Négy egyetem medievisztikai doktori iskolájának összefogásával elevenedett meg az egykori szegedi középkorász PhD-hallgatói konferenciák világa május 25-26-án a régi találkozók hagyományos helyszínén, az MTA SZAB székházában. A Szegedi Tudományegyetem medievisztika doktori programjának doktoranduszai sokszínű, kedvelhető, mindenkinek tanulással szolgáló eseményt szerveztek, amelynek címe az I. Medievisztikai Vándorkonferencia lett. Nem volt véletlen, hogy a találkozó hasonlított az 1999-től megrendezett és a Kristó Gyula idejéből gyakran felemlegetett középkorász PhD-konferenciákra. Az akkori senior kutatók közül többen támogatták a fiatalok munkáját; jelképes volt, hogy Dr. Csernus Sándor nyitotta meg, és Dr. Almási Tibor összegezte a konferenciát. Az előadásokkal kapcsolatos szakmai iránymutatást pedig a doktoranduszok olyan történész kutatóktól kapták, akik az egykori konferenciákon maguk is kipróbálták, milyen érzés Kristó professzor és a szakma akkori kiválóságai előtt PhD-hallgatóként előadást tartani.

Két mítoszgazdag kor

Dr. Csernus Sándor az új életre hívott eseményt az MTA SZAB Filozófiai- és Történettudományi Szakbizottságának nevében köszöntötte annak jegyében, hogy a Szegedi Akadémiai Bizottság prioritásai közé tartozik a fiatal kutatók, doktoranduszok programjainak támogatása. A vándorkonferencia kifejezése, mondta, nem áll távol a középkori hangulattól, és hosszabb távú elköteleződést jelent. Olyan programból nőtt ki, amelyben a Szegedi Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Debreceni Tudományegyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem középkorász doktori iskolái régóta dolgoznak együtt, a konferencia plenáris előadásaira pedig a Történettudományi Intézettől is érkeztek kiváló kutatók. A szervező intézményeken kívül az ELTE, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, valamint az MTA Történettudományi intezetének képviselői, illetve hallgatói is eljöttek a konferenciára, az esemény egyik könyvbemutatója pedig a Szeged tudományos vonzáskörzetéhez tartozó Békés vármegyei levéltár szakmai eredményeit mutatta be.

- A mai világ sajátos rokonszenvvel viszonyul a középkorhoz. Szinte minden modern, sőt, igen modern területen a korszak feléledése következett be, és ez egyre újabb platformokon jelentkezik. A középkor kép- szín-, képzelet és mítoszgazdag világhoz igen közel áll a mai mítoszfüggő világ. Egy okkal több, hogy minél jobban és pontosabban megismerjük ezt a korszakot, és ehhez az ilyen konferenciák is hozzájárulnak – mondta Csernus Sándor.

Ezután felidézte 50 évvel ezelőtti élményét, amikor a Nyíregyházi Tudományos Diákköri Konferencián egy Kristó Gyula környezetében lezajlott esti beszélgetés alatt megszületett az Aetas történelmi szakmai folyóirat gondolata. Az akkori szerkesztők és közreműködők közül többen szakterületük elismert kutatói, akadémiai doktorok, professzorok, vezető oktatók lettek.

- Lehet ez biztatás, bátorítás vagy egyszerűen csak emlékeztetés, hogy ha a történész nekivág egy programnak, az hosszú távra szól, és elkötelezettséget szül – zárta megnyitóját Csernus Sándor.

Dr. Csernus Sándor. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

A pénzváltás mint királyi nyereségforrás

I. Medievisztikai Vándorkonferencia négy plenáris előadása mellett, négy könyv- és projektbemutató előadás és 26 PhD-hallgatói szekcióelőadás hangzott el.

Az első plenáris előadáson Dr. Weisz Boglárka, a Történettudományi Intézet Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa az Árpádok pénzügyeiről, vagyis a 12-13. században szokásos új pénzek kiadásáról és a pénzbeváltásokról beszélt.

