útlevél nélkül lehetett utazni. Mindez a már akkor is zajló globalizáció eredménye volt. Magyarországról is bárki szabadon mehetett az Egyesült Államokba vagy Ausztráliába. Útlevelet csak a balkáni államokba, Oroszországba, az Oszmán Birodalomba és Kínába utazóknak kellett váltania. Igaz, néhány állam, így Magyarország is előírta, hogy a kivándorlóknak saját érdekükben legyen útlevelük, de ez olyan elvárás maradt, amit nem lehetett betartatni. Amerikában legfeljebb egészségügyi igazolásokat kértek a bevándorlóktól. Ennek a helyzetnek az első világháború kitörése vetett véget. Innentől az európai államok a háborús körülményekhez igazodva ellenőrizni kezdték határaikat. Senkinek sem volt kétsége azonban, hogy amint véget érnek a harcok, vissza lehet majd térni a szabad utazáshoz. Sajnos, nem így történt, különösen nem Kelet-Közép-Európában: itt a háború csak elvileg ért véget 1918-ban, hiszen évekig tartó utóháborúk zajlottak. A korábbi állami-birodalmi keretek megszűntek, új határvonalak jöttek létre. A kialakuló győztes kisállamok pedig nagyszámú nemzeti kisebbséget kebeleztek be területükbe, ráadásul gyakran éppen a határ menti sávokban. Egyáltalán nem voltak érdekeltek abban, hogy a határaik nyitottak legyenek. A nyitottság az irredenta magyar, bolgár, német érdekeknek felelt volna meg, míg Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia a határok lezárásában volt érdekelt. Határaikon belül próbálták a saját lakosaik lojalitását kikényszeríteni, és ennek egyik eszköze volt a határon átívelő kapcsolatok megszakítása. A felülkerekedő nacionalizmus ezekben az országokban gazdasági téren is önellátásra, autarchiára törekedett, ez sem kedvezett a határon átívelő gazdasági kapcsolatoknak.

Dr. Bencsik Péter történész, SZTE BTK Jelenkortörténeti Tanszék. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

- Csupa olyan lakos került a trianoni határ két oldalára, akiknek azelőtt nem volt határ képzete a saját környezetében. Kialakult-e ettől egy sajátos, a határ mentén élőkre jellemző pszichózis?

- A trianoni határok meghúzása előzmények nélküli helyzetet teremtett, már csak azért is, mert Magyarország a háború előtt a Monarchia részeként Galícia, az osztrák örökös tartományok vagy Horvátország felé belső határokkal volt körülvéve. Régóta fel sem merült, hogy ott határ lenne. Külső határok csak Románia és Szerbia felé voltak, ahol a szomszédos államok útlevélkötelezettséget tartottak fenn. Ezek a területek ugyanakkor jóval délebbre és keletebbre húzódtak a trianoni határnál. A Székelyföldön vagy a Szerémségben élőknek volt határ-élményük hiszen ott mindig is kellett útlevél. Igaz, a határ menti 40 kilométeres sáv lakói az úgynevezett kisebb határszéli forgalomban útlevél nélkül, más típusú úti okmánnyal járhattak át a határon, különösen akkor, ha gazdasági érdekeltségük, birtokuk volt a túloldalon. A trianoni határok azonban olyan helyen húzódtak, ahol még a belső határ érzete sem volt meg, különösen az Alföld keleti peremén vagy a majdani Csehszlovákia határa mentén. Nem is tudtak mit kezdeni az új helyzettel az emberek, ez látszik a háború utáni magatartásukból.

- Van-e levéltári nyoma annak, hogy az állampolgárok az első időkben engedély nélkül keltek át az új határon?

