A tavalyi, Katona Tamásra emlékező előadások után a Bánság és Szeged 1848-49-es eseményeiről rendezett konferenciát az SZTE BTK Modernkori Magyar Történeti Tanszéke. A témák ezúttal is átélhető közelségbe hozták a korabeli bátorság és kitartás helyzeteit. Alább összefoglaljuk az előadásokat.

Dr. Kedves Gyula: Teljes egységben álltak a honvédseregbe

Császári esküjük ellenére 1848-ban a magyar toborzású Hannover huszárezred, soraiban Kiss Ernő, Vécsey Károly, Nagysándor József későbbi vértanú tábornokokkal szinte teljes egységben állt a magyar szabadság oldalára – idézte fel Kedves Gyula hadtörténész előadása.

Dr. Kedves Gyula hadtörténész. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Kedves Gyula éppen előadásának színhelyéről, a szegedi egyetem akkori könyvtárából származtatja hadtörténészi kutatói indulását: 40 évvel ezelőtt ebben az épületben találta meg azt a többszáz térképpel kiadott ritka dokumentumot, amelyet az 1920-as években a Ludovika akadémia számára állítottak össze és hadműveleti szinten feldolgozta a szabadságharc 1849-es tavaszi hadjáratát.

A hadtörténész-ezredes a Bánság „háziezredének” számító 2. huszárezredről tartott előadást. A császári hadseregben ezt az ezredet a Hannoveri huszárok néven ismerték Ernő Ágost, Hannover királya után, mivel az ezredeket a Habsburg-ház különböző rokoni uralkodóiról nevezték el. 1848 előtt a magyarországi és erdélyi toborzású huszárezredeket a császári hadsereg rendszerint távoli vidékeken állomásoztatta, Kedves Gyula szerint abból a megfontolásból, hogy kevesebb legyen a szökés, és minél kevésbé értsék a helyi lakosság nyelvét; a korabeli katonaság ugyanis rendfenntartó szerepet is játszott, ők verték le a helyi elégedetlenségi megnyilvánulásokat. Amikor 1848-ban dönteni kellett a császári eskü és a magyar szabadság ügye között a magyar toborzású huszárezredek tisztjeinek és katonáinak nagy százaléka a hazatérés mellett döntött. Közülük is kiemelkedett a 2. huszárezred, amely teljes egységben állt át a szerveződő honvédseregbe.

Ez az ezred, állapította meg Kedves Gyula, egyben a magyar hadseregvezetés káderbázisává is vált: a szabadságharc 6 tábornoka került ki innen, közöttük Kiss Ernő, Vécsey Károly, Nagysándor József, későbbi vértanú tábornokok, és közülük öten végig is szolgálták a harcokat. A kettős eskü nyomasztó hatására egyedül Esterházy Sándor döntött úgy, hogy csak a szerb felkelők ellen hajlandó harcolni, a reguláris császári haderővel szemben nem teljesített parancsot. Amikor a verbászi gyűlésen tiszttársai ezt számonkérték, távozott a honvédseregből. Az ezred 63 tisztje közül 52-en vállalták a harcot a császári csapatokkal szemben, és 46-an végig is szolgálták a szabadságharcot.

Kedves Gyula szerint a könnyűlovassághoz tartozó 2. huszárezred a honvédség egyik legértékesebb egysége volt, amelyet csaták eldöntésére alkalmas lovasrohamokra vetettek be, és akár a honvédseregből hiányzó nehézlovasság feladatát is meg tudta oldani. Az ezred titka az összeszokottság volt, a legénységi, altiszti és főtiszti szinten egyaránt ismerték egymást a huszárok. A 2. huszárezred a szabadságharc idején végig a Bánságban (elsősorban az újpécsi lovas kaszárnyában állomásozott) feladata pedig az ütközetek mellett az volt, hogy a térség nem szerb falvainak biztonságát őrizze a szerb és román támadásokkal szemben.