Minden Árpád-házi uralkodó rendszeresen veretett saját pénzt, mégpedig azért, mert az új pénz lehetőséget teremtett a pénzváltásra, és így bevételhez juttatta az uralkodót. Ezt a haszonszerzési módot a források a királyi kamara hasznának nevezték. A korabeli magyar pénzváltásnak két típusa volt: egyik esetben az uralkodó kötelezte az alattvalókat, hogy régi dénárjaikat váltsák be újakra; a második eset pedig ugyanezt eredményezte, de úgymond az uralkodói kényszerítés hatása alatt önkéntesen történt; I. Károly ugyanis 1336-ban beszüntette a kötelező pénzváltást, helyette elrendelte viszont, hogy az egyházi, királyi, világi adókat csak a király által veretett új pénzben lehet megfizetni. Ez annyit jelentett, hogy a királyi kamaraispánságok pénzváltói az évente kiadott új pénzzel megjelentek a vásárokon, ahol az adásvételeket kötelező volt az új pénzben végrehajtani (vagyis nem az összes régi pénz cseréje volt kötelező).

Weisz Boglárka szerint akkoriban az új pénzre mint árucikkre tekintettek, amit nyereséggel akartak értékesíteni, így az új pénzt megjelenésének időszakában a valós értékénél magasabb értéken váltották. A felértékelés IV. Béla idejében mintegy 33,3%-os volt, és ez a bevétel a királyt illette. A későbbiekben, az „új pénz időszakának” lejárta után a pénz értéke visszaállt a valós értékre. Pénzrontás akkor is volt, de ennek hátterében nem a királyi nyereségszerzés állt, hanem az, hogy Európában sokfelé nemesérchiány volt.

A kötelező pénzváltás az országon átutazókra is vonatkozott, emiatt erről a 12. századi keresztes hadjáratokhoz kötődő beszámolókban jelentek meg az első adatok. A korábbi, 11. századi beszámolók még nem beszélnek arról, hogy milyen pénznemben történtek az átvonulók magyarországi vásárlásai, VII. Lajos francia király 1147-es keresztes hadjárata után egy forrás ezzel kapcsolatban csak annyit jegyez meg, hogy a magyar területeken nem érzékelték, hogy káruk származott volna a pénzváltásból, bár azzal tisztában voltak, hogy a magyarok nyereséggel váltják a pénzt. Az 1189. évi keresztes hadjárat forrása viszont megállapítja, hogy a magyarok megkárosították a kereszteseket a dénárok átváltásánál, és az átváltási nyerészkedés mellett a III. Béla kori dénárok rossz minőségét is megemlítették.

A pénzváltók a vásárokban működtek, az Árpád-korban pedig csak a király tarthatott vásárokat; a vásáron kívüli árucseréket I. László törvényei tiltották. Az első vásárok az ispánsági központokban alakultak ki, ahol biztosítani tudták a vásárok békéjét, az adásvételek tisztaságát – és a pénzváltást is. A 11-12. században és a 13. század elején kizárólag vásárokban hozták forgalomba az új pénzt. A vásárban megjelent a királyi pénzváltó, ha pedig nem történt pénzváltás, akkor kivetették a kamarahaszna kollektája nevű adót.

Az Aranybulla az új pénz használatát húsvéttól húsvétig rendelte el, ez biztosította a pénzváltásból vagy a kollekta beszedéséből eredő bevételt. Ez Weisz Boglárka szerint azzal járt, hogy az új pénz veretését az év elején végezték, majd a kamaraispánok az egész országban „az új pénz idejének” nevezett időszakban (Hóman Bálint szerint virágvasárnap és Szent György napja, vagyis március 15. és április 24. között) hozták forgalomba az új dénárt, amit mindenki köteles volt elfogadni és egy bizonyos mennyiséget beváltani.

Az új pénz ideje kifejezésről Weisz Boglárka megállapította, hogy elsősorban olyan forrásokban maradt fenn, amelyek kiváltságokhoz kötötték a fogalmat. A szepesi szászok 1271-es kiváltságlevelében V. István kimondta, hogy a szászok minden évben virágvasárnapkor kötelesek voltak a királyi kamara pénzét elismerni és beváltani úgy, hogy a kamaraispán 6 hétig válthatták a pénzt és szedhették be a kamara hasznát. Ennek leteltével a kamaraispánoknak be kellett fejezniük a pénzváltást, és innentől a kiváltságot élvező szászok bármilyen pénzzel végezhettek kereskedelmi ügyletet.

Nehéz ugyanakkor elképzelni, mondta Weisz Boglárka, hogy az egész országban csak egy bizonyos időszakban zajlott volna a pénzváltás. Valószínűbb, hogy a megyékben ez akkor történt, amikor a királyi kamara embere ott megjelent a vásáron.

