Lobó-Szalóky Lázár Pro Arte-díjas dalszerző, énekes-gitáros, a Dirty Slippers zenekar frontembere 2014-ben végzett a szegedi bölcsészkar magyar szakán. Jelenleg a hazai médiában az egyik legtöbbet szereplő fiatal zenész. Most új, ’89 című szólólemezén dolgozik, és a munkába két világhírű producer is bekapcsolódott. Lobó-Szalóky az Oasis, Mike Oldfield és Boy George producereként nemzetközi hírnevet szerzett George Shillinggel tavaly működött együtt, jelenleg viszont azzal a Grammy-díjas Tim Palmerrel dolgozik, aki a Bon Jovi, a U2, David Bowie és a Goo Goo Dolls producereként lett világhírű.

Zenész vagy, zenei pályán dolgozol, és fiatal korod ellenére már egy nagyon szép zenei karriert tudhatsz a hátad mögött, miközben a felsőfokú tanulmányaidnak semmi köze ehhez a szakmához, hiszen a szegedi bölcsészkaron végeztél. Mesélnél nekünk arról, hogy a gyulai gimnázium után hogyan esett a választásod éppen a szegedi egyetemre? És miért lettél 2007-ben ennek a bölcsészkarnak a magyar szakos hallgatója?

Először is szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy beszélgethetünk, nagy öröm ez számomra! Szegeden születtem 1989-ben, s a szüleim is a Szegedi Tudományegyetemen végeztek, így számomra soha nem volt kérdés, hol képzeljem el a fiatal korom legszebb éveit. Emellett pedig kedvenc gimnáziumi tanárom, Kiss László is óraadó volt akkoriban a BTK-n, ez ismét egy kardinális piros pontot jelentett az egyetem neve mellett. Eredetileg történelem szakra szerettem volna jelentkezni, de pont Laci miatt – aki a gimi utolsó két évében költészetrajongót varázsolt belőlem – döntöttem a magyar szak mellett. Amit egyáltalán nem bántam meg, hiszen olyan kiváló mesterek oktattak, mint Balázs Mihály, Büky László vagy Forgách Tamás. Így lett örök szerelmem az SZTE, s mindig az is marad. A mai napig vásárolok SZTE-s cuccokat, amikben boldogan feszítek a turnékon.

2010-ben a Republic vendégzenekaraként robbantatok be az együtteseddel a magyar pop(rock)szakmába. Ha számadást kellene írnod eddigi tevékenységedről, a listán több mint ezer élő koncert, három Európa-turné, három slágerlistás nagylemez és hét slágerlistás videoklip között a magyar szakos diploma is szerepelne. Mindez az eredmény rengeteg munkát, időt, odafigyelést és persze elhivatottságot, tehetséget igényelt. Adja magát a kérdés: hogyan tudtad az egyetemet, a tanulást összeegyeztetni az alkotással, a gyakorlásokkal és a fellépésekkel, a koncertezéssel?

Nos, hazudhatnám azt, hogy nagyon nehéz volt, de nem így történt szerencsére. 2009-ben, amikor meghívtak minket az USA-ba, felvettem a kapcsolatot az akkori dékánnal, Csernus Sándorral, akivel azóta is megmaradt a kiváló kapcsolat. Ő és Forgách Tamás akkori dékánhelyettes segítettek mindenben, pedig – bevallom utólag – okoztam sok fejtörést. Pl. amikor jeleztem, hogy a záróvizsgám napján épp a bayreuthi egyetem klubjában lesz fellépésem, egy héttel eltolták az időpontot miattam. Micsoda megtiszteltetés, mennyire hallgatóbarát dolog ez! Azóta is hálás vagyok érte és nem győzöm eleget köszönni! A tanáraim jól ismerték a nevem, hiszen minden ZH-időszak előtt én voltam a renitens hallgató, aki segítséget kért, vagy jelezte, hogy nem tudott részt venni a minimális óraszámon. De mindenki a lehetőségéhez mérten segített, ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy itt tarthat a zenei pályafutásunk.

Ha Szegedre és a bölcsészkarra gondolsz, az oktatói segítség és a hallgatóbarát légkör mellett milyen meghatározó élményekről tudnál mesélni? Mennyire volt inspiratív közeg számodra a magyar szak?