- Számos forráscsoport kapcsolódik a határok témájához. A határ ugyanis rengeteg problémát és feladatot okozott. Meg kellett szervezni a határőrizetet, fel kellett lépni a csempészek és a kémek ellen, megegyezni a szomszédos államokkal a kishatárforgalomról stb. A trianoni határ nemcsak az országot szabdalta szét és a vasútvonalakat vágta el, hanem településeket, birtokokat, családokat is elválasztott. Előfordult, hogy egy tulajdonos Magyarországon lakott, a birtokai pedig másik ország területére estek vagy fordítva. Míg addig csak befogatott és kiment kapálni, most ott volt közöttük egy határ. Ha nem is volt fizikai, de jogi akadály volt, nem beszélve arról, hogy puskás emberekkel került szembe, akik akár rá is lőhettek, mint tiltott határátlépőre. Az első hónapokban az emberek annyira nem tudták vagy nem akarták tudomásul venni a határt, hogy illegálisan szöktek át a saját földjükre. A rokonokhoz látogatók ugyanígy jártak: egy parasztgazda kiházasította a lányát a szomszéd faluba, egyszer csak arra ébredt, hogy a két falu között határ van. Nem csoda, hogy hosszú ideig ezek az emberek egyáltalán nem is vették tudomásul, hogy ott valami határ húzódik, fogták magukat és mentek. Ha találkoztak a granicsárral, finánccal, vámőrrel, akkor pechük volt, néhány napra fogdába kerültek, de ez nem tartott vissza senkit attól, hogy a következő héten újra elmenjen családlátogatóba. Egyszerűen nem volt reális az emberek számára az a gondolat, hogy a szomszéd faluba már nem szabad csak úgy átmenni. Ahhoz, hogy a határszéli forgalomra okmányt váltsanak ki, hivatalokba kellett járniuk. Útlevelet senki nem váltott, mert az bonyolult volt, és önmagában nem is lehetett a szomszéd országok vízumkényszere miatt. Nehéz időszak volt, lehet, hogy tényleg pszichózist alakított ki.

- Hol volt a legnehezebb átjárni a határon?

- Mindvégig a román és a jugoszláv határ átlépése volt a legproblémásabb. A távolsági forgalomban is ők akadályozták legjobban a magyarok vízumhoz jutását, de a kishatárforgalmat is igyekeztek gátolni. Késve adták ki a határszéli úti igazolványokat, mondvacsinált okokra hivatkozva gyakran határzárt rendeltek el, vagy egyszerűen csak nem engedték átszállítani a terményt a határon. Hosszú éveken át ahhoz sem akartak hozzájárulni, hogy a kettős birtokosokon kívül mások is átkelhessenek a kishatárforgalomban. Végül azonban a magyar erőfeszítések sikert értek el, és az osztrák és csehszlovák szakaszon működő alkalmi útilap intézményét itt is sikerült bevezetni. Ily módon a határkerület azon lakói, akik csak rokonlátogatásra akartak átlépni, 3-5 napra szóló ideiglenes engedélyt kaphattak, az útlevélnél kevésbé bonyolult úton. Románia és Jugoszlávia szigorúan lépett fel az úti okmány nélkül átlépőkkel szemben is, nem haboztak fegyvert használni. A többi határon inkább csak a csempészet miatt lőttek.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

- Honnan hová csempésztek a trianoni határon át?

- A csempészet már a háború alatt kialakult. Az volt az oka, hogy 1915-től Magyarország gazdasági értelemben leválasztotta magát Ausztriáról és csak a magyar oldal élelmiszerszükségletét igyekezett kielégíteni. Ausztriát azelőtt a Magyarországon termelt élelmiszer látta el. Kialakult a feketepiac, komoly árkülönbség lett az osztrák-magyar határ két oldalán, és már 1915-16-ban élelmiszercsempészet folyt Nyugat-Magyarországról Ausztriába. Ez esetben a csempészek ellen a magyar oldalon is felléptek. 1919 zűrzavarában viszont az is előfordult, hogy Magyarország egyes területein is éheztek az emberek, s így e vidékeken inkább befelé csempészték az élelmiszert. Még arra is volt példa, hogy Szeged polgármestere, vagy Horthy nemzeti hadserege maga szervezte ezt az „élelemimportot”. Eleinte az alapvető élelmiszerek csempészete volt jellemző, és inkább Magyarországról kifelé, hiszen az árak az összes szomszédos országban jóval magasabbak voltak. Gyakran csempésztek élőállatokat is; Jugoszláviából inkább befelé, Csehszlovákia esetében inkább kifelé. Aztán a húszas évek második felére az élelmiszer háttérbe szorult, helyette megjelentek az iparcikkek: a textiláru és a jó minőségű cseh cipők voltak a legfontosabbak. Természetesen a dohányáru, az alkohol, valamint a pénz és a nemesfémek csempészete is gyakori volt. Ekkor már inkább a befelé irányuló csempészet jelentette a nagyobb problémát.

- Hasonlított-e más európai határok problémája az 1920-as években ahhoz, ami a magyar trianoni határokon volt?

