img_0346

Az Anjou-kori Magyarország energiái – interjú Almási Tibor történésszel az Anjou oklevéltárról és a XIV. századi boldogulásról

Hamarosan 50. kötetéhez érkezik a magyar történeti forráskiadás eposzi vállalkozása, az 55 ezer XIV. századi okirat feldolgozását célul tűző Anjou-kori oklevéltár. A Kristó Gyula akadémikus (1939-2004) által alapított projekt jelenlegi vezetője, Dr. Almási Tibor középkortörténész egyetemi docens (SZTE) 40 éve dolgozik az Anjou oklevelek kiadásán. Eközben seregnyi történelmi ismerőse lett, életsorsok ezreibe látott bele, és olyan közel érzi magához a kort, mintha egyenesen neki diktálta volna ama 750 évvel ezelőtti végrendelkező, hogy kire is hagyja a kamrájában lógó oldal szalonnát. Az oklevelekből történetek rajzolódtak ki, azokból pedig egy olyan ország képe állt össze számára, amely több mint 20 évnyi széthúzás után végre hagyta munkálkodni az embereket, és így találta meg a gazdagodás útját.

Mikor hallott először Anjou-kori oklevelekről?

– 1979. február első napjaiban, amikor első éves szegedi egyetemistaként a második félévet kezdtük, magyar történelemből Karácsonyi Béla adta elő a vegyesházi királyok korát. Az Anjou-kor forrásairól elmondta, hogy sok ott az oklevél, de az első világháború után a 7. kötetnél megtorpant a kiadásuk. Hanem, folytatta, ő úgy hallotta, hogy a szegedi egyetemen Kristó Gyula elvállalta az Anjou-kor teljes oklevélhagyatékának feldolgozását. Ez őrültség, tette hozzá, semmi esély arra, hogy befejezzék. Szerinte 3-4 kötetben kellett volna folytatni az 1920-ban befejezett sorozatot. Ma már tudom, hogy ezzel a megszakadt okmánytárral két gond volt: egyik, hogy akkoriban latinul tették közzé az iratokat, mert abban a világban még legalább a humán gimnáziumokban érettségiztek latinból; a másik pedig az, hogy ez egy alkalmi válogatás volt, valójában az Országos Levéltárnak azokat az állagait vették elő, ahol sok volt a könnyen olvasható Anjou-kori oklevél. Egy elsős egyetemista azonban, félévnyi latintanulással ezt a problémát elengedte. Ki gondolta volna, hogy ezzel nekünk majd dolgunk lesz? Az élet mégis úgy hozta, hogy mind a 10 félévem alatt jártam Karácsonyi Béla latin szövegolvasásaira, és elvégeztem a középkori latin speciális képzést is.


Otthonról hozta a latin iránti érdeklődést?

– Az lehet, bár nekem fogalmam sem volt, hogy mezőgazdász végzettségű édesapám jól tud latinul; nagyon szegény kisvárdai családban a temetőőr fiaként nevelkedett, a papok kiszagolták róla, hogy jó esze van, és elkezdték tanítani, jó lesz papnak. Csakhogy 1949-ben érettségizett, pap nem lett belőle, szegény sorból kiemelkedett káderként Gödöllőn kapott ösztöndíjat, és agrármérnök lett Szarvason. A matematika volt a hobbija, ezért nekünk aratás után, amikor édesapánk szabadságra ment, véget ért a nyári szünet, és az asztal körül egy kis rásegítő matematikázás következett, hogy mind a 4 fiából matematikust neveljen. Értettem a matematikát, de nem érdekelt, a történelemkönyveket olvastam, bár esélyem sem volt arra, hogy bölcsész legyek. Egészen addig, amíg édesapám egy évre ki nem került Laoszba a dzsungelből téeszt csinálni. Ezalatt édesanyámat meggyőztem, hogy a szegedi bölcsészkarra jelentkezzek. Mire apám visszatért, csak annyit mondott, hogy egy rossz döntést mindenki hozhat életében, majd jövőre jól felkészít matematikából. De amikor már bölcsészként hazajártunk a hétvégeken későbbi feleségemmel, Hévizi Natáliával, aki ugyancsak latinozott a speciális képzésben, otthon valahogy már latinra fordultak a szeánszok az asztal mellett.


