A klímaváltozás vagy a különböző világjárványok nemcsak a jelenünket meghatározó és a hétköznapjainkat, szociális kapcsolatainkat, gazdaságunkat vagy politikánkat alakító jelenségek, hiszen már évszázadokkal korábban is befolyásolták az elődeink életét. A 2016-os Társas világ környezetei c. kötet után – melyben a 9. és 13. század közötti felmelegedés és fellendülés időszakát vizsgálta prof. dr. Pászka Imre, a szegedi Bölcsészkar Szociológia Tanszékének egyetemi tanára – tavaly jelent meg az Együtthatás – reprezentációk. I. A Kárpát-medence a természet és történelem műhelyében (Kis jégkorszak) című könyve. Ebben a monográfiájában történet- és tudásszociológiai eszközökkel, a „hazai és külföldi könyvtárakban, levéltárakban végzett többéves kutatásai során összeállított adatbázisra (krónikák, históriák, emlékiratok, levelezések, hivatali iratok, szakirodalom stb.) támaszkodva” mind „a természeti (éghajlati, geológiai, biológiai), mind az antropogén (háború, adózás, bürokrácia) tényezők hatását és következményeit mutatta be az egyének és csoportok mindennapi életének alakulásában. A hamarosan megjelenő második kötetben pedig a szerző „a kis jégkorszak időkeretei (14 –19. század) között vizsgálja a járványokat, valamint az ellenük való védekezési eljárásokat, az egyéni és csoportos viselkedési reakciókat, illetve intézményesített módszereket. Kutatásainak nagyfokú aktualitása adta az apropót, hogy egykori tanulmányairól, a szegedi egyetemhez való kötődéséről, egykori hallgatóival végzett közös munkákról, külföldi tapasztalatairól, módszertani hozzáállásáról és fontos eredményeiről kérdezzük. Kónya Petra egyetemi hallgató interjúja.

A Professzor Úr régóta Szegeden él, 1995 óta pedig karunk Szociológia Tanszékének az oktatója. Erdélyben, Kézdivásárhelyen született, tanulmányait Málnáson, Sepsiszentgyörgyön, valamint Kolozsvárott végezte, tanított Korondon, Temesváron újságírással foglalkozott. Mi vezette Önt ide Szegedre, és miért döntött a maradás mellett?

Szegeden már korábban is jártam, a várost kinéztem magamnak. Ismertem régebbről Ilia Mihályt, viszont itt ismertem meg Gyenge Zoltán filozófust, az Aetas folyóirat körüli csoportot – Bellavics Istvánt, Deák Ágnest, Vajda Zoltánt –, az akkori Szegedi Egyetem c. lap vezetőjét, Gróf Rózát stb., akik nyomban munkába állítottak, tanácsokkal láttak el. Csákány Béla professzor, az egyetem akkori rektora röviddel áttelepedésem után alkalmazott. Meghatározó azonban a feleségem szerepe volt, aki végképp Szegedhez, az Alföldhöz kötött.

Hogyan látja, miben más a magyarországi, mint az erdélyi, kisebbségi tudományos élet?

A kutatási területek különbsége természetes, hiszen a társadalomtudományok, a történelemtudomány kultúrafüggő diszciplínák, a prioritást mindenütt az illető ország történelme, társadalma, ökológiai környezete stb. képezi, és azt próbálja tágabb összefüggésekbe helyezni. Tehát a helyi hagyományok, a kihívások értelmezése, illetve ahhoz való alkalmazkodás módjai a különbségeket továbbra is táplálják, és ez így van jól, hiszen a tudások, nézőpontok pluralitása hasznos, feltéve, ha nem esünk túlzásokba.

Több külföldi ösztöndíjban, tanulmányútban volt része, járt pl. Leuven városában. A kint eltöltött időszakok közül melyik volt Ön számára a legizgalmasabb?

