– Ismerek egy kiváló gimnáziumi tanárt, aki fekete pont helyett lila pontot ad az osztályban, talán nem kell mondanom, miért. Csak, hogy tisztázzuk: ön kinek szurkol?

– Valójában senkinek. Három fiútestvér mellett nőttem fel, bár nem mindegyiket érdekelte a foci, de van, akit nagyon, ha foci ment a tévében, akkor azt néztük, anyukám is, mindenki, merthogy a bátyám ebben a dologban nem volt alkuképes, így aztán rám ragadt. Meg kiderült, hogy a foci érdekes. Mostanában érdeklődve, de mondjuk így, tudományos érdeklődéssel nézem, hogy Pep Guardiola mit csinál a Manchester Citynél, de persze nem nagyon értek a foci elméletéhez. Ez már a futball globalizációját is jelzi. Ha ötven éve elfutott előttünk egy vörös-kék mezes gyerek, akkor azt gondoltuk, egy kis Vasas-drukkert látunk. Ma pedig az is tudja, hogy a Barcelonáról van szó, aki sosem járt Katalóniában.

– Honnan gondolja, hogy a labdarúgás története felhasználható a társadalomkutatáshoz?

– A szociológusok már jó ideje foglalkoznak a sporttal; a francia szociológiában az 1960-70-es évektől születnek elméletek. A magyar szociológiában Szegedi Péter 2016-ban írt alapművet a magyar foci kezdeteiről Az első aranykor. A magyar foci 1945-ig címmel. Korábban előadását is hallottam, akkor tűnt fel, hogy ezen a területen a jelenkortörténész számára kutatható jelenségek vannak. Utánanéztem a levéltárakban, van-e feldolgozatlan forrás hozzá, és olvasgatni kezdtem. Beszédes forrásoknak bizonyultak, sokat mondtak el a társadalmi struktúrákról és az emberek hétköznapi életéről. Nem a régi foci statisztikai oldala érdekelt, hanem a társadalomtörténet: az, hogy kiket ragadott el a legeslegelején a játék, hogyan sikerült meghonosítani, hogyan vált nemzeti sporttá. Tudtam, hogy a 19. század végén, a nemzetépítés projektje közepette ellenérzés volt az idegen eredetű sportokkal szemben. Érdekelt, hogyan győzte le ezt a labdarúgás. A futball története az adott korszak társadalmáról, a játékot körülvevő közösségről és végső soron a politikáról is beszél.

– Mit gondol, mi a foci titka? Miért terjedt szét az angol pályákról? A krikett is népszerű lett a gyarmatokon, Európában mégsem érdekel sok embert.

­– Angliában, első időszakában a futballt az arisztokraták és a felső-középosztályba tartozó polgárság játszotta, ők is alakították ki a szabályait. Az angol típusú sportemberséget már Széchenyi Istvántól kezdve próbálták meghonosítani Magyarországon. A labdarúgás azonban Angliában nem a gentleman jellege miatt terjedt el, hanem mert egyszerű játék és kevés eszköz kell hozzá. A gyors terjedés ezután megváltoztatta a játékosok, majd a közönség körét. A 19. század második felében az ipari munkásságból kezdtek kikerülni a játékosok, ekkor lett városi sport a foci. Az úriemberektől a játékosok, iparosok, munkások vették át a labdarúgás képének alakítását. 1885-ben az angol szövetség kénytelen volt elfogadni, hogy a labdarúgók fizetést kaphatnak, ezzel az úriemberek kiszorultak, a foci a tömegek sportjává vált. Egyúttal erőteljesebb, fizikai érintkezéssel járó sport lett. A krikettben lehetett szép fehér ruhában ütögetni, de a foci test test elleni küzdelme és a rugdosás tovább már nem jött be az elitnek. A széles tömegek viszont kedvüket lelték benne.

Dr. Baráth Katalin, az SZTE BTK Jelenkortörténeti Tanszék egyetemi adjunktusa. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– A labdarúgás Magyarországra érkezéséről több legenda is szól, például az első Angliából importált labda története. Hogy is volt?