„Maga jó latinos volt, miért nem fordít oklevelet?”

Fiatal történészként tudatosan kereste az oklevélkutatást? Vagy Kristó Gyulának minden fiatalra szüksége volt, és latintudása miatt ki sem kerülhette volna a témát?

– 1983-ban végeztem; Karácsonyi Béla éppen visszaszorult az egyetemi könyvtárba, a középkori tanszéket vezető Szántó Imre nyugdíjba ment, Kristó Gyula pedig rektor lett, és a középkori tanszék vezetését is átvette. 1984-ben Makk Ferenccel felállították a JATE Történeti Segédtudományok Tanszéket, és ahogy ilyenkor kezdődni szokott, keresték az új erőket. Ekkor készítették a Károly Róbert emlékezete című kötetet is, amihez fordítók kellettek. Én pedig rendszeresen találkoztam velük, mivel végzésem után 1983 nyarától könyvtáros lettem a JATE Történeti és Ókortudományi Szakkönyvtárában. Makk Ferenc egyszer rám nézett: maga jó latinos volt, miért nem fordít oklevelet? Nem is láttam még közelről magyar oklevelet, de azért azt gondoltam, próbáljuk meg. Hamar beletört a bicskám. Futottam Karácsonyi tanár úrhoz az Egyetemi Könyvtárba, tud-e segíteni. Karácsonyira sok rosszat mondanak, megrögzött, mondhatni szélsőségesen balos volt, de ezzel együtt kitűnő pedagógus is, aki szeretett tanítani. Akkoriban még nem létezett MTMT, meg publikációs kényszer, az érdeklődése szerint kutatott az ember, és őt is csak az érdekelte, hogy békésen, a maga kedvtelésére kutatgassa az okleveleit, és elbíbelődjön a középkori latin forrásokkal. Gyakran jártam be hozzá, ott tanultam meg igazából az oklevéllel bánni. A vége az lett, hogy a legszebb szövegek az én fordításaim voltak ebben a kötetben; de hát köztudott, hogy Szegeden akkoriban Karácsonyi Béla volt a legjobb a középlatinban. És hát, abból soha nem lesz történész, aki elszalad egy oklevéltől. Odáig el kell jutni, hogy legalább egy hét alatt az ember el tudjon olvasni egy igazi latin oklevelet. Ezt a nemzedékemben mindenki Karácsonyi Bélától tanulta, Koszta László is, aki nálam 3 évvel volt fiatalabb, Sebők Ferenc is, aki most majd átveszi tőlem a segédtudományok tanszéket. Ebben a füstös tanári szobában tanultuk meg a latin források kezelését, ahol most beszélgetünk, meg az Egyetemi Könyvtár igazgatói szobájában. Ma itt az enyém Karácsonyi egykori asztala.


img_0393_450x330

Dr. Almási Tibor történész, az SZTE BTK Történeti Segédtudományok Tanszék vezetője. Fotó: Kovács-Jerney Ádám


Hallgatóként abba a szobába járt be órára, ahol most tanszékvezetőként dolgozik?

