Idén tavasszal ötödik évadához érkezett az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszéke által szervezett népszerű programsorozat, a Bolygó bogozó. A Bakonyi Alapítvánnyal közös rendezvény célja, hogy teret adjon a minőségi gyerekirodalomról történő diskurzusnak. A 2026-os tavaszi évad nyitányaként, március 10-én Závada Pál Kossuth-díjas íróval kalandozhatott el a közönség a szlovák népmeséken át a személyes történetek és az identitás világába. Holák Hajnalka tudósítása.
A beszélgetést Sándor Klára nyelvész, kultúrtörténész moderálja, aki rögtön egy elgondolkodtató kérdéssel indít: mennyiben is tekinthető gyerekirodalomnak a népmese? Závada Pál arra hívja fel a figyelmet, hogy a népmese eredetileg abszolút felnőtt műfaj volt, amit olyan közösségi munkák, mint például a tollfosztás vagy kukoricamorzsolás közben meséltek egymásnak az emberek. Az író saját, 2010-ben megjelent Harminchárom szlovák népmese című kötetét is inkább egyfajta „csalásnak” nevezi: bár az illusztrációk és a cím a gyerekeket szólítják meg, a szövegek mélyén ott rejtőznek a 19. századi szlovák gyűjtők által lejegyzett, néha igencsak nyers és horrorisztikus elemek. Závada kiemeli, hogy a szlovák népmesékben gyakran több a humor és a keserédes feloldás, mint a sokszor tragikusabb magyar párjaikban.
A beszélgetés során hangsúlyos szerepet kap a szerző kötődése a különböző régiókhoz, és ezek hatása az íróra. Závada Pál Tótkomlóson nőtt fel, majd a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett. Felidézi, hogy gyerekkorában a szlovák nyelvet leginkább a nagyszülőkkel való kapcsolattartásra használta. Ennek oka is volt: míg a nagypapák a piacon és a munkában gyorsabban elsajátították a magyart, a nagymamák sokáig törték a nyelvet és otthon szlovákul meséltek.
Érdekes nyelvi kalandozásnak vagyunk tanúi mi, a hallgatóság, amikor Sándor Klárával a tótkomlósi szlovák nyelvjárás különlegességeiről beszélgetnek. Szóba kerülnek olyan német eredetű szavak, mint a frusztik (reggeli/frühstück) vagy a firhang (függöny) és az olyan sajátos kifejezések, mint a kricsmi (kocsma). Závada számára az identitás nem olyasmi, amit titkolni kellene: „Tótkomlósi vagyok, de a magyar csapatnak drukkolok” – idézte az egyik helyi öreget, jelezve, hogy az effajta kettős kötődés valójában gazdagítja az alkotót.
A beszélgetés nem kerüli el a nehezebb történelmi témákat sem. Szó esik a második világháború utáni lakosságcseréről és a hírhedt Beneš-dekrétumokról. Az író felidézi a korszakot, amikor családok ezreinek kellett elhagyniuk otthonukat. Ez a kollektív trauma és a szlovák identitás meggyengülése is ott húzódott a háttérben, amikor Závada a népmesék újraírásával próbált hidat verni a két kultúra közé, ezzel is segítve a múlt feldolgozását.
A diskurzus ezután érintette a magyar gyerekirodalom „aranykorát” is, ahol Závada kifejtette, hogy az 1950-es években sok kiváló író (mint Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Zelk Zoltán vagy Pilinszky János) kényszerűségből fordult a gyerekirodalom vagy a bábjáték felé, mivel máshol nem publikálhattak. Ez a politikai nyomás paradox módon világszínvonalra emelte a hazai meseírást.
Végezetül, Závada elmeséli, hogyan vált szociológusból szépíróvá. Pályája elején empirikus kutatásokkal, hatalmas mennyiségű információt feldolgozó kérdőívekkel és életútinterjúkkal foglalkozott. Ez a dokumentarista szemlélet és a társadalmi érzékenység későbbi regényeiben is megmaradt, bár egy idő után szüksége volt a fikció szabadságára, hogy a történeteket „kikerekíthesse”.
A programsorozat a következő hetekben is folytatódik: Fenyvesi Orsolya, Vészits Andrea, Schein Gábor, Lakatos István, Szabó Imola Julianna, Szabó T. Anna és Tóth Krisztina érkezik a szegedi bölcsészkar Informatórium tantermébe. További információk ide kattintva érhetők el.
A Závada Pál részvételével zajló programot a Szépírók Társasága támogatta.
Holák Hajnalka / SZTE BTK
Fotók: Gyovai Dóra, Kása Zsófia