1321-ben I. Károly a kassaiakat mentette fel a kamarahaszna alól; ebből az oklevélből az is látszik, hogy a vásáron nemcsak az adott település lakóit kötelezhették vásárlásra, hanem bárkit, aki ott megfordult.

Dr. Weisz Boglárka. Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Doncs mester "mentelmi joga"

Dr. Zsoldos Attila akadémikus, a Történettudományi Intézet Bölcsészettudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora Doncs mester zólyomi ispánságának kérdéseit vizsgálta előadásában. Doncs mester 1275 körül született, és neve az utolsó Árpád-házi király, III. András halála utáni hatalmi harcok kapcsán jelent meg először a forrásokban. A zavaros helyzetben zólyomi várakat foglalt el, de miután I. Károly király hűségére tért, a király zólyomi ispánként ismerte el javaiban.

Zsoldos Attila szerint szembetűnő, hogy a zólyomi ispánság területén 1323-ig nincs olyan adat, amelynek alapján az árvai, liptói, turóci és zólyomi várak bármelyike királyi várnak lenne mondható, 1342-ben ellenben valamennyi várat ilyennek mutatják a források. 1317 óta a terület uraként Doncs mester I. Károly zólyomi ispánjaként szerepel a forrásokban, egészen 1338-ig, amikor a király leváltotta őt a zólyomi ispánságról. Az eset azonban nem járt kegyvesztéssel, állapította meg Zsoldos Attila, a leváltott ispán ugyanis nem maradt birtok nélkül.

A zólyomi ispánságról való eltávolításnak a történész szerint mégiscsak voltak szokatlan vonásai. 1340-ig I. Károly igazolhatóan egyetlen alkalommal sem járt a zólyomi ispánság területén, akkor viszont az egész őszt ott töltötte, Zólyomból, majd Lipcséről keltezve okleveleit. A király jelenlétének az adhatott súlyt, hogy Turócban és Liptóban, de talán Zólyomban is általános birtokvizsgálat folyt ebben az időszakban. I. Károly hívei ugyanis – jegyezte meg Zsoldos Attila - nem voltak grállovagok, felgyűltek velük szemben a panaszok, és ez alól nem volt kivétel Doncs mester sem. Mégis feltűnő, hogy egyedül az ő távozását követte birtokvizsgálat.

A Doncs ellen felhozott vádak vizsgálatával kapcsolatban Zsoldos Attila rámutatott, hogy amikor I. Károly a jogszerűtlenül elvett birtokok felett ítélkezett, Doncs esetében a király szavatosságot vállalt, és a panaszosnak más birtokot ajánlott fel. Ez eltért a szokásos ítélkezéstől, hiszen a király megtehette volna, hogy elrendeli a Doncs által elvett birtok visszaadását. Ebben Zsoldos Attila szerint szerepet játszhatott az is, hogy a panaszosok által visszakövetelt földeken Doncs időközben várakat épített, amelyekről I. Károly nem akart lemondani. A szavatosságnak ezt a kifordított formáját Zsoldos Attila a modern mentelmi joghoz hasonlónak nevezte, mivel lényege az lehetett, hogy Doncs ne legyen felelősségre vonható ama tetteiért, amelyeket zólyomi ispánsága idején vitt végbe. Vagyis, eltávolítása a zólyomi ispánságból nem közönséges ispánváltás volt, mint ahogyan ő maga sem közönséges ispánként állt a helyén – szögezte le a történész.

Doncs és I. Károly kapcsolatát ugyanis az határozta meg, hogy a királynak a bizonytalanság időszakában szüksége volt Doncs támogatására Zólyomban a trencséni oligarcha, Csák nembeli Máté ellenében. A történet előzménye, hogy 1306 előtt Csák Máté rákényszerítette hatalmát a zólyomi területet uraló Doncs mesterre, és egyes kutatók szerint szövetségesévé tette, mások szerint beolvasztotta a sajátjába Doncs familiárisi körét (Doncs és a trencséni oligarcha kapcsolata nem tisztázott). Doncs később elismerte királyának I. Károlyt, a király pedig a meghódolás fejében Doncsot széles jogkörrel ismerte el a zólyomi ispánságban. Doncs ebben az időszakban együttműködött az uralkodóval, és ez a kapcsolat akkor sem romlott meg, amikor a főúr csapatokat küldött nagybátyjának Sáros várához a királlyal szembeni támogatásul. Zsoldos Attila szerint ez azt mutatja, hogy a Csák nembeli Mátéval szembeni közös harc miatt Doncs fontos volt a királynak.