– Igen. Annyi különbséggel, hogy annak idején még lehetett bagózni, és nemcsak a tanárnak, hanem bárkinek. Karácsonyinál a szobáiban tartott óráin vágni lehetett a füstöt. Amikor belépek, talán még mindig ezt érzem a falakból és a bútorokból. Rogerius volt nála a témám. Minden úgy kezdődött, hogy Karácsonyi Béla fejébe vette, hogy tanszékük korosodó adjunktusát, Sonkolynét – akinek meglehetősen mérsékelt volt a középkorkutatás iránti affinitása – megtanítja végre latinul, és ezért szövegolvasási órát hirdetett Rogerius, a tatárjárás krónikása, Carmen miserabile (Siralmas ének) című művéről. Másodéves voltam, és már az első magyar történeti tétel is Rogerius volt, amit az előző évi középkoros vizsgámon kihúztam nála. Emlékszem, a Móra Kollégiumból mentünk vizsgázni hajnalban, hogy elsők legyünk, mert a vizsga előtti éjszakán sosem aludtunk, bár ez csak akkor működött, ha nem délben került sorra az ember. Két-három órával a vizsga előtt oda kellett ülni az ajtó elé. Az volt a szerencsém, hogy amíg nyakkendőt kötöttem hajnalban, a szöveggyűjtemény Rogeriusnak a gyűlölség okairól szóló szövegénél volt kinyitva. Te jó Isten, hát ez mi? Megnéztem. Ki is húztam a vizsgán. Friss volt az emlék, elő tudtam adni. Karácsonyi elhitte, hogy ennyire jól tudom, kaptam egy nagy ötöst. Amúgy hosszú küzdelem volt, mert egy Karácsonyi vizsga 4-5 órát is eltartott, csak a bemelegítő körök voltak háromnegyed órásak, amikor az évszámokból, személyekből végigpásztázta, hogy mit tudunk. De amikor meghirdette ezt a speciálkollégiumot, jöttem. Jött még két angol töriszakos kislány, Sonkolyné viszont nem járt az órára. Én jámboran mindig jöttem. Sok esetben ketten voltunk Béla bácsival. Aztán, amikor témát kellett választanom, negyedévben én a Carmen Miserabilét választottam, bár Karácsonyi azt mondta, az lerágott csont, Turchányi Tihamér már nyolcvan éve mindent megírt belőle a Századokban. Hát tanár úr, én mégis megpróbálnám, feleltem, és így is lett. Ez később egy érdekes probléma megoldásában segített: a szakma előtt nem volt ismeretlen egy olyan feltevés, hogy létezik esetleg egy Rogerius Carmen miserabile-kézirat Gentben, de közelebbi információja senkinek nem volt a hátteréről. Ezt sikerült felderítenem. Világossá vált, hogy száz évvel korábban még a genti székesegyház kézirattárában volt a kódex, de éppen akkoriban – 1880 körül – elérhetetlennek mutatkozott, elkallódott, és hosszú ideig senki sem tudta, hol van. Kiderült, hogy egyik munkája kapcsán elvitték a korszak – de úgy is lehet mondani, hogy a tudomány valaha volt – legnagyobb klasszika-filológusához, Theodor Mommsenhez, és amikor a kódex tőle visszakerült, más helyre tették, félresorolták. Még a Gentben működő Henri Pirenne is, aki szintén fogalom a középkortörténeti szakmában, azt írta vissza a kötet iránt érdeklődő szaktársaknak, hogy az sajnos nincs meg. Végül 1984-ben, amikor volt kedves tanárom, Olajos Terézia más célból kint volt Belgiumban, kérésemre elment Gentbe, és megtalálta immár újra a helyén a kódexet. Nekem ekkor azt kellett kiderítenem, hogy vajon ez a genti Rogerius-szöveg ugyanaz-e, mint ami a Thuróczy-krónikában benne van. Ehhez tudni kell, hogy Mátyás korában még futkostak Európa-szerte azok a pénzeszsákok, akiknek visszataszító volt egy nyomtatott könyvet a kezükbe venni, de a ponyváról azért megvették, és másoló műhelyeikben „tisztességes kódexet” csináltattak belőle. Így történt ez Rogeriusszal is 1488-ban. A burgund uralkodó fattyú gyermeke, aki egyházi pályán volt, tele pénzzel, lemásoltatta az Augsburgban kinyomtatott Thuróczy János-féle krónikaszöveget – benne Rogerius művével –, és ez a példány került Gentbe. Semmivel sem volt más benne, mint amit eddig ismertünk. A dolgot így rendben sikerült tisztázni; éppen idejében, mert Kristó Gyula és Mályusz Elemér pontosan akkor készítették el a Thuróczy-krónika kritikai kiadását. Ha ott nekem nem az jött volna ki, hogy az addig a magyar kutatók közül senki által nem látott genti krónikaszöveg ugyanaz, mint az augsburgi, akkor az a kritikai kiadást szétvetette volna.


