– Hosszú idő telik el, míg az ember a hétköznapjain kiejti ezt a szót, hogy irgalom. Mi az irgalom kultúrája az ön számára?

– Számomra az irgalom egy valóságfelfogási kifejezés, amely az emberi létezéssel van összefüggésben. Az irgalom kifejezésre nem is a Bibliában figyeltem fel először ifjú koromban, hanem Rónay György Szerapion legendák című versfüzérében. Rónay francia műveltségű volt, ismerte Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás (Huis clos,1944) című dámájából azt az emberekből kiábrándult sort, hogy „a pokol az a másik ember”. Rónay erre azt mondja, a másik ember nem a pokol, hanem az irgalom. „Nem mintha nem tudnám a Butaság/ s a Hatalom gaztetteit” – teszi hozzá, vagyis nem joviális szépelgéssel beszél. Felsorolja, mennyi szörnyűséget látott, és ennek dacára állítja, hogy „a mások” az irgalom. Ez az irgalom számomra gazdag szó. A lényege annak a belátása, hogy senki sem a saját erejéből az, aki. Az életünk úgy kezdődik, hogy teljesen ki vagyunk szolgáltatva az anyánk, az apánk, meg a bábaasszony, meg a háziorvos, meg az óvónéni, meg a tanárnő, meg a szomszéd irgalmának, mert megtehették volna velünk, mégsem tették meg, hogy nem szoptatnak, hogy nem segítenek a világra, hogy nem gyógyítanak meg. Az irgalom számomra egzisztenciális evidencia. Hozzátartozik az is, hogy ha valaki vétkezik, akkor igazságos ítéletet kell hozni, ami szintén maga az irgalom, mert meg lehetne tenni azt is, hogy minden bűnért likvidálunk. Megpróbálhatunk ugyan olyan társadalmat kreálni, amelyben egyetlen bűnös sincsen, senki sincs, aki vétkezett volna, de akkor először magunkat kellene kirekeszteni. És természetesen az irgalomban benne van az is, hogy a valóságban nincs egyenlőség; az irgalmatlanság kultúrája is megjelenhet akárhol, a családban, a cégeknél, akár az egyházközségekben is, mindenütt a világban. Mindenütt ott lehet a bosszúállás kultúrája is. Mégis meggyőződésem és hitem szerint nem értelmetlen és nem lehetetlen az irgalom kultúrája mellé letenni a voksot.

"A leszögezésről a keresztre feszítés jut eszembe"

– Az irgalom nem inkább a kis közösségek kultúrájára igaz? Kiterjeszthető ellentétes érdekű emberek, országok viszonyára is?

– A személyes tapasztalat szintjén igaz, hogy az irgalom családi, baráti, kisközösségi élmény. De ne kerülgessük: a nagypolitikát művelő embereket is anya szülte, és mindenkinek jobb, ha a megegyezések tisztességesek, igazságosak, a konfliktusoknak pedig, ahogy Bibó István mondja, a végsőkig menően tárgyalásos megoldására törekednek. Viszont racionális alapon le kell tudniuk mondani arról a logikáról, hogy a győztes mindent visz. Be kell látniuk, hogy a társadalmi együttélés kicsiben és nagyban, a családban és Európában, mindenütt a győztesek és vesztesek együttélése, konvivenciája. Chantal Mouffe számomra lenyűgöző kifejezésével szólva ez az agonisztikus kultúra, amelyben megszenvedjük a különbözőségeinket, és megszenvedjük azt, hogy nemcsak hozzánk hasonlók élnek a világon, hanem másfélék is. Az emberi együttélés szépsége és egyben kihívása, hogy erre képesek vagyunk. Ebben bizonyos értelemben az egyéni életnek, a kisebb közösségi életnek, az ország életének az értelmét is megtalálhatjuk.