– A szájhagyomány szerint egy Löwenrosen Charly-nak nevezett figura 1896-ban rendelt egy labdát Angliából, ahol korábban asztalosként dolgozott, valamint talán játszott is a Tottenham Hotspur FC csapatában. Nem tudjuk, igaz-e, hogy a labdát bevitte a vasutas dalárdába, és itt szerveződött meg az első magyarországi labdarúgó mérkőzés, amit másnap, 1896. november 1-én le is játszottak. Állítólag a havas pálya meg a vasalt csizmák miatt három lábtörés lett az eredmény. A labdarúgás Magyarországon a 19. század utolsó éveiben terjedt el, elsősorban Budapesten, a modernizálódó nagyváros környezetében. Akárcsak Angliában, itthon is az elit kezdett focizni, de persze itt nem az arisztokraták, hanem a tanult felső réteg. Az ismert foglalkozású játékosok adataiból arra lehet következtetni, hogy a foci átvételében tanárok, mérnökök, köz- és felsőoktatásban tanuló diákok, fiatal magán- és közhivatalnokok vettek részt. Mindannyian a hazai urbanizáció vezető rétegébe tartoztak, akiknek állása, fix munkaideje megengedte, hogy sportoljanak. Azonban Magyarországon is gyorsan megkezdődött a játék terjedése a kispolgári, majd az iparos, munkás rétegekben, még az első világháború előtt. Az 1910-es években a meccsekre már jelentős közönség járt ki; a játék verseny és üzlet is lett, amelyben számítani kezdett a tehetség, ezért a népszerű kluboknál, mint a Ferencváros vagy az MTK, nem hivatalosan megfizették a tehetségesebb munkásokat. A középosztálybeli fiatalok közé a csapatokba már be-bekerült a bádogos, a festő fia, 10 év sem kellett, és már a szélesebb társadalmi rétegek adták a játékosokat.

– Kikből állt a közönség egy-egy mérkőzésen a századfordulón?

– A korabeli újságokból ismerjük a régi mérkőzések eredményeit és góllövőit, arról viszont jóval kevesebbet tudunk, hogy kik szurkoltak a lelátón. A tudósításokból meg a jegyárakból össze lehet rakni, hogy a lelátón is végigment egy hasonló folyamat, mint a játékban, előbb a középosztálybeli játékosok környezete kezdett érdeklődni a játék iránt, aztán viszont egy-egy csapat más-más körben lett népszerű. Az 1899-ben alapított Ferencváros igazi lokális kezdeményezés volt, a IX. kerületben a munkásoktól a gyártulajdonosokig mindenkit érdekelt. Kezdettől megvolt a „mi csapatunk” érzés a közönség körében. Főként, hogy a földből alig néhány évtized alatt kinövő „ipari” Ferencváros kerületi identitása is akkoriban alakult ki, és a csapaton keresztül azonosulni lehetett ezzel, sőt valamelyest épp a csapat teremtett közösséget a régi és új ferencvárosiakból. Az 1888-ban létrejött MTK-nál viszont nem volt ilyen erős helyi identitás, ott csak a támogatók nevéből és státusából lehet a csapat mögött álló bázisra következtetni.

– Azt tartja a futball-köztudat, hogy az MTK a zsidó közösség csapata volt és ellentétben álltak a Ferencvárossal; ez nem igaz?

– Elterjedt a nézet, hogy „nemzeti” kontra „zsidó” ellentét alakította volna a két csapat kezdeti identitását, de ez nehezen bizonyítható. Budapesten ténylegesen volt olyan „cionista” csapat, amely bevallottan a zsidóságot képviselte, az MTK-t azonban nem ez jellemezte. Inkább azt mondanám, a gyorsan gyarapodó városi magánhivatalnoki réteg állt az MTK mögött, akiket manapság talán menedzsereknek mondanánk, és akiknek a jelentős része tényleg asszimilálódó zsidó volt. A közbeszédben aztán a különféle más jellegű ellentétek miatt hangsúlyozták a vallási-nemzeti alapú szembenállást, de én ezt a kezdetekre nem látom megalapozottnak. Ha egyesével megnézzük, 1912-ben kik szálltak be az MTK stadionépítésébe, elsősorban egy iparos réteget találunk, vállalkozókat, kereskedőket, magánhivatalnokokat, akik fehérgalléros állásban dolgoztak Terézvárosban, Erzsébetvárosban, Józsefvárosban. E kerületekben, és e munkákban tényleg jelentős arányú volt zsidóság, de a klub jobban tükrözött egy urbánus, modernizálódó identitást.