1338-ban azonban Doncs mestert I. Károly leváltotta a zólyomi ispánság éléről (miután a főúr 1333-ban megkapta Komárom várát és uradalmát). Zólyomi ispáni leváltása után a források éveken át nem adnak hírt sorsáról, Zsoldos Attila szerint valószínűleg súlyos betegsége miatt, majd arról tudunk ismét, hogy 1343-ban személyesen megjelent a pannonhalmi konvent előtt. Doncs a zólyomi ispánságról eltávolítása után 1341-ben kárpótlásként megkapta a Kraszna megyei Valkó várát és a krasznai ispánságot. Ebből Zsoldos Attila arra a következtetésre jutott, hogy Doncs eltávolításával nem szokványos ispánváltás történt, hanem a tartományúr valójában a király akaratából cserélte el vele a zólyomi ispánságot.

A kiválóságot vagy a származást rejti a „nemes” szó?

Dr. Almási Tibor, az SZTE BTK Történeti Segédtudományok Tanszék és az SZTE Medievisztika Doktori Program vezetője Megjegyzések az Aranybulla-kori "nobilis" fogalom tartalmához címmel a korabeli elitek újrarendeződésének „lélektanába” vezette be a hallgatót. Az Anjou-korszak okleveleinek kiváló kutatója szerint a 12-13. század fordulója korszakos változást hozott a magyar elit életében. Megbomlott a királyság közel két évszázadon keresztül érvényesülő rendje, és a trónviszály idején belső feszültségek éleződtek ki, valamint átrendeződés indult meg a világi társadalom rétegződésében: az Aranybulla nyomán megerősödött a világi elit, a korábbi nagybirtokos arisztokrácia pedig elszigetelődött.

Almási Tibor arra figyelt fel, hogy ebben a korban gyorsan terjedő szokás volt, hogy a nevek kiegészültek a nemzetségi hovatartozás megjelölésével. Így a névhez „de genere” (vagyis nembéli, nemzetséghez való) szófűzéssel illesztették annak a nemzetségnek a nevét, amelyiktől az adott személyek magukat származtatták. A nemzetségek mint régre visszamenő, patriarchális vérségi kötelékekkel összefűződő csoportok objektíven is létezhettek, de ebben a korban inkább az terjedt, amikor a rokonságok elhomályosuló, csak feltételezett összetartozásokon alapultak, a biztos tudást pedig időnként a képzelet pótolta.

A nemzetségi múlt hangoztatása éppen a 13. század elejétől vált hangsúlyossá, és ez a kezdeti időszakban elsősorban a világi előkelőkre volt jellemző. Almási Tibor szerint ennek oka a birtokszerzési lehetőségek kiszélesedésében keresendő. A korábbiakhoz képest bőséges juttatások elérése ebben az időszakban gyorsan átformálta a világi elit helyzetét. A történész szerint ez érhető tetten abban is, hogy a gestaírók - közöttük Anonymus is - az új birtokszerzeményeket az elődök érdemesültségével igyekeztek alátámasztani, ami felbecsülte a genealógiai szempontokat.

Almási Tibor szerint a 11. század végétől előfordult egy-egy utalás a nemzetséghez tartozásra, de a jelenség a 13-14. században lendült fel, majd alkalmazása csak a 15. század elejére kopott ki a gyakorlatból. A források mintegy 200 nemzetség nevét őrizték meg, bár ezek csaknem felének mindössze egyetlen előfordulása van. Számos nemzetség csekély vagyonú volt, és politikai szerepet sem játszottak, vagyis „de genere” névhasználatukat a szokások, a kordivat is befolyásolta. II András időszakában a „de genere” jelöléssel túlnyomórészt világi főemberek köréből van említés. A világi magánurak hatalmának növekedése nemzedékről nemzedékre egyre merészebb gondolatokat szült a családi múltról, ősökről, előjogokról, szerzésről és hatalomról – mondja Almási Tibor.