Dr. Máté-Tóth András egyetemi tanár, az SZTE BTK Vallástudományi Tanszék professzora. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Bámulatosan idealista és főleg bizakodó elmélet! A könyvéből az derül ki, hogy az értelmiségnek kellene folytonosan ébren tartania az irgalom kultúráját. Annak az értelmiségnek, amelyik rég nem volt ennyire megosztott? Ön is azt írja, kötéltáncot jár, amikor arra vállalkozik, hogy a régió és benne a magyar társadalom kortárs kihívásaival foglalkozzék.

– Robert Bellah, a 20. századi vallásszociológia amerikai doyenje és társai írták 1991-ben The Good Society című könyvükben, hogy „az, amit sokáig idealizmusnak neveztünk, ma az egyetlen lehetséges realizmusnak tűnik”. Elismerem, persze, ha valaki az irgalom fogalmát feszegeti, könnyen megkaphatja az olvasótól, hogy naiv, esetleg Dosztojevszkij szavával, hogy félkegyelmű. Különben nem gondolom, hogy teljesen hiányozna belőlem Miskin herceg idiotizmusa. A belátások, amelyek gyűltek-gyűltek éveken át, és kerengtek körülöttem, mint a szirének, nem adnak más választást: színt kell vallani. Személyesen kell színt vallanom, hogy vitaképes módon előtárjam az irgalom kultúrájára vonatkozó ajánlásokat. Ajánlásokat mondok, mert nem akarok semmit sem leszögezni. Egyébként is, teológusként a leszögezésről a keresztre feszítés jut eszembe. Viszont állítani, odahelyezni szeretnék valamit. Bízom az olvasó irgalmában is, hogy nem dobja ki, hanem szóba áll vele akkor is, ha egészen másképpen gondolja. Bízom benne, hogy beszélgetések indulnak róla, és ha van, akinek nem az irgalom a megoldása, akkor megfogalmazza, hogy micsoda. Talán az arányos bosszú lenne? Nem tudom elfogadni. Ami az értelmiséget illeti, sokan közülük nem azért nem írnak, mert korruptak, hanem mert a címzetteket nem érdekli, ami nekik szól. Mégis, szükséges reflektálni, a valláskutató szakmai és erkölcsi kötelessége megosztani a belátásokat. Untig ismételni az emberi együttélés kulcsának számító alapigazságokat. Nem azért, mert majd hallgatni fognak rá, hanem mert ez a társadalomkutató saját szakmai identitásából következő feladat, amit el kell végezni.

– Julien Benda Az írástudók árulása című esszéjében éppen arról írt 1927-ben, hogy az értelmiség feladata racionálisan szemlélni a társadalmat. Aztán egy irracionális rémtettbe torkollott a korszak. Talán kijelenthető, hogy ma ismét vannak történelmileg rossz előérzetek, „ezt már láttuk” érzések a társadalomban.

– Egyetértek, hogy ez fontos kérdés. Viszont óvnék attól, hogy minden jelentős társadalmi kérdést vagy akár hitkérdést mindjárt a történelem legsúlyosabb, legszélsőségesebb eseményei felől nézve értékeljünk. Ismerem persze az elbeszélést, amit zsidó honfitársaink okkal emlegetnek, hogy először egy kavics miatt megrepedt a zsinagóga ablaka, és végül már fűtötték a mozdonyokat. Igen, már a kavicsnál észnél kell lenni, ezzel nem lehet vitatkozni. Ez egy kollektív tapasztalat, ami a zsidóságunk jelenét végig fogja kísérni. De minden sebzett kollektív identitásra vonatkozóan, akár a vészkorszakot megszenvedő zsidóság, akár az egyházüldözést átélő keresztény egyház számára, most már az a kérdés, milyen eszközöket találnak a saját hitükben, hogy ez a trauma ne maradjon az elsődleges referenciapontjuk. A sebeink a mi részünk, hozzánk tartoznak. Embertelen lenne azt követelni, hogy elfelejtsük traumáinkat. Hanem arra lehet, megkockáztatom, kell törekedni, hogy megpróbáljuk beágyazni a traumát egy szélesebb perspektívába. Ez egyáltalán nem könnyű, de nem is lehetetlen.

