Búcsú Dr. Újfalusi Németh Jenőtől

Kedves Hozzátartozók! Tisztelt gyászoló gyülekezet! És mindenekelőtt: Te, kedves Jenő, ki már egy másik világban hallgatod meg-megbicsakló szavaimat, stilisztikai szempontból vélhetően nem kellően letisztult mondataimat.

Felidézni francia tanszéki munkálkodásodat, tudományos és közéleti tevékenységedet, a tanár, a kolléga, és az idősebb barát alakját nem csak azért nehéz, mert az első találkozásunk óta eltelt bő három és fél évtized nekem szinte egész felnőtt életem, számodra pályád második szakasza, majd a nyugdíjas évek időszaka volt, hanem azért is, mert oly sok minden történt e harmincöt év alatt Veled, velünk és a világgal is. Ki sejtette volna 1988 tavaszán, amikor elsőéves hallgatóként Jean Racine Bérénice című drámáját fordítgattuk magyarra irodalmi szövegolvasás órán, hogy a világ hamarosan kifordul sarkából, indulatokat gerjesztve, emberi kapcsolatokat szétpattintva, meggyőződéseket elsöpörve, s ezzel mindannyiunknak hatalmas megrázkódtatást okozva. Ki sejtette volna, hogy az akkoriban bizony sokszor elégedetlen, törekvéseit azonnal elismerve nem látó, útját kereső ifjonc és a már több, mint húsz éve a pályán lévő, addigra komoly eredményeket elért adjunktus – majd docens –, a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus itthon és külföldön is ismert és elismert szakértője később nem csupán kollégák lesznek, hanem vitapartnerségük barátsággá nemesül, hogy aztán Szegeden, a Kisfaludy utcai ház dolgozószobájában órákon át folyó eszmecserék eredményeként közelítsék álláspontjaikat, segítsék egymás gondolkodását a 16-17. századi francia civilizáció és az akkori katolikus-protestáns ellentét mindkettőjüket foglalkoztató kérdéseiben.

Mire az én generációm az egyetem közelébe ért, Te már oly sok mindent megéltél és tettél. Az 1965-ben, az újlatin nyelvek egyetemi szakként történő újraindítását mindössze néhány évvel követően kezdődő egyetemi oktatói tevékenységed során az említett irodalmi szövegolvasáson kívül tanítottál – ahogy ma mondanák – szinte mindent is: stilisztikát, országismeretet, művelődéstörténetet és – mindenekelőtt – 16-17. századi francia irodalmat, kutatásaid, tanulmányaid és fordításaid fő tárgyát. Tőled tudom, hogy a régebbi korok irodalma iránti – még Szauder József által inspirált, majd Klaniczay Tibor által is támogatott – érdeklődésed vitt a kutatói pályára, s éppen pályád hossza tette lehetővé, hogy a különböző, időben egymást követő kritikai irányzatok megismerésével, alkalmazásával meglátásaid idővel változzanak.

E komplexitás, a sokoldalú, sok forrásból táplálkozó műveltség átadása volt egyetemi kurzusaid célja is. Bevallom, hallgatóként erősen kapaszkodni kellett a 20-21 éves fiúk és lányok világából azért néha elérhetetlennek tűnő magasságban szárnyaló gondolatmenet befogadásához, de akkor még nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy nem a konkrét pillanat a fontos, hanem a lerakódó, folyamatosan tisztuló tudás, ami nem feltétlenül a félévi vizsgán, inkább évekkel-évtizedekkel később köszön vissza. Így vált számomra csemegévé Nicolas Boileau vagy Pierre Corneille néhány magyar fordításban még nem létező sorának átültetése már érett kutatóként.

És ha már szó esett a tudományos munkáról: 1961 és 2009 között több tucatnyi tanulmány, könyvrészlet, recenzió, kritika, fordítás, nyelvtanulási segédanyag került ki kezed alól; hazai és külföldi konferenciák előadója, francia egyetemeken többször is önálló előadások vagy kurzusok tartója voltál. Mindeközben mások munkáit is felügyelted vagy értékelted: francia szakos szakdolgozatok, tudományos diákköri dolgozatok témavezetői vagy opponensi feladatait láttad el.

Ahogy az évszámok is mutatják, a kutatói és fordítói tevékenység nem zárult le a 2006-ban történt hivatalos nyugdíjba vonulással. 2009-ben jelent meg Antoine Furetière Le roman bourgeois című munkájának magyar fordítása, A polgárregény, s ugyanabban az évben zárult le egy, a hazánkba látogató vagy magyarul tanulni kívánó franciák számára kigondolt magyar nyelvi és kulturális oktató DVD elkészítése.