- Az első világháború utáni Kelet-Közép-Európában sok helyen megváltozott a határvonal. Ez elsősorban az addig összetartozó határmenti területeknek okozott kárt, mert ezeken termelők és piacok is kettéváltak. Az új államok gazdasági elzárkózása még jobban súlyosbította a helyzetet, mert minden ország próbálta befelé irányítani a tevékenységét. Hasonló helyzet alakult ki a lengyel-német, a cseh-német, sőt, a lengyel-román határ mentén is; mind Lengyelország, mind Románia határa jóval keletebbre esett ugyanis a mainál. E határ mindkét oldalán ukrán kisebbség élt, amelynek az átjutását szintén korlátozták. A korlátozó határrezsimek Kelet-Közép-Európában mindenütt hasonló helyzetet eredményeztek.

- Mi okozta azt, hogy a háború után töredékére csökkent az Egyesült Államokba irányuló kivándorlás?

- A magyarok kivándorlásához az 1920-as években már útlevél és vízum kellett. A kivándorlók száma azonban nem emiatt csökkent, hanem azért, mert az Egyesült Államok a háború után bevándorlási kvótarendszert vezetett be. Amerikában még jóval a háború előtt az 1900-as évek elején nagy belső viták voltak a bevándorlás kezeléséről. Az amerikaiak élesen megkülönböztették a „régi” és az „új” bevándorlókat: a régiek voltak a jó bevándorlók, az újak a rosszak. Fokozatosan szelektívebbé vált a bevándorlás, a régieket, vagyis az angolokat, íreket, németeket, skandinávokat, Benelux-államokból érkezőket szívesen fogadták. Az új bevándorlók a dél-európaiak és a kelet európaiak voltak, köztük a magyarok is, akiket előítéletekkel kezeltek, lustáknak tartották őket, akik betegségeket hurcolnak be. Ezért a kvótával rekesztették ki őket. Meghatározták, hogy az 1890-ben már Amerikában tartózkodó népességnek hány százaléka vándorolhat be évente. A dátum azért volt 1890, mert az új bevándorlók ezután kezdtek érkezni. A magyar kvóta az 1920-as években évente pár száz főt jelentett, miközben 1910 körül voltak évek, amikor 150-200 ezer magyar állampolgár vándorolt be Amerikába.

- A korlátozó határrezsim tipikusan kelet-európai jelenség volt, míg a megengedő határőrizet pedig nyugati? A társadalmi berendezkedés is meghatározta a határ jellegét?

- Az elnyomó rendszerek mindig is hajlamosabbak voltak a szigorú határrezsim fenntartására, mivel nem ismerték el az emberek szabad utazását. Oroszországban, majd a Szovjetunióban még a lakosság belső mozgását is korlátozták, belső útlevél kellett ahhoz, hogy az emberek a saját országuk egyik területéről a másikra utazzanak. Egy határrezsim akkor tud igazán szigorú lenni, ha a végrehajtó apparátus képes működtetni. Magyarország nem akart ilyen szigorú határrezsimet működtetni, hiszen az volt az érdeke, hogy a határon túli magyarokkal fennmaradjon a kapcsolata. A szomszédos országok kemény határrezsimje miatt azonban a viszonosság elvét kellett alkalmaznia. Az 1920-30-as években tömegesen tagadták meg a magyarok vízumkérelmét Romániába, ezért Magyarország retorziós alapon tömegesen visszautasította a beutazni akaró románok vízumkérelmeit. Az adok-kapoknak állandó szigorodás lett a vége.

- Voltak-e fennakadások a határmenti életben abból, hogy 1920 után magyar nemzetiségű tisztviselők tagadták meg az eskütételt az új országban?

- A tisztviselőknek le kellett tennie a hűségesküt az új államra, vagy például román esetben magára a királyra. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az impériumváltás után a helyi közösségeket azonnal megfosztották minden joguktól, és a magyarokat kirúgták a hivatalaikból. A mikrotörténeti vizsgálatokból, amelyeket elsősorban Egry Gábor és kutatócsoportja végzett, azt látjuk, hogy hosszú kontinuitás van, a hűségesküt meg nem tagadó tisztviselők még a királyi Romániában is helyükön maradtak, részt vettek a közigazgatásban, bár meg kellett alkudniuk az új rendszerrel.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

- Amikor 1940-ben a második bécsi döntés után eltűnt a trianoni határ, kiderült, hogy mégsem tűnt el egészen. A partiumi, erdélyi magyarok lelkesen fogadták a visszatérést, de az oda vezényelt magyar hivatalnokokat a közvélekedés gőgös, arrogáns jövevényeknek tartotta.