A szeretet nem érzelem, hanem világszemlélet

– Az irgalom ebben a formában ugyanaz a fogalom, amit a teológia használ?

– Az irgalom témájáról az elmúlt 5-10 évben számos nemzetközi szaktekintély írt komoly teológiai műveket. Itt most csak Walter Kasper idős bíborost említem meg, akit van szerencsém személyesen is ismerni. Ferenc pápa hivatalba lépése óta az irgalom jellegű hozzáállás a pontifikális misszió központi kifejezése lett. Ilyen értelemben az egyház már nem tekinthető a korábbi értelemben „a népek tanítómesterének”. A Mater Ecclesiae szép kifejezés, az anya, aki megtanítja a népeket, hogyan kell elkerülni a bűnt és ellenállni a kísértésnek. Ma az egyház egyszerre tanul és tanít. Egyszerre áll két lábbal a földön, és tanulja azt, hogy a társadalmi folyamatokból hogyan lehet kifejteni az isteni üzenetet, ezt próbálja meg a maga eszközeivel érthetővé tenni.

– Mit gondol, sikeresen?

– Tegyünk különbséget az egyház önértelmezése és az egyházi gyakorlat között. Mindannyian elképzelünk valami szépet és jót, aztán vissza kell tekintenünk, mit, milyen mértékben sikerült megvalósítani. Így van ezzel az egyház is. Az egyház ideálokat is közvetít. Benne van a Szentírásban, hogy „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!” Ha belegondolunk ez egy hátborzongató bíztatás Jézus részéről, mert ugyan ki képes olyan tökéletesnek lenni, mint a mennyei Atya. Walter Kasper irgalomról szóló könyvének a központi kijelentése, hogy az irgalom Isten alaptulajdonsága, és ebbe az ember egyéni és közösségi meditációi révén egyre inkább belefeledkezhet. Tapasztalom, és hiszek abban, hogy az ember minél inkább közel engedi magához az ilyen olvasmányokat, annál inkább ráhangolódik, akár még érzelmi reflexei szintjén is.

Az irgalom kultúrája (Konvivencia Közép-Kelet Európában) - Dr. Máté-Tóth András új tanulmánykötete a Gondolat kiadótól.

– Nincsen olyan érzése, hogy időnként a hit védelmezői kevesebb irgalmat mutatnak, mint azok, akiktől védelmezik?

– Mindenki másképp kezeli a saját szorongásait. Van, aki a hittel. Talán ezért alakul ki a fundamentalizmus, amelyik a hitvédelmet a zászlójára hímezi és eltiporja a kétkedőket. Mérhetetlenül frusztráltak azok az emberek, akik belemenekülnek egy kérdések nélküli gondolat- és hitvilágba. Ahol a kérdések megszűnnek, ott megszűnnek az emberi viszonyok is. A kihallgatószobákban mondják azt, hogy kérem, itt én kérdezek. A vallás válasza erre a szeretet, ami nem csak a saját csoporton belül érvényes. A saját csoportra korlátozott szeretetfelfogás azért egyoldalú, mert a szeretetet a saját törzs tagjai iránti megkérdőjelezhetetlen, akár érzelmi alapú lojalitásnak tekinti. Pedig a zsidó-keresztény kultúrkörben a szeretet éppenhogy nem érzelem, hanem világszemlélet és döntés, túllép a törzsi logikán. A keresztény gondolkodásban a szeretet ismeri ugyan a saját érdekek érvényesítésének logikáját, ám hatókörének sugarát akkorára növeli, hogy az ellenség is beleférjen. Emiatt van kiemelten szükség a társadalmi értékpreferenciára koncentráló igényes diskurzusokra. Persze léteznek feladatok, amelyek beszorítanak valamilyen érdek zárkájába. Ott nehéz összehangolni a nyilvánosság előtti megszólalást a bensőséges párbeszéddel. Az értelmiséget azonban felelősség terheli: egyrészt önmagának tartozik azzal, hogy tiszta forrásokból merítve maradjon meg az igazság keresésében, másrészt a társadalomnak tartozik azzal, hogy ezekre a forrásokra utaljanak szavai és gesztusai.