Semmi ne vesszen el az oklevélből

Mikor derült ki az ön számára, hogy az Anjou-kori oklevéltárból monumentális vállalkozás lesz?

– Én magam először 1984-ben az előmunkálatokat beindító egyik első értekezleten vettem részt. Az oklevéltár ötlete 1978-ra nyúlt vissza, arra az időszakra, amikor Mályusz Elemér, a Zsigmond-kori oklevéltár első publikált köteteinek elkészítője, Kristó Gyulával együtt dolgozott a Thuróczy-krónika kritikai kiadásán. Mire engem más kiszemelt oklevél-feldolgozókkal együtt a nyitó megbeszélésre meghívtak, a tudományos vállalkozást Kristó Gyula és az általa vezetett szerkesztőbizottság, Blazovich László, Érszegi Géza és Makk Ferenc alapvonalaiban előkészítette. Itt dőlt el, hogy a megjelenő kötetek az egyes oklevelek magyar nyelvű iratkivonatait, regesztáit tartalmazzák majd. Vagyis nem közöljük sem eredeti nyelven, sem fordításban az oklevél teljes szövegét, hanem a regesztába az oklevél magyar nyelvű összefoglalása kerül, benne minden lényeges tárgyszerű tartalmi információval, névvel és adattal. Ezt követi az oklevél küllemének, pecsételésének leírása, feltárt szöveghagyományának rögzítése, majd pedig az esetleges kiadások helyének felsorolása. Az 1984-es értekezletre Kristó Gyula egy felosztást is hozott, ő úgy tervezte, hogy az akkor mintegy 45 ezerre becsült iratmennyiséget 22 kötetben közli, és így 10-15 év alatt a teljes Anjou-kori oklevéltár készen lehet. A terjedelmet illetően alábecsült volt a kiindulás, amely azzal számolt, hogy egy-egy kötetet több év forrásanyaga tölt ki majd, és legfeljebb köteten belül merülhet fel majd annak füzetekre bontása. Mai ismereteink szerint a feldolgozandó iratszám is alábecsült volt nagyjából 20 százalékkal. A meginduló feldolgozás valóságos tapasztalatai azután hamar felülírták a 22 elkészítendő kötetre vonatkozó kezdeti elképzelést. Végül csak az első 6 kötetnél érvényesül, hogy azok több év iratanyagát fogják át, ám 1323-tól – tehát a fegyveres országegyesítés lezárulásától – minden év önálló kötetet kapott. Így duzzadt fel a sorozat várhatóan elkészülő köteteinek száma 22-ről 70 fölöttire. Az eredetileg elképzelt felosztás egyébként pontosan olyan volt, ahogyan Kristó dolgozott: világos és hatékony. 1301. január 14-től 1387. március 31-ig, Zsigmond koronázásáig tart az Anjouk időszaka, és úgy gondolta, hogy nekiállunk, aztán 15 év múlva ott lesznek a polcon a kötetek. Szerzőpárokra bontotta a feladatot, és mindegyik páros kapott 4-4 évet. Én Kordé Zoltánnal megkaptam az 1327 és 1330 közötti időszakot.