Dr. Kemény Krisztián: Damjanich és a „Professzor”

A délvidéki harcok egyik főszereplője, Damjanich János még 1848 áprilisában összeveszett felettesével, Haynau tábornokkal, majd heves természete miatt a szabadságharc alatt is feszült viszonya volt Vetter Antal honvéd tábornokkal, akit gúnyosan a „Professzornak” nevezett – derült ki Kemény Krisztián hadtörténész előadásából.

Dr. Kemény Krisztián hadtörténész. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Kemény Krisztián a honvédsereg három eltérő alkatú, de egyformán nagy tehetségű tábornoka, Vetter Antal, Damjanich János és Klapka György együttműködését, a közöttük kiújuló feszült helyzeteket vizsgálta. Bár ezek a feszültségek mind a magyar ügy szenvedélyes szolgálatából eredtek, Kemény Krisztián szerint az 1848. őszi-téli délvidéki harcokban, majd az 1849 telén lezajlott közép-magyarországi hadműveletekben kimutatható időveszteséget okoztak.

A Bánság területét, ahol 1848 őszén a szerbek ellen kellett védeni a lakosságot, a történész szerint csak mozgó hadműveletekkel lehetett lefedni, ez pedig számos alkalmat kínált az egyéni katonai képességek bizonyítására. Ilyen helyzetben került a Vetter Antal parancsnoksága alá Damjanich János és Klapka György.

Vetter Antal Velence környéki német katonacsaládban született, kiválóan képzett katona volt, már 1847-ben „tudós szintűnek” tartották katonai ismereteit. Damjanich Jánost viszont „heves természetű” katonának jellemezték, ő szerb katonacsalád fia volt, és bár idővel otthon beszélt nyelve a magyar lett, nem tagadta meg „rác” származását. Damjanich 1848 áprilisában állomáshelyén, Temesváron a császári seregben annyira összeveszett a magyarokat és Kossuthot szidalmazó Haynau altábornaggyal, hogy Piemontba helyezték át, innen kérette magát vissza júniusban Magyarországra. Új csapatánál, a 3. honvéd zászlóaljnál kezdetben nem volt népszerű: a jelentkezők 10 százalékát alkalmatlannak nyilvánította, ami miatt feljelentették Mészáros Lázár hadügyminiszternél. Damjanich hamarosan rájött a középútra, kijárta, hogy a feljelentőket ne büntessék meg, és innentől megfordult a viszonya beosztottaival, akik Törökbecse felmentése után már szinte istenítették. Klapka György német-morva származású polgárcsaládban született Temesvárott, ahol édesapja városbíró, majd polgármester is volt. Őt megnyerő emberként jellemezték, aki jeles táborkari tiszt és stratégaként megpróbált megfelelni a változó helyzetnek és a modus vivendit kereste az erős tiszti karakterek között.

Vetter és Damjanich között először az okozott feszültséget, amikor utóbbi sikeresen elfoglalta a lagerdorfi szerb tábort, de nem akadályozta meg, hogy Rózsa Sándor mintegy 100 fős, itt először bevetett szabadcsapata a hivatásos katonai etikában vállalhatatlan cselekedeteket hajtson végre a lakossággal szemben. Damjanich maga is a szerbek elleni harcokban szembesült azzal, hogy a török elleni harcban edzett szerbek nem folytatnak szabályos háborút, kínozzák a hadifoglyokat és üldözik a nem szerb lakosságot. Belátta azonban, hogy ilyen harcmodorra nem lehet szabályos módon válaszolni, és nem büntette meg katonáit, akik az egyik hadműveletben a szerb katonákkal együtt a Karas folyóba szorítottak civileket is. Vetter Antal viszont 1848. novemberi nagybecskereki találkozójukon a hadviselés szabályairól oktatta ki Damjanichot, aki ezután akasztotta felettesére a „Professzor” gúnynevet. Később Klapka vette át a vezérkar szervezésével megbízott Vetter Antal helyét, de az által kidolgozott haditerv alapján is volt feszültség, amikor Kiss Ernő nem ment Damjanich megsegítésére egy szorongatott helyzetben.