"Betűi kiáradtak, mint méhek a méhkasból"

– Tiszta források? Mitől tiszta egy forrás?

– Azt mondom, ezek a források tiszták, de nem tökéletesek. Attól tiszták, hogy a bennük lévő tartalom a legkülönbözőbb megfogalmazásokban nagyon régi idők óta megtalálja kifejeződését. Találkoztam egyszer Szarajevóban egy oxfordi Shakespeare-kutató házaspárral. Megkérdeztem tőlük, miért Shakespeare? Azt felelték, Shakespeare drámáiban ugyanúgy minden benne van, mint a Bibliában. Hivatkozhatok Kertész Imrére is, aki azt mondta, a holokauszt után vége az addigi európai történelemnek, de nem tárhatjuk szét a karunkat, hogy semmit nem tehetünk a tragédia láttán. Kertész szerint a görög-római klasszikusok és a Biblia újraolvasásával lehet újrakezdeni. Van az egyetemen egy kiváló kollégám, aki filozófiai szövegeket választ közösségi meditációk számára. Azt tapasztalják, hogy amikor régi szövegeket olvasnak, mondjuk Parmenidésztől vagy Szókratésztől, és állításokat fogalmaznak meg erről, akkor újra és újra kipróbálnak egy közös hangot a szöveg értelmezésében. Ez felszabadító emlékeket, kitisztító energiákat hoz elő bennük, mert a szöveg él. „Az Ige testté lett, és közöttünk élt”, mondja János evangéliuma. Nem a főnevek, névszavak lettek testté, hanem az ige, amelyik megszólít, elindít, fölemel, csupa dinamika - az lett testté. Én is hiszek abban, hogy a klasszikus szövegek tovább élnek, és mint a DNS-ünk, hordozzák, amire az emberi irgalomnak szüksége lehet. Ha nem így lenne, megszűnne a filozófia. Megszűnnének a regények, a költészet, a vallomások, sőt, a jogértelmezés folyamatos finomítása is megszűnne. Egykor teológusként kezdtem pályámat, és muszáj volt a bibliai hébert tanulni. Amikor aztán először jártam Izraelben, körülnézve mindenütt héber betűk voltak a falakon, a boltokban. Hirtelen az a látomás tört rám, hogy a Biblia betűi kiáradtak, mint méhek a méhkasból, és megtelepedtek az utcákon. Csodálatos élmény volt; azt éreztem, igazságmagvakat látok, amelyek meg tudják termékenyíteni a gondolkodást és útba tudják igazítani a társadalmat.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– „Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették!”, ezt ön idézi Ezékiel könyvéből, a Bibliából. Mi az irgalom kultúrájának reflexiója a hatalomra?

– A vallás kétkedve néz a hatalomra; nemcsak a keresztény egyház tanítása, hanem a zsidóságé is. A zsidó-keresztény hagyományban a hatalom az Istennél van. Minden hatalom az Istentől, az isteni jóságból és irgalomból származik. Mondhatnánk erre, hogy ez egy középkori történet és most már nem így van, mert a hatalom a demokratikus választásból származik. Csakhogy, a politológusok talán megerősítenek, a demokrácia sem egy mechanikus üzem, hanem a forrása olykor kimondottan misztikus. Az én irgalomkultúrámnál sokszorta idealistább az a feltételezés, hogy az emberek szavazások előtt nagyon átgondolták az összes képviselő által mondottakat, hogy mindenki elolvasta a pártprogramokat és mindenki megvitatta ezt okos emberekkel. Hát ez nem így van. Valójában különféle eszközökkel megbabonázott emberek szavaznak. Ne gondoljuk, hogy a hatalom elérése mentes a misztikától és nem hit jellegű forrásokból fakad! Az a nagy különbség, hogy a zsidó-keresztény hagyomány be tudja azonosítani a minőségi hatalmat és az ócskát.