A Leuven-i/Louvain-i Katolikus Egyetem nyugat-európai viszonylatban régi (1425-ös alapítású) nagy és jelentős intézmény, van egy francia nyelven és egy flamand nyelven oktató része, az előbbi vallon területen van és egészében diákváros, az utóbbi a régi középkori Leuvenben maradt. A hatvanas évek végén a vallon és flamand konfliktus miatt a vallonoknak új egyetemet építettek, de a kettő egy fővédnökség, a Mechelen-Brüsszeli érsek alá tartozik. A két intézménynek hetvenezer hazai és külföldi, a világ minden tájáról érkező hallgatója van. Két félévet töltöttem a francia részen. Engem elsősorban olyan dolgok érdekeltek, amelyek itthon akkoriban, az 1990-es évek elején elég ritkák voltak, mint pl. a szociális és kulturális antropológia, a geopolitika. Megismerkedtem ezeknek a diszciplínáknak a művelőivel, és nap mint nap könyvtárakba jártam, bújtam a könyveket. Tudni kell, hogy a két egyetemen a részecskefizikától kezdve mindent oktatnak, kutatnak. Pl. a munkaszociológia méretes intézetben kapott helyett, hasonlóan a pszichológia, a szociológia egyéb szakirányaihoz. Mellesleg mind a francia, mind a flamand részen sok magyar származású oktató, kutató dolgozik.

Az egyetemi tanulmányait Kolozsvárott történelem szakon végezte. Habár az Ön által kutatott területek nem állnak messze ettől a képzéstől, hogyan jutott el mégis a szociológiáig? Volt-e olyan személy ebben az időszakban, aki inspirálta Önt az orientálódásban?

Az egyetemen Imreh István történész, az MTA külső tagja volt a tanárom, aki egyben földim is, ő is háromszéki. Imreh eredetileg közgazdász volt, és kutatási területe a székely faluközösség, a communitas volt. De ezekben az időkben engem a régészet érdekelt.

Társadalomtudományokat, így szociológiát sem lehet művelni történelem és egyéb rokon ismeretek – filozófia, antropológia, pszichológia, gazdaságtan, földrajz, politológiai, ökológia stb. – nélkül, ugyanis ami van, annak előzményei, kontextusai, tér-idő keretei, illetve sokféle lehetséges megközelítésmódja volt és van. Nem találkoztam olyan témával, amelyet korábban más történelmi-kulturális körülmények és más beállítódások mentén valaki már ne vizsgált volna. Ilyenkor meg kell ismerni az adott történelmi kort, az intézményeket, eszmei áramlatokat, életvitelt, technológiát, technikát, uralmi tereket és mindezek működési módját. A helyzet az, hogy ma már az interdiszciplináris törekvések erősödtek fel, és ehhez adottak a tájékozódás eszközfeltételei is a számítógép, az internet.

Kutatási területei közé tartoznak többek között a nemzeti, etnikai és kistérségi elitek, az identitás, a kelet-európai modernizációs alternatívák és az eszmetörténet is. Melyik terület bizonyult Ön számára a legnagyobb kihívásnak?

A Román eszmetörténetet az Aetas-csoport, főleg Bellavics István, Deák Ágnes ösztönzésére állítottam össze, és olyan szerzőktől – történészektől, szociológusoktól, pszichológusoktól, esztétáktól – válogattam, akik korábban ismeretlenek voltak nálunk. A fordítás, a jegyzetek elkészítése, a bevezető megírása ugyancsak az én munkám volt.

A kisebbségszociológiai kötetek a TDK-s hallgatóim munkái voltak, nekem csak ösztönző és megfigyelő szerepem volt ebben, illetve az előszót írtam. Hadd említsem meg, a hallgatóimmal kerestük a megoldást, hogy a fiatal oktatóink, kutatóink munkáit nemzetközi térben is ismertté tegyük. Így született meg az az ötletem, hogy a Belvedere folyóirat évi négy száma közül egy szám angol nyelvű szociológiai különszám legyen. Ebből az ötletből mára már kilenc szám jelent meg. Rangját emeli, hogy a benne közölt dolgozatokat elismerik a PhD, a habilitáció, az MTA doktori pályázatok esetében. Nem beszélve arról, hogy külföldi szerzők is szép számban megtisztelnek dolgozataikkal.