A szegedi kutató a magyar „nemes” szó használatában érdekes önmeghatározási jelenségre mutatott rá. A magyarban a nemzetség (genus) és a nemesség (nobilis) azonos tőről fakad, pedig a latinban a 13. század előtt nem a genus, hanem a nobilis kifejezést használták a kiemelkedő, előkelő réteg megnevezésére.

A nemzetség, vagy rövidebben a „nem” jelentését a latin genus adja vissza, és a „nemes” kifejezés jelentéstani magva is ezt hordozza magában. Vagyis a magyar fogalom szerint az tekintendő nemesnek, akiről elmondható, hogy valamilyen nemhez/nemzetséghez tartozik. A latinban azonban a „nobilis” jelentése nem kapcsolódik a „genus” jelentéséhez, hanem gyökerei az „ismer, kiismer, ráismer” latin igéig vezetnek vissza. A nobilis jelentése tehát – így Almási Tibor - olyan személyekre terjed ki, akik azáltal voltak „nobilisek”, azaz ismerhetők, hogy mások szemében tekintélyt szereztek.

Almási Tibor szerint a magyarban kialakult nobilis=nemes megfeleltetés a már ismertetett birtokigazolási célú genealógiát tükrözi.

Az eredeti, nobilis minősítés Szent László óta volt használatban, de nincs adatunk arra nézve, hogy a kor a maga köznapi magyar nyelvén pontosan milyen jelentést társított hozzá. II. András uralkodása, vagyis a birtokszerzések előtt az ellátott szolgálatok és érdemek egyértelműen behatárolták a kiváltságosok körét. Ennek a helyzetnek a stabilitása bomlott meg az Aranybulla-kori társadalmi változásokkal, elsősorban a szerviensek felemelésével; és a szerviensi státus feltűnésével egyidőben indult meg a „de genere” nembéli kitétel alkalmazása is. A szerviensek ugyanis olyan kiváltságokhoz jutottak, mint az addigi nobilis kiváltságosok, ez pedig hosszú időre kinyitotta a kérdést, hogy ki tekintendő nobilisnak; a válaszadás csak a 14. sz közepére zárult le – mondta Almási Tibor.

A magyar „nemes” szó tehát Almási Tibor szerint egy adott kontextusban fogant történeti termék. Ezért óvatosságot igényel a 13. század közepe előtt a latin „nobilis” kifejezést „nemes” értelmű magyar fordítással visszaadni; a helytálló magyar kifejezés ebben a korban az „ismert, elfogadott, jóhírű, tekintélyes” lenne.

Pénzszállítás és átutalás a középkor végén

A konferencia negyedik plenárisán Dr. Fedeles Tamás, a Pécsi Tudományegyetem BTK Középkori és Koraújkori Történti Tanszék tanszékvezetője a pápai kamarának fizetett 14-15. századi adók beszedéséről és az összegyűlt pénz eljuttatásáról tartott előadást.

Két jellemző eset a kor adószedésére: 1320 tavaszán XXII. János pápa adószedője az utakon a rá leselkedő veszélyektől félve az általa összegyűjtött 250 forintot és 13 cseh garast a firenzei Bardi kereskedőtársaságnak adta át, hogy Avignonba, a pápai udvarba juttassák el. Egy másik szentszéki adószedő, akit 1337 őszén a Lengyel és a Magyar Királyság területére neveztek ki, arról panaszkodott XII. Benedek pápának, hogy a lengyel területen működő kereskedők megbízhatatlanok, nem talált ugyanis olyan társaságot, amely egy éven belül biztosan eljuttatná a náluk elhelyezett összeget az apostoli kamarához.

Fedeles Tamás kutatásaiban az 1301-ben a Magyar Királyság területére is kinevezett Bonaiutus de Casentino, valamint az utolsó ismert, közép-európai régióban működő szentszéki adószedő, az 1448-ban kinevezett Tatai Bálint (Valentinus de Tatha) tevékenysége közti periódust vizsgálta.