Fantasztikus dolgok jutnak eszembe! Ha tehetném, egész életemben egyetmista lennék, mert túlzás nélkül állíthatom, hogy hiányzik minden és mindenki, aki az ottani életem része volt. Rengeteg barátom azóta messze került és évente egyszer tudok csak találkozni velük. Hiányoznak a BTK padjai, az AudMaxba beülve félni egy komoly ZH-tól, vagy épp Odorics Tanár úr izgalmas sztorijai. Két nagylemezem dalait írtam Szegeden, a szövegeket pedig a TIK kávézójában, a mellette levő parkban vagy épp az újszegedi hídon. A Caroline dalunk refrénjének első sora azt a pillanatot örökíti meg, amikor hajnalban sétálsz haza a JATE-ból, épp lekapcsolják a köztéri világítást és szerelmesen gyönyörködsz a napfelketében.

Mióta írsz dalokat, milyen hatásokból építkezel, és mi a te saját utad, szerzői kézjegyed? Egykori magyar szakosként versek megzenésítésével foglalkoztál-e, tervezed-e a későbbiekben foglalkozni?

2005 óta írok dalokat és nagyon büszke vagyok rá, hogy az első koncertünk óta már a saját dalok vannak a fókuszban. A dalaim mind megtörtént eseményeket dolgoznak fel, és a szerelem témakörétől, a családtag elvesztésén át a komoly emberi csalódásokig mindenről énekelek. A magyar szak, főleg az irodalomórák komoly segítséget adtak abban, hogy a szövegeimben megjelenjenek irodalmi képek is. A kezdeti dalok ugyan még szárnybontogatások voltak, a Dirty Slippers három nagylemezének a szövegeire viszont büszke vagyok, s a most készülő szóló dalaimra is. Versek megzenésítésével még nem foglalkoztam, azt gondolom, ahhoz szükség van egy nagyon komoly érettségi és bölcsességi szintre, hogy zeneileg hozzá tudjunk tenni egy szöveghez, éppen ezért ez még várat magára, de természetesen már gondolkodtam pl. Pilinszky verseinek megzenésítésen.

Két világhírű producerrel is volt szerencséd együtt dolgozni, sőt Tim Palmerrel még nem is ért véget a közös munkátok. Hogyan valósulhatott meg mindez? Ők találtak rád? És változtatott-e bármit is a munkamódszereden, munkamorálodon ez a kooperáció? Milyen tapasztalatokkal, műhelytitkokkal gazdagodtál?

Helyesbítenék, hiszen szerencsére mindkét producerrel folyamatosan dolgozhatunk. George Shillinggel már tíz éve, producerként a három Dirty-lemez mellett hat dalt jegyez a szóló lemezen, Tim Palmer pedig hármat-négyet. 2009-ben, amikor meghívást kaptunk Clevelandbe elkészíteni az első nagylemezünket, akkor került képbe George, akivel a kiadó már dolgozott együtt, így felvettük a kapcsolatot és kiváló barátok lettünk. Ezután jöttek az európai koncertturnék, majd a megjelenések Angliában, Németországban és több közép-európai országban. Amikor Timet megkerestem a közös munka kapcsán megkerestem az angol menedzsmentünkkel karöltve, akkor már az elmúlt évek sikerei, megjelenései elnyerték a tetszését, komolyan vett minket és elmondta, hogy szereti ezeket a dalokat. Nyilván, ha nem így lenne, akkor nem is válaszolt volna. Ez pedig egy csodálatos visszaigazolása a munkánknak. A munkamorálon pedig természetesen változtatott, hiszen még precízebben, figyelmesebben dolgozunk a felvételeken, a kreatív folyamatokba pedig „apaként” nyúl bele, így sokat tanulunk is tőle.

A nemzetközi zenei platformhoz képest hogyan látod a magyarországi popszakma helyzetét, szerepét és lehetőségeit?