– Könyvében is rámutat arra, hogy miközben adaptálták a globalizálódott labdarúgást, a játék révén helyi identitások alakultak ki.

– A sport szinte azonnal szórakoztatóipari termék lett, és tömegek számára vált eladhatóvá. A foci különösen, hiszen afféle vér nélküli harc volt az egyes közösségek között. Ugyanis a klubokhoz más-más, és időben is gyakran változó szurkolói identitás kapcsolódott, hasonlóan egyfajta új lokális törzsiséghez. Ez az identitás azonban háttérbe szorult a nemzeti alapon szervezett találkozókon, vagyis a globálisan terjedő, eredetileg angol futball nemcsak helyi, hanem nemzeti jellegű is lett. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbb, legjobban eladható meccsek a nemzeti ellentétek „lemeccselései” voltak: osztrák-magyar, skót-angol, osztrák-cseh… A futball adaptálása nagyon jó példa az úgynevezett glokalizációra, vagyis arra a folyamatra, amikor jön egy globális jelenség, divat, és elég gyorsan helyi érzések, érdekek, tartalmak kifejezőeszköze lesz, vagy helyben akár át is alakul. Gondoljunk a focin vagy vízilabdán túl a beat- vagy a rockzenére, de a legtöbb -izmus is ilyen, kezdve akár a nacionalizmussal.

– Mennyien jártak a legnépszerűbb klubok meccseire? Gondolom, előbb volt nagy közönség, aztán építettek stadiont…

– A 20. század első éveiben a legtöbb szurkolót befogadó Millenáris pályára már tízezrével mentek ki az emberek, főként a nemzetközi meccsekre. A Millenárist 1896. május 14-én adták át, úgy tudjuk, 1897. október 31-én itt rendezték az első nyilvános hazai focimeccset, amelyen a Budapesti Torna Club 2:0 arányú vereséget szenvedett a bécsi Vienna Crickett csapatától. Ezen a meccsen, ahogy még egy ideig más monarchiabeli meccseken is, mindkét csapatban szerepeltek olyan britek, akik civil foglalkozásukat Bécsben vagy Budapesten űzték. Nekik mindenütt nagy jelentőségük volt a színvonal emelésében, annyira, hogy a külföldiek igazolását korlátozó első magyar szabály, az 1913-as Lex Owen is az MTK egy J. R. Owen nevű vendégjátékosa miatt született. A Millenáris pályát azonban nem labdarúgásra építették eredetileg, a stadiont hamarosan kinőtték a mérkőzések. Amikor a közönség létszáma elérte az 5-10 ezer nézőt, a kluboknál felmerült a saját stadion építése. A kor két nagy riválisa, a Ferencváros és az MTK szinte egyszerre épített 25 ezer nézőre tervezett stadiont még az első világháború előtt. Mire 1922-re megépült az Újpest 25 ezres stadionja is, az FTC és az MTK pálya nézőterét 40 ezresre kellett bővíteni. Korán felmerült egy nemzeti stadion építése is, a két világháború között meg is tervezték – a tervekről Zeidler Miklós kutatásaiból tudunk sokat –, de végül csak 1953-ra épült fel a mai Puskás Aréna helyén a Népstadion. Ezért az 1910-es években felváltva rendezték a nemzetközi meccseket a Fradi és az MTK pályáján. Emiatt érdekellentét volt a két klub között, hogy melyik stadionban játsszanak, a válogatott meccsekre ugyanis még többen mentek ki. De aztán elosztották maguk közt ezeket a meccseket a bevételekkel együtt, bevéve a kartellbizniszbe az Újpestet is.