img_0397_450x330

Fotó: Kovács-Jerney Ádám


Kristó Gyula immár rektorként a szegedi egyetemre hozta az Országos Levéltárban éppen mikrofilmre vitt Mohács előtti gyűjtemény teljes Diplomatikai Levéltár-beli anyagát filmen, továbbá a Diplomatikai Fényképgyűjtemény tetemes részét is xerox-változatban. Ezáltal a feldolgozandó forrásanyag alapvetően elérhetővé vált Szegeden az Egyetemi Könyvtárban. Megkezdődött a levéltárakban őrzött oklevelek évekhez rendelt számítógépes listáinak rendezése, és főszerkesztőként Kristó pénzt szerzett arra is, hogy a könyvészeti, illetve a folyóiratanyagban feltárjuk a teljes forráshagyatékot. Folyóiratok évfolyamainak százait kellett végiglapoznunk, 20 forintot fizettek egy-egy találatért, ha oklevélközlésre, fordításra vagy regesztára bukkanunk. Ez később jókora háttéradatbázist jelentett, amit évekre rendszereztek, és így a kötetszerkesztők mentesültek attól, hogy 300 féle folyóiratot és publikációt kötetenként végiglapozzanak. Nekem itt jól jött a könyvtárosságom, mert ezt a munkát könyvtárban, munkaidőben csináltuk. A feleségem régi magyaros volt, ekkor az egyetemi könyvtár folyóiratosztályán dolgozott, az ő asztalánál 250 kötetnyi Budapesti Szemlét és mindenféle folyóiratot lapoztunk át oldalról oldalra, hogy van-e benne Anjou oklevél.


Hogy képzeljük el fizikailag az oklevél-feldolgozást a digitalizálás előtti világban? Milyen eszközt használtak?

– Az a zöld szerkezet, amit ott lát a másik asztalon, egy ősrégi gép, egy cseh MEOPTA mikrofilmolvasó, az volt első eszköz, amit az Anjou oklevéltár révén szereztünk 1986 körül. Az volt a bája, hogy nem lehetett megfordítani rajta a képet, és ha a filmkockán 90 fokkal elfordítva állt a kép, akkor kitekert nyakkal néztük. Ott a takaró alatt pedig az 1990-as évek elejének csúcstechnikája, egy másik mikrofilmolvasó áll. 1991-ben pályázaton nyertük milliós nagyságrendű beszerzésként, és azután mindenki idejárt, mert fénymásolni is lehetett vele. Amikor Kordé Zolival az első okleveleket befűztük a gépbe, néha azt sem tudtuk a kézirati képről, hogy melyik a teteje, az alja. Egy kazetta ebbe a gépbe akkoriban 60 ezer forintba került, ami azért az 1990-es évek elején húzós pénz volt. Viszont ettől a pillanattól haza lehetett vinni az oklevelet. Az ember lemásolta a mikrofilmről, készített egy pakkot, és a hétvégén nem unatkozott otthon, nem kellett bejönnie, nem kellett a levéltárba mennie.


A történészek elismeréssel vegyes tartózkodással beszélnek erről az egész életet betöltő könyvsorozatról: megkerülhetetlen a korszak kutatóinak, de annak, aki készíti, aprólékos munka, sok időt visz el, és végső soron nem nyújt távlatos ismereteket. Az ön számára mi volt ebből a sikerélmény?

– Hát a rendteremtés! A rejtvényfejtők izgalma minden pillanatában benne volt. Némi gyakorlat után, amikor betettem egy mikrofilmet, ránéztem a képkockára, és meg tudtam ítélni, hogy elbírok-e vele, meg tudom-e fejteni a rejtvényt. Ami a távlatosságot illeti, magam is ahhoz szoktam hasonlítani ezt a munkát, mint amikor a bányász felhozza a szenet, de fogalma nincs, hogy abból mit, hol fűtenek. Nekünk egy dolgunk van: semmi ne vesszen el az oklevélben leírt adatokból. Nem akarjuk látni az erdőt, csak a fát. Ez hálátlan dolog, mert mindig csak metszeteket látunk. Aki egy évet dolgoz fel, az egy év történetét látja, és nem a történelmet. Pillanatképek sokasága van egymás mellett, esetlegességek, de a történet egészének feltárása már nem az okleveles munka feladata.


Mikor jött rá, hogy hosszú ideig fog tartani egy évnyi Anjou oklevél feldolgozása?