A kistérségi elitek terepkutatást ugyan én kezdeményeztem, de a terepet, a Homokhátot, már a TDK-s hallgatóim választották ki, és ők készítették az interjúkat is. Az élettörténeti interjúk feldolgozását azonban nem vállalták – „lássuk, hogy a tanár úr mit kezd vele” alapon –, úgyhogy magam készítettem el és publikáltam, és ennek során merült fel, hogy tágabb interdiszciplináris elméleti-módszertani keretbe lehetne illeszteni: így alakult ki a narratív történetformák elgondolása és annak megírása (2007, II. kiadás 2009, angol nyelven, külföldön 2010). Tartalmát tekintve az identitás kérdése áll tengelyében, vagyis az, hogy az emberek milyen motivációk mentén építik fel identitásaikat. Ez egy klasszikus és nem egyszerű tudásszociológiai kérdés.

Tavaly jelent meg A társas világ környezetei c. kötetének a folytatása, az Együtthatás – reprezentációk. I. A Kárpát-medence a természet és történelem műhelyében (Kis jégkorszak). A két kötet a felmelegedés, valamint a kis jégkorszak idejét vizsgálja mind természeti, mind antropogén szemszögből. Miért kezdte el kutatni ezt a témát?

A narratív történetformákban írtak további alkalmazásának lehetséges témájaként merül fel a klímakorszakokban a hétköznapi élet vizsgálata. Első lépésben a melegedés/fellendülés korszakát (9–13. század) vizsgáltam, ez 2016-ban jelent meg a Társas világ környezetei címmel. Ennek folytatása, a kis jégkorszak a 2019. év végén megjelent monográfia első kötete és az idén megjelenő második kötet. Mintegy nyolcéves kutatás nyomán tekintélyes adtabázis állt össze. Nos, itt kezdődtek a problémák, hogyan lehet ezt az adattömeget valamilyen fogalom mentén rendszerezni, vagyis szociológiai-antropológiai keretbe illeszteni a történeti források, adatok tartalmait. Ezt szolgálta az együtthatás fogalmának bevezetése, illetve szűkített értelemjelentésének alkalmazása egy sajátos témára.

A fent említett két szempont mellett újakat is figyelembe vett, mint a geopolitikai kitettség kérdése vagy az akkori társadalmak táplálkozási tényezői. Mennyiben bővítik ki ezek az adott korszak vizsgálatát, felfednek-e még újabb, eddig rejtve maradt szálakat, amik tovább tágítják a kutatás dimenzióját?

Először is azt kell látni, hogy nem csupán a klimatikus (évszakok időjárása), az egyéb természeti csapások (árvizek, gördülő aszályok, fagyok), geológiai (földerengések, vulkánkitörések), biológiai (rágcsálók, sáskajárások), a pandémia jellegű epidémiák (pestis, kolera) külön-külön és esetenként összeadódva nehezíthetik a mindennapi élet menetét, hanem egy népesség földrajzi elhelyezkedésénél fogva az idegen hódításoknak való kitettsége is. Ez pedig elszívó hatással jár (adózás, rablás, fosztogatás stb.), amely befolyással volt (és van) az emberek létfenntartásának, életmódjának minőségére. Több esetben ezek a tényezők összeadódtak egy adott szűkebb vagy tágabb térben és időben, együtthatásuknak katasztrofális következményei voltak: a természeti környezet rombolása, demográfiai válság, munkaerőhiány, élelemhiány, piaci árak megugrása, elvándorlás, a közbiztonság és közrend fellazulása (rablás, fosztogatás, gyilkosságok, sőt az antropofágia stb.). És akkor még nem is említettük a testi-lelki traumákat, amit a szenvedésnarratívák tesznek szóvá. De ott van a személyiség szerepe is, pl. Erdélyben két esetben is a fejedelmek (Báthori Zsigmond és II. Rákóczi György) személyiségzavarai, illetve ambíciói katasztrófa közeli helyzetbe sodorták a fejedelemség népeit.