A 14. sz elejétől a 15 sz közepéig tartó időszakban miként szervezték meg a Kárpát-medencei területeken a szentszéknek fizetendő adó begyűjtését? A 14. sz elején formálódtak ki a közép-európai pápai adószedői illetékességi körök; 1317 és 1337 között a Magyar Királyság önálló, majd 1391-től a Lengyel Királysággal közös adószedői körzetbe tartozott, a kései Anjou kortól pedig ismét külön magyar kollektori körzet működött. A kollektorok a 13. századtól tűnnek fel a forrásokban, a korábbi időszakban a legátusok feladata volt a szentszéki adók és segélyek begyűjtése. A 14. sz első évtizedeiben a kollektorok az egyháziakra kivetett tizedet, valamint a XXII. János által bevezetett, új adományozású vagy üresedésben lévő egyházi javak jövedelmére kirótt adókat összegyűjtését és a pápai udvarba juttatását végezték. A vizsgált másfél évszázadban Fedeles Tamás szerint 48 kollektor kapott kinevezést, bár csak 7 főről rendelkezik bővebb ismeretekkel. A legtöbbet az 1332 és 1337 között tevékenykedő adószedőkről tudunk, közülük 15-en itáliaiak, 10-en franciák voltak. A pápaság avignoni időszaka alatt szinte csak francia klerikusok érkeztek a Magyar Királyságba, majd 1378 után az olaszok vették át a helyüket. A kollektoroknak alaposan ismerniük kellett az adószedés egyházjogi hátterét, jó pénzügyi ismeretekkel és szervezőkészséggel kellett rendelkezniük, valamint latinul is jól kellett tudniuk. Beágyazottságukra jellemző. hogy a külföldi klerikusok közül többen is magyar egyházi tisztségekhez, javadalomhoz is jutottak, Gerhardus de Cartesius például préposti méltóságot viselt, majd a csanádi püspöki székbe emelkedett. Petrus Stefani de Monasterio pedig az idők során két magyar kanonoki stallumot, egy főesperesi hivatalt, egy-egy éneklő kanonoki és préposti méltóságot, rendházi elöljáróságot viselt, valamint az esztergomi székesegyház Szűz Mária oltárának rektora is ő volt.

Fedeles Tamás szerint a 14. századi pénzszállítmányok folyamatosan érkeztek a Magyar Királyságból Avignonba, amíg a 15. sz elején Zsigmond magyar király és IX. Bonifác pápa ellentéte, majd az oszmán veszély miatt megszűnt a pápai tizedszedés az országban. Az apostoli kamarának emiatt be kellett érnie a magyar klerikusok szervícium (püspökkinevezési illeték) és annata (az elsőéves bevétel adója) befizetéseivel.

Az adók begyűjtését kollektori irodák végezték, amelyekben írnokok, jegyzők, futárok, tolmácsok, pénzszállító őrök dolgoztak. Az egyes egyházmegyék területén a kollektor által kinevezett szubkollektorok, vagyis altizedszedők szervezték a munkát. A befolyt pénzt vagy az egyházmegyei intézményekben vagy az altizedszedők saját lakásán helyezték el; adat van arra, hogy 1335-ben a zágrábi székesegyház sekrestyéjében helyezték el a befizetéseket; 1376-ban pedig Miklós egri kanonok, aki kollektorként működött, egri házában 3000 forintot őrzött a beszedett adókból; a pontos szám, mondta Fedeles Tamás, onnan maradt fenn, hogy a házat kifosztották.

Ebből sejthető, hogy a nagy összegek szállítása kényes feladat volt a korban. A pénztranszport útvonalairól Fedeles Tamás elmondta, hogy a Magyar Királyságból a legrövidebb út Velencén át vezetett Itáliába, innen pedig mind Avignonba, mind Rómába tovább lehetett jutni. Az utazás azonban gyakran nem volt biztonságos, ezért előfordult, hogy maguk a pápák utasították a kollektorokat, hogy a veszélyek miatt a jóval távolabbi, flandriai Brugge-be szállítsák a pénzt. 1372-ben a magyar-velencei háború akadályozta a pénzforgalmat, ezért Petrus de Monasterio kollektor a pápai legátusnak adta át a pénzt, aki maga szállította Avignonba. 1342-ben az akkori kollektor hajóval ment Velencébe, ott azonban nem talált kereskedőket, akiknek a pénzt átadhatta volna, maga pedig, az útonállók miatt nem mert elindulni. Ezért instrukciókat kért a pápai udvartól, de a válaszra 2 hónapot kellett várnia, és ezalatt a domonkos kolostorban helyezte biztonságba a pénzt. Az adóval végül Ferrarába hajóztak, majd Genovába lovagoltak, ahonnan Monacóba vitorláztak a tengeren. Ott egy félreértés miatt őrizetbe vették az adószedőt, de 4 forint váltság ellenében folytathatta útját Nizzán keresztül Avignonba. Az 1330-as években az Alpokon keresztül haladó útvonalat is igénybe vették a pénzszállítók.