– A francia püspöki kar a 2000-es években állásfoglalást adott ki, amelyben azt írják, az egyház a személy szabadságának és autonómiájának teljes körű elismerésével a keresztény üzenet szabad elfogadására tesz ajánlatot. Nem felszólítást, felhívást, sürgetést, hanem ajánlatot?

– Azok a papok és lelkészek, akikkel az irgalom kultúrájának közös gondolkodásában vagyunk, mind ajánlatot tesznek a hitre, és nem ijesztgetnek a nemhívés következményeivel. A francia püspöki kar említett állásfoglalásának is az a címe, hogy „A hit ajánlata”. A körlevél a jellegzetesen laikus francia társadalomnak szólt és abból indult ki, hogy ingatag alapokon áll az a döntés, amely nem szabad akaratból születik. A hit melletti döntést nem szabad kikényszeríteni az emberekből. Természetesen az irgalom kultúrája, a megegyezés szorgalmazása sem lehet erőszak következménye.

A megbocsátás a megsebzettek ereje

– Kíváncsi vagyok, mit gondol, a mai Európának milyen keresztény hagyományai vannak?

– A vallási igazságoknak nem a forrása kétséges, hanem a források értelmezése, amely mindig ki van szolgáltatva a kor szellemének, nyelvének, gazdasági és politikai hatásainak. Itt megint azt kell mondanom, hogy óvakodjunk a szélsőségek logikájának átvételétől. Ma Európában vannak politikai csoportok és sajtótermékek, amelyek hangsúlyozzák a kereszténységüket, és közben a közösség számára is nyilvánvalóan nem követik azt. Jézus a farizeusokra mondta, hogy meg kell hallgatni, amit tanítanak, de nem kell követni, amit csinálnak, mert „nem azt teszik, amit mondanak”. Az ilyen álláspontok elterelik a figyelmet arról, hogy mi is az, amit Európa keresztény gyökereinek tekintünk: például a demokrácia, például az emberi lét lehetőség szerint feltétlen tisztelete, például az, hogy nemcsak azt tekintjük embernek, aki dolgozni és termelni tud, hanem a gyengét, sérültet, fogyatékost is, a magzatot is, a haldoklót is. Klasszikus örökség az is, hogy nem úgy működünk, mint egy gép, amelyik nem ismer szombatot, vasárnapot, hanem azt tudjuk mondani, hogy az életnek akkor is van értelme, ha nem dolgozzuk magunkat halálra; lehet szabadnak lenni, lehet munka nélkül is teljes értékű napot eltölteni. Az is örökség, hogy van értelme e gondolatok észszerű megosztásának, hogy felelősen, ismeretek alapján kézben tudjuk tartani egzisztenciánkat, és nem bízzuk az ügyeinket vakon valami felettes hatalomra. Ez mind-mind a zsidó-keresztény, a görög-római, és az újkori humanizmus hagyatéka, alapszövete az európai kultúrának. Természetes, hogy ennek a fenntartásáért dolgozni kell, magától nem marad fenn. Az, hogy nagyon sokan és nagyon hatékonyan egészen más koordinátarendszerben, gazdasági, politikai, kulturális érdekek szerint tárgyalják ezeket a forrásokat, egyrészt érthető, másrészt félrevezető is.

 Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Könyvében a kelet-közép-európai nemzetek közötti együttélésre is alkalmazza az irgalom kultúráját. Ez lenne a megoldás a sebzett kollektív identitások számára?