Az Együtthatás második kötete a kis jégkorszakot főleg a járványügyi helyzetek és azok kezelése szempontjából fogja vizsgálni. A járványhelyzet kezelése kapcsán mondhatjuk-e, hogy a történelem ismétli önmagát? A régi korok emberének hozzáállása, viselkedése mennyiben változott a maihoz képest?

Kétségtelen, hogy a nagy történelem és az ebbe ágyazódó élettörténetek nem egyenes vonalúak, megtorpanások, törések, kényszerpályák jellemzik, sőt a visszarendeződésekre is van több példa. A járványoknál – mint ahogy azt az erdélyi székely Cserei Mihály az 1708–1711. évek pestisjárványa idején megjegyezte – a contagio (fertőzés) terjedésének oka rendszerint a communicatio (az érintkezés). A járványok a világban valahol lappangó endémiás gócokból (a korábbi korszakokban a pestis góca Burma, Dél-Kína, Északkelet-Afrika, a koleráé India volt) diffúzió útján-módján terjedtek. Rendszerint a szárazföldi és a tengeri távolsági kereskedelem közvetítésével, napjainkban pedig légi úton is, néhány óra alatt. Magyarán: a behurcolás és széthurcolás jelenségéről van szó napjainkban is. A pestises időkhöz a mostani helyzet annyiban hasonlatos, hogy mindaddig, amíg nem találják meg az ellenszerét (pl. a vakcinát), addig más megoldás nincs a terjedésének megfékezésére, mint a rendészeti intézkedések (a fertőzöttek elkülönítése, vagyis karantén, a csoportos rendezvények és a kijárás korlátozása, a távolságtartás stb.). Azonban, ha a lakosság nem fegyelmezett, nem tudatosul benne a veszély, a rendészeti intézkedések fabatkát sem érnek. Ezért volt pl. a 17. századtól kezdve az, hogy az államok (angol, francia, majd Habsburg) a tiltások megszegőit vagy azokat, akik eltitkolták a fertőzést, halállal büntették, ugyanis egyetlen pestises személy egész régiókat fertőzhetett meg. A pestisjárványok dinamikája, mint minden járványé egy harang alakú görbéhez hasonlítható. Van egy kezdeti lassan emelkedő szakasza (amit az elhalálozások száma mutat), ezt követi a csúcsidőszak (tömeges elhalálozás), amely eltarthat hónapokig, ezt követi a csökkenő fázisa (már kevesebben halnak meg), és végül hirtelen eltűnik. Nem ritka, amikor egy adott térségben éveken át jelen van a pestis, eltűnik, újra megjelenik. Az sem ritka, amikor lazítanak a korlátozásokon, és a korábbinál irtózatosabb pusztítás történik. Rendszerint a téli hideg beálltával a járványfolyamat visszahúzódik, majd a nyári melegek idején ismét tombol. Országos pestisek ritkábbak, rendszerint térben szétszórtak, egyenetlen megoszlásúak voltak, akárcsak a mostani járvány, azonban a kis jégkorszak évszázadaiban szinte minden településnek megvolt a maga pestistörténete. Egy ember élete során, feltéve, ha túlélte, többször volt kénytelen menekülni a pestis elől, karanténban, veszteglő intézetben, zárlat alá helyezett településen tartózkodnia, vagy szenvednie családtagjai elvesztése miatt. Sok példa van arra, hogy egész családok (nyolc-kilenc személy) lettek a pestis áldozatai. A pestisnek szinte a huszadik század közepéig ellenszere sem volt, azt is csak búbópestis ellen lehetett alkalmazni, a cseppfolyós úton terjedő tüdőpestis kezelése napjainkban is körülményes.