Miután 1849 januárjában Nyugat-Magyarország a császári főerő kezére került, a hadvezetés elrendelte a sereg összpontosítását a Közép-Tisza vonalára. Ez Damjanich felháborodására a Bánság kiürítésével is járt. A Közép-Tisza környékén ismét találkozott a három katonai vezető, és itt új témában újra feszültség alakult ki Damjanich és Vetter között. Damjanich fontos, 1849. március 5-i szolnoki győzelme utáni ugyanis Vetter Antal éppen ingerült volt, amiért a magyar főtisztek fellázadtak a harctéren tehetetlen Henryk Dembiński parancsnoksága ellen, és nem dicsérte meg a szolnoki haditettet. Márciusban a hadtestek átszervezését jelentették be, Vetter Damjanichot nevezte ki a közép-tiszai hadsereg élére, de egyúttal megfosztotta hadseregparancsnoki tisztségétől. Damjanich ismét összeveszett vele, hiába békítette Klapka, sőt Kossuth is. A Dembiński helyét március 8-án átvevő Vetter tábornok március 28-án epeömlést kapott és sokáig nem tudta tovább folytatni a szolgálatot, helyére pedig a Damjanich által is támogatott Görgei Artúr került, aki rövidesen elindította a diadalmas tavaszi hadjáratot.

Pelyach István: Ti kutyák! – így kezdődött a kitalált Damjanich-levél

A szerb származású Damjanich ugyanakkor józan tisztánlátással írt levelet a szerbek katonai vezetőjének – mondta Pelyach István, az SZTE BTK Modernkori Magyar Történeti Tanszék történésze.

Pelyach István történész. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Pelyach István előadása arról „békeüzenetről” szólt, amelyet Damjanich János 1849. január elején Kuzman Todorovićnak, a szerb csapatok katonai vezetőjének küldött levelében megfogalmazott. Az üzenet Pelyach István szerint valójában Damjanich katonai tisztánlátásáról tanúskodott, hiszen akkor született, amikor a magyar hadvezetés a Tiszánál összpontosítva haderejét, kiürítette a Bánságot. Damjanich ismerte a szerb harcmodort, és attól tartott, hogy bosszút fognak állni a kiürítéssel sorsukra hagyott magyar és sváb lakosságon. A honvédtábornoknak ekkor került a kezébe Todorović 1849. január 2-án kelt kiáltványa, amely a császár védelmében véres tettekre uszította a magyarok ellen a szerb lakosságot. Damjanich erre a kiáltványra válaszolt levelében: saját szerb származását is felemlítve kétségbe vonta, hogy az az osztrák hatalom biztosítaná a szerbek számára a szabadságot, amely éppen harcol a birodalom egy nemzetének szabadsága ellen. A levél Pelyach István szerint Damjanich János józan helyzetértékelését is jellemzi, hiszen a véres uszításokra nem fenyegetéssel válaszolt, hanem méltatlan machinációk eredményének nevezte a szembenállást és a „keserű szükség” számlájára írta, hogy a magyar sereg részéről voltak viszont-megtorlások a szerbekkel szemben. A levélben Damjanich felszólította Todorović-ot, hogy hadvezetőként védje meg a kiszolgáltatott lakosokat és óvja jogaikat, próbáljon rendet tartani, hogy a kivonulás ne járjon tömeges bosszúval.