Fedeles Tamás szerint a korban Velence és Brugge számított kiemelkedő pénzügyi központnak, e városokban a jelentős itáliai kereskedőtársaságok bankfiókokat is működtettek. A pénz legbiztosabb eljuttatását ekkorra mai szóval az átutalás jelentette. A Magyar Királyság területén csak később létesültek bankfíliák, ezért a pénz kezdetben magyar, lengyel és olasz kereskedők révén jutott el a távoli bankfiókokba. E kereskedők saját tevékenységük mellett jól jövedelmező – 1-2%-os haszonkulcsú - szolgáltatásként vállalkoztak a feladatra. Az 1330-as évektől budai polgárok és Budán letelepedett itáliai kereskedők játszottak szerepet a pénzek Velencébe juttatásában. A Brugge-ön keresztül „utalt” pénzeket pedig krakkói, boroszlói és toruni kereskedők juttatták el Flandriába.

A pápai kamara és az itáliai pénzintézetek kapcsolata a 13. század második felében lett szorosabb, amikortól a különböző valutában befolyt összegeket a bankárok váltották át a szentszék számára. A bankfiókok szerepe felértékelődött az egyre gyakoribb átutalások miatt. A jelentős kereskedelmi társaságok hivatalos képviselettel rendelkeztek a pápai udvarban. A pénzpiacon toszkán vállalkozások játszották a főszerepet, Fedeles Tamás idézte VIII. Bonifác pápa Bonaiutus de Casentinóhoz intézett utasítását 1301-ből, amely szerint a pénzeket a firenzei Spini vagy a pisai Benedicta társaságon keresztül kellett eljuttatni. A magyar és lengyel területekről az 1330-as években az Avignonba irányuló pénzforgalom elsősorban a Bardi és az Acciaiuoli bankok hálózatán keresztül zajlott, mivel mindkét bank jelen volt Brugge-ben és Velencében is. Az 1340-es években egy piemonti társaság, a Malabayla, az 1360-70-es években pedig ismét a toszkán társaságok játszották az átutalási bank szerepét. Ezek között kiemelkedő a Medici társaság, amely a 14. század utolsó évtizedeiben piacvezető volt a kamarai befizetések intézése terén; a magyar egyházak 1386 és 1450 között több mint 500-szor vették igénybe a Medici bank szolgáltatásait.

Gyönyörű az erdő

A konferencia zárszavában Dr. Almási Tibor köszönetet mondott a szegedi doktorandusz szervezőknek odaadó részvételükért; valamennyien azt tapasztaltuk, mondta, hogy gondos házigazdái voltak a rendezvénynek. A szegedi medievisztika doktori program vezetője szerint az előadásokban nagy volt a sokféleség, de ez az életkor még nem a szintetizáló ismeretekről szól.

– Az embernek zúg a feje, hiszen a genetikától a titkos házasságokig, a pestisjárványtól a vívási kézikönyvig sokféle előadást hallott; de majd leülepszik minden, ilyenkor ki kell menni az erdőből és messzebbről kell visszanézni rá. Mivel 1999 óta sokszor mondtam már zárszót hallgatói konferenciákon, elmondhatom, hogy a nagy egészet látva gyönyörű ez az erdő; a magyar középkortudomány mai oszlopos kutatói is mind ebben a szervezetben indultak el. Jövőre a szegedi középkorász doktori iskola 30 éves lesz; indulása óta több mint 50 doktori fokozat kiadása történt meg. Egy könyvespolcon mutatna igazán jól ez a teljesítmény, ha egymás mellé tennénk a megszületett disszertációkat. Mindent egybevetve azt kívánom, hogy az I. Medievisztikai Vándorgyűlésnek legyen folytatása. Szerencsére a középkorkutatás nem ellentétektől szabdalt tudományterület, hanem együttműködésre kész kutatók dolgoznak rajta, akik egymás munkáját erősíteni tudják – zárta az eseményt Dr. Almási Tibor.

Forrás: Panek Sándor/u-szeged.hu

A borítóképen: Dr. Weisz Boglárka előadása az I. Medievisztikai Vándorkonferencián. Fotó: Kovács-Jerney Ádám.