- Ilyen hangok voltak a Felvidéken is, ahol a masaryki demokrácia feltételei között szocializálódott helyi magyarság megdöbbent az érkező magyar hivatalnokok neobarokk gőgjén. Simon Attila, a révkomáromi Selye János Egyetem történész docense kutatta ezt a témát, ő publikálta a következő esetet. Kassa és a többi település visszacsatolása után a helyi közigazgatásba nem a helyi magyarokat nevezték ki, hanem Magyarországról érkezett ejtőernyősöket. A felvidéki magyarok bizonyos éllel úgy nevezték őket, hogy az „anyások”, vagyis az anyaország hivatalnokai. Egy kassai magyar taxishoz beült egy ilyen „anyás” és csendőrpertu stílusban letegezte a taxisofőrt. Emez viszont ahhoz volt szokva, hogy visszategez, ha letegezik. A méltóságos hivatalnok erre megpofozta a sofőrt. És nem is beszéltünk még a gazdasági viszonyokról, amelyek ugyancsak disszonáns hangokat eredményeztek. A Felvidék visszacsatolása után nem sokkal az a mondás járta a magyarok között, hogy „Minden drága, vissza Prága!”. Lehettek bármilyen hazafiak, az árak hirtelen sokkal magasabbak lettek, mint a csehszlovák időkben voltak. A nép nyelve pedig nem kímélte a rendszert.

- A Rákosi-rendszerben aztán kiderült, hogy a rossz, korlátozó határ tud még rosszabb is lenni. A magyar-jugoszláv „Titó-határ” külön fogalom lett a sajtóban. A Délmagyarország akkori propagandája abba a fura helyzetbe került, hogy egyszerre kellett rémítgetni az embereket a háborúra készülő Titóval, és ugyanakkor nyugtatni is a háborútól megijedt lakosokat, hogy Tito valójában jelentéktelen.

- A két háború közötti helyzet rózsás állapot volt ahhoz képest, ami 1945 után következett. A térség határfelfogása már a két világháború között különbözni kezdett a nyugati megengedő határrezsimtől. A szovjetek pedig még tovább szigorítottak; a saját, cári Oroszországtól megörökölt és tovább fejlesztett határrezsimjüket vezették be Kelet-Közép-Európában is. A jugoszláv határ esetében ezt még fokozta, hogy Tito és Sztálin 1948-ban viharosan összekülönböztek, Jugoszláviát kirekesztették a szocialista táborból. Tito lett az amerikaiak láncos kutyája, és ez a határ hisztérikus lezárását eredményezte. 1955-ig, amíg a szovjetek amúgy is jelen voltak Ausztria keleti tartományaiban, a jugoszláv-magyar határt sokkal erősebben őrizték, mint a magyar-osztrákot. Utóbbi esetében hiába jutott át valaki, Ausztriában még mindig szovjet fennhatóságú területre ért. A titói határon nemcsak egyszerűen aknamező és szögesdrótkerítés volt, hanem a háborúra is készültek, határvédelmi rendszert építettek ki. Ma is meg lehet találni e betonbunkerek romjait a Maty-ér felé a kukoricásban vagy a kübekházi erdőben. Elképesztő összegeket költöttek arra, hogy itt egy magyar Maginot-vonalat építsenek ki egy olyan jugoszláv támadással szemben, amelyet a saját propagandájuk alapján feltételeztek. A 15 kilométeres határmenti övezetből ki is telepítették a „megbízhatatlan elemeket”. A délszláv kisebbség számos tagját, a kulákokat és a „klerikális reakciósokat” – vagyis a papokat, lelkészeket – hortobágyi munkatáborokba vitték, mert úgy gondolták, hogy egy kirobbanó háborúban majd ötödik hadoszlopként, belső ellenségként fognak fellépni.

- Ön a szüleinek ajánlotta 2022-ben megjelent könyvét, amely a trianoni határ menti társadalom konfliktusait tárgyalja. A családnak is voltak élményei a határról?

- Nagyatádi származású vagyok, benne voltunk a kishatársávban, a határ átlépésével kapcsolatos első élményeim a magyar-jugoszláv kishatárforgalom volt az 1970-80-as évek fordulóján. A határon már gyerekként úgy kelt át az ember, hogy drukk van, gyomorgörcs. Jól emlékszem, még akkor is mindenki félt a határőröktől, mert nem tudtuk, feltúrják-e az autót, mit vesznek el, hová rejtsük, amit vinni akarunk, van-e valutakiviteli engedélyünk, mennyi Zrinjski konyakot lehet behozni; és ez semmi nem volt ahhoz képest, amikor a magyar-román határt léptem át 1987-ben.

Forrás: Panek Sándor (u-szeged.hu)

Borítókép: Dr. Bencsik Péter történész, SZTE BTK Jelenkortörténeti Tanszék. Fotó: Kovács-Jerney Ádám