– Teljesen üzleti alapon építették a stadionokat?

– Igen, a foci üzlet is volt. Onnantól kezdve, hogy a futball népszerű lett, tehát elég korán, és a belépőkből nagy bevétel származott, az üzlet már meghatározta a játékot. A gazdasági világválság idején viták is folytak a belépők áráról, mert a budapesti gyári munkások, akik korábban megtöltötték a stadionokat, a munkanélküliség miatt már nem tudták megfizetni a belépőket. A kerítés mellett egymás vállán, vagy a szomszédos épületek tetejéről próbálták követni a csapat meccseit.

– Hogyan gyűjtötték össze a pénzt egy stadionra az 1910-es években?

– Mind az FTC, mind az MTK a részvényjegy-kibocsátást választotta a pénz összegyűjtésére. A Ferencvárosi Torna Club 1911-ben hozta létre a Ferencvárosi Versenypálya Részvénytársaságot, egy évvel később az MTK Magyar Testgyakorlók Köre Sportpálya Részvénytársaság néven kezdte kibocsátani a saját stadionja részvényeit. Egy Fradi-részvény 100 koronát ért, míg az MTK-nál kétszer annyiba, 200 koronába került egy részvény. Azonban a telkek, amelyekre a stadionok épültek, mindkét esetben a városé maradtak. Fel is lángoltak a viták, hogy a főváros ingyen engedte át a kluboknak a telkeket; azzal hallgattatták el ezt, hogy a szerződések alapján egy idő után majd visszaszáll a városra az egyébként kihasználatlan telek a ráépült létesítményekkel együtt. A részvények többségét azonban magántulajdonosok birtokolták, közöttük olyanok is, akik politikai szerepre is vállalkoztak. A befektetéssel ugyanis jól ki lehetett fejezni a közösségért vállalt áldozatot, és a foci már az 1910-es években annyira népszerű volt, hogy politikai tőkét lehetett vele szerezni. Springer Ferenc, az FTC első elnöke például befolyásos kerületi politikus volt, és nagyon szeretett volna parlamenti képviselő lenni. Kétszer is nekifutott, 1896-ban és 1905-ben alulmaradt, az 1910. tavaszi választási időszakban pedig, amikor Springer nem indult, hogy, hogy nem, az a Jakabffy Ferenc nyert a kerületben, aki az FTC részvénytársaság megalakulásakor 50 részvényt jegyzett 5000 korona értékben. Springert végül 1913-ban választották meg az egyesült ellenzék színeiben, amikor Jakabffy meghalt. Ő csinált kerületi klubot az FTC-ből, ami a IX. kerület egész társadalmát összefogta. Az MTK esetében kevésbé volt jellemző a nyílt politikai szerepvállalás. Olyanok fektettek be a stadionba, akiknek már eleve jó pozíciójuk volt a kereskedelmi életben vagy az iparban. Sokszor a tulajdonosok második generációja vásárolt részvényeket, mintha egy új támogatói tevékenységgel akarnának hozzájárulni a cég fejlődéséhez, saját nevükben is hozzátenni valamit ahhoz, amit az apák hoztak össze.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

– Kellett-e gardedám ahhoz, hogy egy hölgy kimenjen a focimeccsre?

– Attól függ, kinek. Régi fényképeken szoktunk a hallgatókkal nőket keresni egy-egy focimeccs nézői között vagy politikai felvonuláson a tömegben: kicsoda lehetett a kendős néni vagy a kalapos nő? Az első világháború előtt nők egyedül nem nagyon jártak meccsre, a munkásfeleségek a férjükkel mentek, és egy középosztálybeli hölgynek is illett kísérővel mennie. Az 1930-as évekre ez elhalványult, a középosztálybeliek is munkát vállaltak, nem volt feltűnő, ha egyedül vagy barátnővel mentek szórakozni, adott esetben a stadionba.