A pestis idején az emberi viselkedés reakcióinak skálája a belenyugvástól a szélsőséges megnyilvánulási formákig terjedt. Arisztotelész az athéni pestis, Prokopiosz a Iustinián-pestis (Konstantinápoly, 6. század), Boccaccio a firenzei pestis (1348), Szamosközi az erdélyi pestis idején (1585) megfigyelt és leírt megállapításai azonosak, azaz a viselkedés, a magatartásminták ugyanazok, és a későbbi pestisjárványok idején is megismétlődtek. Mindez arra utal – gyengítve a bevett szocializációs elméleteket –, hogy létezik egy olyan valami, amit emberi természetnek nevezünk, amellyel születünk (a félelemösztön), és amely veszélyhelyzetekben azonos viselkedéses reakcióformákat vált ki minden egyes emberben. Különben az élettudományok mindezt már régebben felismerték. Az adott kultúra ebben annyiban játszhat szerepet, hogy bizonyos természet adta megnyilvánulási formákat visszaszoríthat vagy felerősíthet. Arisztotelész úgy tudta, hogy az Istenektől és állatoktól abban különbözik az ember, hogy természeténél fogva társas életre hivatott. Következésképpen, jóval Arisztotelész előtt, a suméroktól számítva napjainkig, a társas világoknak sokféle kitettségekkel kellett és kell megküzdenie.

Pászka Imre (1949) szociológus, az SZTE BTK Szociológia Tanszékének professzora. A Magyar Szociológiai Társaság, az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság, az MTA Szociológiai Bizottság tagja, az SZTE BTK Filozófiai Doktori Iskola tagja, valamint az MTA Szegedi Területi Bizottság Szociológia Munkabizottságának alapító elnöke. A Belvedere Meridonale Könyvek szerkesztőbizottságának, a kolozsvári Erdélyi Társadalom társadalomtudományi szakfolyóirat tanácsadó testületének tagja, valamint a MTA Szegedi Területi Bizottság Szociológia Munkabizottság köteteinek sorozatszerkesztője. 2012 és 2018 között az MTA Bolyai Ösztöndíj Bizottság szakértői testületének volt a tagja.

Kötetei: Struktúrák és közösségek, Bukarest, Kriterion, 1984; Bölcsesség útja, Bukarest, Kriterion, 1988; Román eszmetörténet, Budapest, Aetas-Századvég, 1994; Román hivatáselit, Budapest, Osiris, 1999; Kristó Gyula: Ardealul Timpurie (műfordítás), Szeged, SZTE, Középkor Műhely, 2004; A fordított folyamatok struktúrái, Szeged, Belvedere, 2006; Narratív történetformák a megértő szociológia nézőpontjából, Szeged, Belvedere, 2007, 2009; Teme de sociologia roamneasca a modernitatii, Cluj, Editura Grinta, 2008; Elit, elitek a lokális kistérségi társadalomban, Szeged, Belvedere Meridionale–Szegedi Egyetemi, 2010 (MTA Szegedi Területi Bizottsága Szociológiai Munkabizottság kötete); Sociology of narrative story forms. Life story, autobiohraphy, angolra ford. Volford István et al.; Cluj, Presa Universitara Clujeana, Cluj, 2010; A társas világ környezetei, Szeged, Belvedere, 2016, Együtthatás – Reprezentációk. I. A Kárpát-medence a természet és történelem műhelyében (Kis Jégkorszak), Szeged, Belvedere, 2019.

Ösztöndíjak, tanulmányutak: Tübingen, Heidelberg (1990, 1991), Université Catholique de Louvain (1993/94, 1994/95), Universitatea Bucuresti (1998/99), Széchenyi ösztöndíj (2002-2005).