Sajátos módon az 1848-49-es szabadságharc legendáriumában az igazoltan valós levélnek született egy apokrif változata is. Ez így szólt: „Ti kutyák! Én elmegyek mint ellenségetek, de visszajövök mint bosszúálló. Ha ti az alatt fel mertek támadni a magyar nemzet ellen, kiirtalak benneteket a föld színéről, s hogy magam sem maradjak meg rácnak, utójára magamat lövöm főbe, mint a legutolsó rácot.” Pelyach István szerint eddig semmilyen forrás nem igazolta e második levél létezését. E szöveg először Jókai Mór Charivari című lapjában bukkant fel 1949. február 22-én, majd bekerült Jókai Forradalmi és csataképek című munkájába is. Innentől kezdve a sztori tovább terjedt, és felbukkant Gelich Rikhárdnak a szabadságharcról írott Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben című művében, majd Gracza György újságíró felületes történeti művében is.

Dr. Hermann Róbert: Rosszkor, rossz helyen – Jelačić bűnbakja lett a polgármester

A megtorlásnak olyanok is áldozatul estek, akik nem is harcoltak, sőt, a pancsovai polgármesterből egyenesen Jelačić horvát bán csinált bűnbakot – hangzott el Hermann Róbert Széchenyi-díjas történész előadásában.

Dr. Hermann Róbert történész. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Hermann Róbert témája egy „vétlen vértanú”, Theodore Lepier pancsovai elöljáró esetéről szólt, aki valójában nem is működött együtt a magyar honvédsereggel, Jelačić horvát bán mégis rögtönítélő bíróság előtt végeztette ki. A hadtörténész kutató több olyan „vértanút” számon tart, akik nem közvetlenül az osztrák megtorlás áldozatai lettek, hanem a szabadságharc közvetett támogatása miatt, esetleg szerencsétlen helyzetben, kocsmai hetvenkedés után vagy köztörvényes bűnök miatt ítélte el őket a császári hadbíróság. Így járt a kocsmában szitkozódó Csömy Zsigmond vagy a császárt szidó Daniel Christian Dressler, akik azután hiába hivatkoztak ittasságukra, kivégezték őket. Ugyanez volt a sorsa ama férfiaknak is, akik 1848 júliusában Győrben azon tréfálkoztak, hogy a törökök majd visszajönnek a magyarok megsegítésére. Szintén szigorúan büntették a magyar hadsereg hirdetményeit kihirdető tanítókat, és rosszul járt az a Förster Ferenc is, aki 1849 januárjában Esztergom megyében el akart foglalni egy gőzhajót, majd lemondott róla. Amikor Förstert februárban letartóztatták, azt bizonygatta, hogy csellel császári katonaságot tud bejuttatni a komáromi erődbe („trójai gőzhajóval” – így Hermann Róbert). A magyarok azonban tűz alá vették a közeledő gőzöst, Förster kénytelen volt visszafordulni, és ezért február 8-án hadbírósági ítélet alapján kivégezték.

Theodor Lepier pancsovai polgármester története még ezeknél az eseteknél is szerencsétlenebb volt. Lepier leszolgálta idejét a császári seregben, majd a pancsovai katonai közösség polgármestere lett 1832-ben. 1848 márciusában Pancsován követelték a Magyarországhoz csatolást, ezért a városi vezetést letették, sőt, Lepiert rövid időre be is zárták. Szabadon bocsátása után Pancsován maradt, a harcok idején megbízták egy határőrezredi kerület elnökletével, amit azért fogadott el, mert megfenyegették, hogy családjával (3 lánya volt) Debrecenbe hurcolják. A magyar közigazgatás iránt nem volt különösebben buzgó, de balszerencséjére 1849-ben a pancsovaiak visszahívták polgármesternek. A harcok során az osztrákoknak készült jelentések azt állították róla, hogy adót szedett a magyaroknak, valamint megszerezte és a magyaroknak átadta Jelačić horvát bán kishegyesi csatatervét. A csatában a magyar seregek szétverték Jelačić katonáit, de Hermann Róbert szerint az földrajzilag is lehetetlen volt, hogy Lepier haditerveket juttatott volna el a magyar erőkhöz. Bűnbak mégis kellett, Jelačić elfogatta és rövid kihallgatás után rögtönítélő bíróság elé állíttatta, ami kötél általi, majd kegyelem útján golyó általi halálra ítélte.