– Úgy értettem, ezekben az udvariasabb korokban is biztosan mindenfélét kiabáltak be a focimeccsen.

– De olyan esetről is van forrás, éppen Szegedről, hogy az egyik játékos húgát, Bárkányi Ilonkát azért tiltották el a meccslátogatástól, mert hangosan beszólt a játékvezetőnek. A szövegkörnyezetből arra tippelek, hogy valami durva zsidózás lehetett Bárkányi Ilonka részéről.

– Volt-e erőszak a stadionok környékén?

– A stadionokban mindig is volt valamilyen szintű erőszak, de ennek feléledése jellemzően hullámokban történt. Van erről egy elmélet is, amely szerint az első világháború után megerősödő erőszakosságot az okozta, hogy sok ember átélte a háború borzalmait, és ez kihatott a mindennapi életre, akár a családra is. Az 1920-as évek közepére csökkent az erőszakosság, de aztán ahogy a harmincas években, a válság meg a háborús készülődés miatt radikalizálódni, militarizálódni kezdett a társadalom, ismét erőszakkal telt meg az élet. Nem véletlenül mondják a társadalomtudósok, hogy ha az ember nagyon rövid idő alatt akar megismerni egy társadalmat az aktuális problémáival együtt, akkor menjen ki egy focimeccsre. Természetesen az erőszakosan viselkedő csoportok nem feltétlenül a foci miatt alakultak, hanem inkább átkerültek a focimeccsek köré. Szegeden is megesett már a húszas években, hogy egyes hallgatói szervezetek próbálták elüldözni a zsidó hallgatókat az egyetemről, és ez a fajta erőszakos, a hatóságok által is eltűrt diszkrimináció kihatott a stadionra is.

– Említette, hogy a labdarúgás a korai időktől urbánus tevékenység volt. Milyen volt, amikor a kisvárosokban is megjelent? Mikor jutott el a falvakba?

– A kisebb városokban csak az első világháború környékén, jó húszéves késéssel alakultak meg az első kisebb-nagyobb csapatok, és akkor is inkább a mintakövetők kezdtek játszani, akik tudták, mi a divat a nagyvárosban. A saját kisvárosomban, Magyarkanizsán például a fiatal értelmiségiek, hivatalnokok, színészek játszottak először. Amatőr színészek is alakítottak csapatot, szóval a színészkedés kívülről került a pályára. Sokáig eltartott, mire a helyi játékosok megtanultak a labdával bánni. A vidéki meccseken jó nagy rugdosódás volt, mert nem volt meg a technikájuk. Az pedig tényleg sok időbe telt, mire a falun élőket elkezdte érdekelni a játék. A foci elterjedéséhez masszív ipari munkásság kellett, nem a paraszti réteg sportja volt, és talán sosem lett teljesen az övék.

– Nem kísérte ellenszenv falun a labdarúgást, ugyanúgy, mint az autómobilozást például? Voltak esetek, amikor az automobillal érkezőket falun megdobálták a korai időkben.

– A foci soha nem volt annyira luxustermék, hogy ilyen indulatokat tudott volna kiváltani. Az autónál arról volt szó, hogy jöttek az urak, nagy sebességgel, mindenen és néha mindenkin keresztül; ez tényleg alkalmas volt a társadalmi rétegek között amúgy is meglévő ellentét szítására. A labdarúgás viszont mindig is inkább kiegyenlítő volt, egyesítette a különböző társadalmi helyzetű szurkolóit. Kellett hozzá egy kis hely, egy foghíjtelek, egy rongylabda, és már lehetett is játszani, ezért jutott le gyorsan a munkásrétegekig.

– Bizonyára nagyon sok régi újságot elolvasott forrásként e publikációihoz. A végére ismerőse lett a régi idők embere?