Sajnos azt kell mondanom, hogy elég rosszul. Tényleg nem kívánok itthon senkit megsérteni, de amíg a produkciók zöme szándékosan azért alkot lebutított dalokat, mert azzal akarja elérni a legtöbb rádiós játszást vagy a legnagyobb kamu Youtube nézettséget, addig bár beszélhetünk minőségi, ígényes pop- vagy rockzenéről, soha nem az fogja megtölteni a legnagyobb helyeket. Saját tapasztalatból mondom, hogy a hazai közönség ki van éhezve a remek bulizós poprock zenére. Tízből kilenc koncertünk után mindig odajönnek hozzánk az „új arcok” olyan kedves mondatokkal, hogy mennyire tetszett nekik a koncert és ők nem is gondolták volna, hogy itthon vannak ilyen típusú zenekarok is. Pedig a mi zenénk kifejezetten besorolható a mainstream rock vonalba. Megint más kérdés, hogy mi pl. heti szinten szereplünk országos tévékben, így is mindig vannak olyanok, akik soha nem hallottak rólunk. Azt gondolom, hamarosan egyensúlyba kerül ez, de valahogy a magyar piac sokkal speciálisabb, mint a külföldi. Romániában vagy Németországban, ha játszanak a rádiók, mindenki tudja, ki vagy és kifolyik a tömeg a klubok ajtaján. Itthon szerepelhetsz napi szinten a rádiókban, lehetnek komoly nézettségeid a Youtube-on, attól még simán lehet, hogy Bárándon vagy Balatonaligán húsz embernek zenélsz este egy fesztiválon. A külföldi lehetőségek pedig annyira sok összetevőből állnak, hogy rengetegen már az út elején feladják. Sok interjúban elmondtam már, hogy kitartás, alázat és szerencse kell ahhoz, hogy apró sikereket elérj egy másik országban. De arra már lehet építeni! Természetesen a külföldi országokban is kiváló zenekarok játszanak és nagyon fel kell kötni a gatyát, hogy az ember ott maradandót alkosson koncerten és megjegyezzék a nevét. Én nagyon büszke vagyok rá, hogy nekünk sikerült fellépni a brit The Coronas rockbandával, a német Sportfreunde Stillerrel, az amerikai The Last Vegasszal vagy a három legnagyobb román sztárbandával, a VAMA-val, a Connect R-rel és a Cargóval. Ezek a nevek az adott országokban előnyt jelentenek, s egy másik lépcsőre helyeznek már a megbeszélések kezdetén. Főleg, ha amerikai lemezfelvétel és két nemzetközi producer is gazdagítja a bemutatkozást.

2011 óta létezik a Suliturné elnevezésű programotok, mely „Európa egyetlen méhnyakrák-, drog- és alkoholellenes prevenciós koncertje és előadása”. Hol tart most ez a program?

Ebben az évben sajnos nem tudtunk ezzel foglalkozni, ami nagyon bánt, mert szívügyem a program. De március óta közel kilencven koncertet adtunk három országban, közben két nagylemezen dolgozunk és mellette mindannnyiunknak van magánélete is, így csak 2020-ban tudunk újra foglalkozni vele. De, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak a részemről a dolog, elárulom, hogy jelenleg közel ötszáz iskola jelentkezett be a programra Kárpátaljától Újvidékig, Szombathelytől Erdélyig, így nem szeretnénk kivételt tenni és választani közülük: amint meg tudjuk valósítani mindet, már indítjuk is a turnébuszt.

Milyen egyéb jövőbeli terveid vannak? Kivel szeretnél még együtt dolgozni?

Rengeteg tervünk van, amelyek között az elsődlegesek továbbépíteni a zenekart és a szóló projektet mind belföldön, mind külföldön. Most készült el Calidorával egy szuper duett dalom, amit szintén Tim kevert, emellett két videóklipet is forgatunk, s nemsokára Erdélyben folytatódik a turnénk, úgyhogy nincs megállás. Együtt dolgozni pedig a Green Day producerével, Rob Cavallóval szeretnék, de ő annyira egy világtól elzárt szaki, hogy még eddig megkeresni sem tudtuk. Mindenesetre nagyon boldogok és elégedettek vagyunk azzal, hogy két ilyen nagynevű szakemberrel dolgozhatunk, és nem is szeretnék telhetetlen, magától elájuló alaknak tűnni, úgyhogy ha egyszer majd úgy alakul, nagyon örülünk, de ha nem lesz belőle semmi, akkor sincs baj.

Végezetül miért ajánlanád a pályaválasztás előtt álló fiataloknak a szegedi bölcsészkart? És a zenész és nem zenész bölcsész egyetemistáknak milyen (siker)tanácsokat adnál?

Azért ajánlom meleg szívvel az SZTE BTK-t, mert olyan nemzetközileg és országosan elismert szakemberek keze alá kerülhetnek, akik az egyetemi éveket pozitív, örök emlékekké alakítják. Az én emlékeimben egy nagy család a BTK, ahol mindig van egymáshoz jó szava mindenkinek. Ez az, ami motivált hallgatóként, és ez az, ami mások számára is lehetővé teszi az akadályok leküzdését. Fontos, hogy emberként, barátként kezelnek és támogatnak az iskolán kívüli életedben is. Legutóbb, amikor egy országos TV reggeli műsorában adtam interjút, abban a pillanatban, amint kiléptem az ajtón, már érkezett egy nagyon kedves üzenet a kar egyik vezető beosztású tanárától, pedig én már öt éve végeztem az egyetemen. Tanácsként pedig egyetlen dolgot mondanék csak: ha sikert szeretnél elérni, akard jobban, mint a többiek, állj a munkához alázattal, legyél fogékony a fejlődésre, s mindig tanulj azoktól, akiket szakmailag a legtöbbre tartasz!