Dr. Marjanucz László: Szeged azonnal reagált a március 15-i 12 pontra

Szeged városa 1848. március 18-án állandó bizottmányt alakított, amelynek határozatait a Széchenyi téren népgyűlések hagyták jóvá – fejtette ki Marjanucz László történész, az SZTE BTK nyugalmazott egyetemi docense.

Dr. Marjanucz László történész. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Marjanucz László előadása azt foglalta össze, hogy az 1848-as polgári átalakulás hírére hogyan alakult át Szeged városának közigazgatása. A történész szerint Szeged már akkor fölkészült erre az átalakulásra, amikor az utolsó rendi országgyűlésre küldött követeinek olyan utasítást adott, ami felkarolta az 1847. ellenzéki pontok többségét. A pesti események hírét 1848. március 17-én hajó hozta Szegedre, és ugyanazzal a hajóval érkezett meg Szeged országgyűlési képviselőinek jelentése is, amely a Pozsonyban folyó munkáról számolt be. Ebben többek között arról értesítették Lengyel Pál tanácsnokot, hogy Apponyi György, Magyarország kancellárja lemondott, és ezzel megnyílt a lehetőség a felelős magyar kormány fölállítására. Március 18-án a mai Széchenyi téren spontán népgyűlésen ismertették a helytartótanács rendeletét, amely fölszámolta a cenzúrát, és itt jelentették be a 12 ponthoz való csatlakozást is, erre a népgyűlés utasította a követeket. Marjanucz László felhívta a figyelmet, hogy az utasítás joga ugyan a szenátusé volt, de a népgyűlés változtatott ezen, továbbá egy forradalmi pótutasításként kötelezte a városi döntéshozó testületeket, hogy üléseik legyenek nyilvánosak. Marjanucz László szerint ez új institúció volt Szeged történetében. A változások menetének irányítására ekkor létrehoztak egy 25 tagból álló állandó bizottmányt, amelynek vezetője Tari Pál tanácsnok lett.

Innentől kezdve Szegeden április 24-ig, az új testület megválasztásának időpontjáig a tanács szerepe mindössze az volt, hogy az állandó bizottmány által hozott érdemi határozatokat közvetítse a népgyűlésnek, ahol minden előterjesztést elfogadtak. Március 18. és április 24. között 6 népgyűlést tartottak, az állandó bizottmány pedig 18 alkalommal ült össze. Mindkét testület legfőbb tárgya az országgyűlési követek jelentéseinek tárgyalása, és az ehhez igazított városi magatartás kidolgozása volt. Marjanucz László szerint úgy a népgyűlés, mint az állandó bizottmány valóságos hatósággá nőtte ki magát, miközben a tanács sem szűnt meg, vagyis kettős hatalom működött. Ez a helyzet addig állt fenn, míg az országgyűlésben ki nem dolgozták az új városi népképviseleti törvényt. 1848. május 14. és 16. között Szegeden megválasztották az új, 185 tagú közgyűlést és a városi tisztikart.

Az új testület május 23-án kezdte meg a munkáját, és első feladata a népképviseleti országgyűlési választások lebonyolítása volt. A közgyűlésen két szemlélet fölött alakult ki vita: Osztróvszky József azt képviselte, hogy a választáson vagyoni és iskolázottsági szempontok figyelembe vételével lehessen szavazni, míg Somogyi Antal egy demokratikus, kvalifikáció nélküli választás mellett állt. A közgyűlés végül ez utóbbit fogadta el és Szegeden két országgyűlési kerületet hozott létre, amelyekben Osztróvszky József és Rengey Ferdinánd lettek a város képviselői.

Dr. Zakar Péter: Róka József, a halálraítélt csanádi kanonok

Számos távoli, határmelléki bánsági település a helyi plébánosok hatására maradt magyar hűségen 1848-49-ben; ehhez az kellett, hogy Róka József, a csanádi püspöki helynök felettesével is dacolva védje papjait – állapította meg Zakar Péter történész egyetemi tanár, az SZTE nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettese.