– Annyit teljes biztonsággal mondhatok, hogy a régi idők embere is sokféle volt. Nehéz kikapcsolnunk a reflexet, hogy azt gondoljuk, a millenniumi századforduló végül is nem volt annyira régen, tehát az emberek ugyanúgy gondolkodtak, mint mi. De minél több személyes forrást olvasunk, minél közelebb megyünk ezekhez az emberekhez, annál jobban látjuk, hogy más az észjárásuk. Amikor az a kérdés szokott fölmerülni, hogy melyik történelmi korba mennék vissza, ha lehetne, én rendszerint mindegyiket elutasítom, mert nem akarok meghalni az időutazásom első napján. De azt azért talán kimondhatom, hogy egy 100-120 évvel ezelőtti Magyarországon még elboldogulnék.

– A régi lapokból nekem az volt az érzésem, hogy akkoriban a mostaninál erősebbek voltak a társadalmi korlátok. Vélt pozíciók is alkalmasak voltak, hogy ezt egymással éreztessék az emberek: a főportás gőgös volt a főportás-helyettessel, a kofa a tanyasi emberrel. A populáris kultúra áthidalta-e ezt, vagy pedig az „egyenlőség” már a második világháború utáni rendszer terméke?

– Legalábbis elkezdte áthidalni. Az 1920-as években érkezett el a tömegkultúra forradalma, ez hozta el, hogy az 1930-as évek időszaka már egyre jobban hasonlított a mi világunkra. Öltözködés alapján nem lehetett már egyértelműen eldönteni, hogy ki melyik társadalmi réteghez tartozik. Rendszeresen jelent meg híradás arról, hogy egy közéleti méltóság, például Horthy Miklós moziba ment. A fűszeres segéd is moziba ment, és ugyanazokat a filmeket nézték, ugyanazokat a zenéket hallgatták, ami bizonyos demokratizálódást készített elő. Horthy persze nem ugyanabba a sarki moziba ment, mint a fűszeres, ezek a társadalmi válaszvonalak valóban nehezen oldódtak fel, ha egyáltalán feloldódtak. Nem tudom megválaszolni, hogy mi lett volna, ha nincsen a kommunista diktatúra, ahol aztán megint csak nem lettek egyenlők az emberek, csak máshová kerültek a válaszvonalak. Ezeket mindig mesterségesen tartotta fenn az uralkodó réteg, és persze az identitásunkhoz is hozzátartoznak, hiszen nem barátkozunk bárkivel.

– Könyvének egyik tanulmánya azt vizsgálja, hogy az Új idők című folyóiratban közölt középfajú tömegirodalom - nem ponyva, de nem is szépirodalom – képes volt-e egymáshoz integrálni társadalmi osztályokat, vagyis egyformán érdekelte-e egy regény a grófnőt és a komornát. Valóban kimutatható, hogy a populáris kultúra illemre, társadalmi kommunikációra tanított embereket?

– Ezt még tovább kell kutatni, a populáris irodalom történeti kutatásával Magyarországon még van tennivaló. Engem ez arról az oldalról érdekel, hogy az elmúlt korokban a világlátásnak milyen egyneműsítése, demokratizációja ment végbe a tömegkultúra révén. Ugyanazokon a fikciókon kezdtek nevelődni olyan emberek, akik lehet, hogy teljesen más társadalmi rétegben szocializálódtak. Szerintem ennek van hatása. A társadalomtörténetben keveset beszélünk a képzelet erejéről: a világ változásában, a személyek közötti viszonyban milyen szerepe van annak, amit el tudunk képzelni magunkról, a világról, a jövőről. A műveknek van közük ahhoz, hogyan edződik a képzelet. A fodrászsegéd ugyanúgy igyekezett szerelmet vallani, mint Jávor Pál a filmben. Szerintem a korabeli tömegirodalomnak is volt ilyen befolyása. Hiába nem születtek ugyanabba a közegbe, ha ugyanazt a népszerű irodalmat olvasták, idővel hasonló ideái lehettek egy grófnőnek és egy komornának arról, hogy milyennek kell lennie az emberi kapcsolatoknak.

Forrás: Panek Sándor / SZTEinfo

A borítóképen: Dr. Baráth Katalin, az SZTE BTK Jelenkortörténeti Tanszék egyetemi adjunktusa. Fotók: Kovács-Jerney Ádám