Következő – most már tudjuk, hogy utolsó – évtizedes lélegzetű vállalkozásod egy, általad már az 1980-as évek elején, a francia kutatást is megelőzve „újrafelfedezett” 17. század eleji francia politikai-gazdaságtudományi gondolkodó, Antoine de Montchrestien traktátusának magyarra fordítása volt. Ennek munkálataiba kapcsolódtam be, s vált közös projektünkké – most már enyém a felelősség, hogy méltó módon lezárjam.

Nem túlzás azt állítani, hogy a szegedi bölcsészek számára több voltál, mint egy az oktató-kutatók közül – fogalom voltál és maradsz. „A” Németh Jenő. Impulzív természeted, akár önmagad felülbírálására is hajló kritikai elkötelezettséged, sosem lanyhuló érdeklődésed, lendületed, a hallgatók és kollégák irányában egyaránt megnyilvánuló közvetlenséged igazi jelenséggé, a Kar egyik legismertebb alakjává tett. Nem véletlenül mondta a Almási Tibor, a Bölcsészettudományi Kar akkor dékánja a Kari Tanács nyilvánossága előtt elhangzó beszédében 2006-ban, midőn nyugdíjba vonulásod alkalmával átadta a több, mint négy évtizedes oktatói munkádat elismerő Pedagógus Szolgálatért emlékérmet, hogy „talán nincs még a Karnak egy olyan sokszínű alakja, mint Németh Jenő.” S valóban, ez a sokszínűség, a tenni akarás, a vitakészség valóságos védjegyeddé vált; valahol ez tett a hallgatók, oktatók és más kollégák számára egyaránt összetéveszthetetlen Németh Jenővé.

Ebbe a sokszínűségbe olyan dolgok is belefértek, melyek közül egyik-másik akár önálló életmű is lehetne. Egyik beszélgetésünkben édesgyermekedként említetted a szegedi fordító- és tolmácsképzést, illetve az Alliance française-t. Előbbinek újraindítója voltál a kilencvenes évek közepén, s az általad szerzett tapasztalatok, azok velem megosztott tanulságai fontos szerepet játszottak a Karunkon ma is prosperáló fordító és tolmács mesterszak 2012-es akkreditálásában.

Ami az Alliance française-t illeti: nem kevés büszkeséggel emlékszem vissza arra az 1990 nyarán a Francia Tanszék egyik félhomályos irodájában tartott találkozóra, ahol Alain Ficat, a párizsi Alliance française képviselője kezdeményezte a szegedi szervezet megalakítását, és amelyen jómagam a francia szakos hallgatók képviselőjeként vehettem részt. Tudom, hogy nem csal az emlékezetem, amikor azt mondom, hogy az összejövetel végére minden jelenlévő számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szegedi Alliance française megalapítója csak Te lehetsz. A jelenlegi tagság és vezetés hálával emlékszik mindarra, amit a szegedi frankofóniáért tettél, s tudja, hogy a kezdeti lendület, amit Te adtál, bizony nagy szerepet játszott és játszik abban, hogy három és fél évtizeddel később még mindig létezik az egyesület.

Kedves Jenő! Küzdelmes tevékeny, eredményekben gazdag volt életed. Olyan harcokat kellett megvívnod, melyeket az én generációm vagy a nálam fiatalabbak már csak hírből ismernek. Tanszékvezetőd volt Koltay-Kastner Jenő, Madácsy László, Nagy Géza, Pálfy Miklós és Penke Olga. Együtt dolgoztál Szauder Józseffel, Keserű Bálinttal, Klaniczay Tiborral. Mára már egyikük sincs köztünk – nem csak az idősebbek, a fiatalabbak – kortársaid – sem. És most már Te is a mennyei Francia Tanszék tagja lettél.

Sorsodat a bölcsességé tisztult tapasztalat birtokában elfogadtad, vele szembenéztél. Miként azt a 2023-ban a nyolcvankettedik születésnapodra küldött köszöntésemre néhány nappal később válaszolva írtad: „Nagyon öregszem. Valójában gyalog távolságot megtenni nem tudok. Boltba, gyógyszertárba kerékpáron járok. Romlik a szemem is, de nagyon. A klinikán próbálják lassítani a folyamatot. De mit kívánok én a 83. évemben?”

Most itt vagyunk, Jenő. Eljött a búcsú ideje. Búcsúzom, búcsúzunk Tőled, de alakod, személyiséged emlékezetünkben tovább él. Isten veled!

Szeged, 2024. július 11.

Szász Géza