Dr. Zakar Péter történész. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Zakar Péter előadása a magyar szabadságharc ügyéhez mindvégig hű maradó, a temesvári hadbíróság által halálra ítélt, majd Kufsteinben bebörtönzött Róka József püspöki helynökről szólt. Róka József jómódú szegedi polgárcsaládban született 1790-ben, a szegedi piaristáknál tanult, a temesvári papneveldébe járt, 1811-ben szentelték pappá. Jó képességei miatt, püspöke előbb a szemináriumban tartotta, majd rövid káplánság után nevezték ki a makói plébánia élére. Híveihez közel állt, 1831-ben a kolerajárvány idején, amikor a plébánosoknak még volt bizonyos egészségügyi vonatkozású szerepe is, saját készítésű gyógyszerrel látta el őket.

Noha 1832-36-ban Csanád megye a kifejezetten konzervatív vármegyék közé tartozott, Róka József, bár maga is konzervatív egyházkormányzati nézeteket vallott, a megyegyűlésen a reformokat támogatta. 1839 és 1843 között ő lett Lonovics József nagy műveltségű, konzervatív szellemű püspök helyettese. A polgári átalakulás hatására az egyházmegyei papság is reformmozgalmat indított, 1848 nyarán találkozót hívtak össze Temesvárra, amelyet a püspök tiltása ellenére is megtartottak; az egyházkerületek által küldött követek 1848. június 15-én elfogadták reformköveteléseiket, az ún. csanádi pontokat.

Lonovics püspök, aki ebben az időben Pesten tartózkodott az országgyűlésen, bár a császár iránt lojális volt, 1848 nyaráig a magyar kormány támogatására bíztatta a papságot. A reformzsinatot azonban veszélyesnek tartotta, 1848. augusztus 27-én részint a reformok hatástalanítása érdekében újra Róka Józsefet nevezte ki püspöki helyettesének Temesvárra. Időközben azonban kitört a délvidéki szerb felkelés, majd 1848 októberében a császár manifesztumot adott ki, amelyben feloszlatta a magyar országgyűlést és Jelačić horvát bánt nevezte ki Magyarország teljhatalmú urává. Georg Rukavina, a temesvári császári erők parancsnoka ekkor felszólította a területén lévő vármegyéket és a Csanádi egyházmegyét, hogy az uralkodónak engedelmeskedjenek.

A püspök távollétében Róka József és a temesvári kanonokok érvénytelennek mondták ki a császári manifesztumot és megtagadták Rukavina utasításait. Nem sokkal később Vukovics Sebő magyar főkormánybiztos is levelet írt a kanonokoknak, amelyben azt sürgette, hogy máshová tegyék át székhelyüket Temesvárról, ahol törvénytelen katonai hatalom uralkodik. Jellemző, hogy erre a csanádi kanonokok a magyar vallás és közoktatásügyi minisztériumnak írtak méltatlankodó választ, mondván, hogy nem költözhetnek, mert Temesvárott van a levéltáruk és a székesegyházuk. Október 25-én a magyarországi püspökök meghirdették azt a körlevelet, amely az Országos Honvédelmi Bizottmány támogatására szólította fel a híveket. Ezt Róka József bátorító kísérőlevéllel küldte szét a csanádi plébánosoknak, benne arról írt, hogy a haza megmentése nemcsak honpolgári, de vallási kötelesség is.

Az éleződő helyzetben Róka József egy éjszaka szekérre rakatta a legfontosabb egyházkormányzati iratokat és jegyzőkönyveket, és Oltványi Pál társaságában Makóra, a csanádi püspökség nyári prezidenciájára menekült. Zakar Péter szerint ezzel azt biztosította, hogy a csanádi püspökség nagyobb része a szabadságharc alatt hűséges maradt a magyar kormányhoz. Róka József értesítette költözéséről a vármegyéket és a hivatalosságokat is; a Krassó megyéhez írt levele a császári hatóságok kezébe került, a temesvári haditanács hazaárulóvá nyilvánította, és elrendelte körözését.