– Legfőbb állításom az, hogy a kelet-közép-európai régió társadalmi és vallási folyamatait akkor tudjuk megfelelően értelmezni, ha megközelítésünk középpontjába a sebzettséget, a régió történelmi sebeit és ezek emlékezetdiskurzusát állítjuk. A sebzett kollektív identitást tekintem a régió elsődleges ismertetőjegyének, amelyet négy tényező határoz meg. Az első és legfőbb tényező a régió országainak geopolitikai és geokulturális köztességi státusa, amelynek következtében a régió keleti és nyugati hegemóniák ütközőzónája volt. A második tényező a traumák emlékezete, az elszenvedett traumákra utaló emlékezetkultúra és -politika. A harmadik pillér a régió társadalmait jellemző kulturális és politikai lojalitáskényszer, valamint a lojalitásrendszerek sűrű cserélődése. Végül pedig az évszázados autonómiahiány, a nemzeti önállóságra való folyamatos és kielégítetlen vágyakozás, amelyet a régió társadalmai bizonyos nacionális felsőbbrendűség-tudattal próbáltak kompenzálni. Amilyen mértékben sikerül belátni és feldolgozni a sebzett kollektív identitás lényegét és dinamikáját, annál inkább nyílik lehetőség arra, hogy olyasmiért ne vádoljuk magunkat és másokat, amik a közös történelmi meghatározottságainkból következnek. A jó kérdés, amivel foglalkoznia kell ezeknek a társadalmaknak, benne a vallási közösségeknek is, arra vonatkozik, hogyan lehet a traumatizáltságainkat inkább megérteni, meghaladni, mint meglovagolni.

– Hisz abban, hogy a vallásnak is lesz szerepe e sebzett kollektív identitások gyógyulásában Kelet-Közép-Európában? Jelenleg mintha az egyházak is ettől a sebzettségtől szenvednének.

– Kelet-Közép-Európában a többségi egyházak a XIX. századtól a nemzeti lét folyamatos fenyegetettségére azzal válaszoltak, hogy összefogtak a nemzeti létet védelmező hatalommal. Ezek az egyházak hosszú időn át a nemzeti autonómia támaszai, sokszor garanciái voltak. A fenyegetettségre alapozott politikai és egyházi gondolkodás azonban anakronisztikus lett. A nagyon erősen plurális világban, a kultúrák és érdekek összehangolása jelenti a legfontosabb együttélési kihívást. Ezt pedig megnehezíti, ha a társadalomra és a kultúrára vonatkozó képletet leegyszerűsítjük fekete-fehérre, miránk és őrájuk; ez több nehézséget okoz, mint amit megold. Ecclesia semper reformanda – vagyis az egyház olyan intézmény, ami folyamatosan rászorul a megújulásra. A keresztény egyháznak folyamatosan újra kell vizsgálnia magát, hogy megőrizze tanításának és gyakorlatának tisztaságát. Ez a protestáns teológusok meggyőződése, de az önvizsgálat folyamatosan megtörténik a katolikus egyházban is. A keresztény hit a modernitás és a posztmodernitás plurális és hálózati viszonyai között egyre inkább tudatában lesz annak, hogy elsődleges eszköze a hitelesség és a saját vallási forrásaihoz való önkritikus, mindig megújuló ragaszkodás.

– Ön is arra jut könyvében, hogy az irgalom kultúrájának a megbocsátás a legnehezebb pillanata. Miért bocsásson meg, akinek fáj a múlt?

– A régiónkban van egy hagyomány, amelyik úgy véli, hogy a megbocsátás gyöngeség, ha megbocsátunk, azzal elfogadjuk a normaszegést, az „abnormitást”. Sokan gondolják úgy, hogy a megbocsátás a hatalom kegye, előjoga. Nem vitatom, hogy a hatalom birtokosai is lehetnek irgalmasak, hiszen látszik is, hogy az európai jogrendszer az idők során egyre irgalmasabb, egyre kevésbé likvidáló lett. Mégis úgy gondolom, hogy a megbocsátás inkább a kiszolgáltatottak, a megsebzettek ereje. Úgy is lehet mondani talán, hogy kulturális hatalma. Mert az ad erőt a megbocsátáshoz, hogy nem azonosítják az elkövetőket az elkövetett gonosz tettekkel. Azért bocsátanak meg, hogy megnyíljon egy új kommunikációs tér, az együttélés új tere.

Forrás: Panek Sándor / SZTEinfo

A borítóképen: Dr. Máté-Tóth András egyetemi tanár, az SZTE BTK Vallástudományi Tanszék professzora. Fotó: Kovács-Jerney Ádám