A császár iránt lojalitást mutató püspök, Lonovics József már 1848 decemberétől sürgette, hogy Róka József rendezze ügyét a temesvári parancsnoksággal, de a helynök Makón maradt. Ezután Lonovics különös megoldásba egyezett bele: makói helyettese mellé Temesvárra is kinevezett egy helynököt. Makón a magyar kormányhoz hűséges Róka József, Temesváron pedig a császárhű Fábry Ignác helyettesítette, a két vezető összedolgozott, a püspök pedig kikötötte, hogy nem változtathatják meg egymás rendeleteit. Amikor a császári csapatok elfoglalták a fővárost, Lonovics püspöknek újra kellemetlen lett a helyzet és rendeletben is utasította Róka Józsefet a visszaköltözésre. Róka József február 4-én Nagyváradra, majd később Debrecenbe távozott, ezalatt Mihálovics Józsefre hagyta az egyházmegyét. Zakar Péter szerint májusi visszatérése után három körlevelet is kiadott, amelyek miatt később hadbíróság elé állították: szentmisét rendel el a magyar győzelmekért, az elesettekért és június 2-án az orosz beavatkozás ellen meghirdette a keresztes hadjáratot.

A fegyverletétel után Róka József egy ideig Makó környékén bujkált; amikor elfogták, a temesvári hadbíróság előbb kötél általi halálra ítélte, majd ezt 20 éves, vasban letöltendő várfogságra módosították. Amíg Róka József Kufsteinben raboskodott, Fábry Ignác Haynaunak is írt az érdekében, eredménytelenül. A bécsi minisztertanácsban Alexander Bach belügyminiszter is felvetette, hogy két kufsteini rab, Róka József és Czuczor Gergely nyelvtudós nem érdemelne ilyen súlyos büntetést; a minisztertanács azonban leszavazza előterjesztését. Végül az újonnan kinevezett csanádi püspök, Csajághy Sándor közbenjárására 1852-ben kapott amnesztiát. Az egyházi szervezetbe nem térhetett vissza, kolostorba kellett vonulnia, egy Radnán vásárolt kis házban élte le életét. 1857-ben visszakapta tiszteletbeli apáti címét. Egy évvel később hunyt el; sírja Radnán található. Zakar Péter zárásként megjegyezte, hogy számos távoli bánsági és határvidéki kistelepülés, mint Ruszkabánya vagy Újmoldova a helyi plébános révén maradt meg a magyar szabadságharc hűségén, ez pedig azért volt lehetséges, mert Róka József megvédte őket.

***

A konferencia része volt a X. Honismereti Regionális Civil Találkozó programjának, ami másnap bánsági emlékhelyek meglátogatásával folytatódott. A honismereti egyesületek tagjait Károlyi Attila, a Dugonics András Piarista Gimnázium tanára köszöntötte, majd az előadások után a konferencia közönsége megkoszorúzta az 1849. augusztus 5-i szőregi csata emlékoszlopát az Aradi vértanúk terén. Az idén 175 éve lezajlott ütközet emlékére Vass László az 1848-49-es Szegedi 3. Honvéd Zászlóalj Hagyományőrző Egyesület vezetője bejelentette, hogy augusztus 3-án a szőregi sportpályán idén is megrendezik a csata korhű hagyományőrző felelevenítését.

A konferenciát több anonim szponzor mellett a Szeged365.hu és a Szegedi Kulturális Alap támogatta.

Forrás: SZTEInfo / Panek Sándor

A borítóképen: Dr. Hermann Róbert Széchenyi-díjas történész előadása a konferencián. Fotó: Kovács-Jerney Ádám