– Amikor megtanultam oklevelet olvasni, és az oklevéllel tisztességesen bánni. Ma azt mondom, ha a nulla állapotból áll bele az ember, öt év tiszta munka akkor is biztosan kell ahhoz, hogy első köteteként egy kötetet le tudjon tenni. Kristó Gyula mögött már óriási tapasztalat volt az oklevéltár elindításakor; ő elhitte, hogy egy-két év alatt le lehet tenni egy kötetet. Egyébként meg is tette, 1990-től 2004 januárjáig, haláláig, nyolc kötetet készített el, miközben más egyében, például a középkori lexikonon is dolgozott. Az ő tempójával, felkészültségével, rutinjával persze úgy nézett ki, hogy menni fog, ami a tervben le van írva. De amikor ilyen nyeretlen kezdő ült neki, mint én… Az Anjou-kori oklevéltár 1327-es kötetének 1989-ben fogtam neki, és 1995 novemberében védtem meg belőle a PhD-mat. 6 év alatt készült el. Akkor születtek a gyerekek, én is végigcsináltam a korai középkori lexikont, amelynek a bibliográfiai szerkesztője voltam, és 2000 szócikket kellett fölszerelni irodalommal, tehát az oklevelezés nem tiszta kutatóidő volt. Kordé Zoltán kiszállt, ő úgy érezte, nem neki való az oklevél-feldolgozási munka. Én apai oldalról sváb, rendszerető ember vagyok, és nem volt mindegy, hogy meg tudom-e csinálni. Persze, előfordult, hogy egy oklevél olyan borzasztóan ronda volt, hogy átmenetileg visszatettem a csomag aljába, majd újabb nekifutásokkal faragtam le ezt a ballasztot.


img_0296_450x330

Fotó: Kovács-Jerney Ádám


Gölnicbánya eltűnt dátuma

Külön tudás kell egy középkori oklevél írásképéhez?

– A paleográfiai vizsgálat nem könnyű. Karácsonyinál ízelítőben foglalkoztunk az írásképek megismerésével, de ezt akkor nem tanultuk meg jól. Az elején az oklevelek kiolvasása véres verítékkel ment előre. Hónapok kellettek, hogy végezzünk húsz oklevéllel, úgy, hogy tényleg megértjük az egészet. Itt aztán valóban a rejtvényfejtés izgalma volt a munkában, mert egyszerre dolgozott a szem és az agy. A latin középkori írásnak az a sajátossága, hogy tele van rövidítéssel. Szinte rövidítésből áll az egész szöveg. Ránézünk, értelmet keresünk benne, és gyorsan kapcsolni kell, hogy ezek a rövidítések mit fednek; ezt aztán a szem felismeri egy idő után. Az agynak pedig folyamatosan kontrollálnia kell, hogy a képnek, amit dekódolok, van-e értelme a szövegben. Ezt a kettőt állandóan egységben kell tartani, hiába mondjuk, hogy nahát, pedig ez azt szokta jelenteni, ha semmi értelme nincs a mondatnak. Akkor keresni kell más jelentést, amivel értelmessé válik a mondat. Jó kis izgalom, hogy ezt össze tudom-e úgy hozni, hogy annál senki sem fog tudni jobbat csinálni.


Mitől lesz ronda egy oklevél?

– Mondok három rondasági okot. Egy kívülálló azt gondolná, hogy megszokjuk egy kor írásképét, és abban aztán hamar jók leszünk. Az Anjou oklevéltárban azonban az irat nem mindig eredetiben van meg, és messze nem mindig XIV. századi kéz lejegyzésében. Előfordul, hogy az eredetiről nem tudunk semmit, hanem valamikor a XVII. században átment valakinek a kezén, aki lemásolta, és ma már csak ez a másolat van meg. Márpedig, ha valamikor pocsékul írtak, az a XVI-XVII. század. Az egységes középkori írás szép, a betűi meg vannak formálva. Az igazi ronda, lendületes, kurzív kézírás a kora újkor századaiban terjedt el. Ezt nem szerettem, mert nem ehhez voltam szokva. Azért tudom elolvasni, mert már annyi oklevélszöveget olvastam, hogy ismerem a formulákat, tudom, a szövegben ott minek kell lennie, így helyezem el, mérem be nagyjából a kézírás sajátosságait. A középkori eredetiben fönnmaradt oklevél is tud egyébként nagyon ronda is lenni, ha kapott egy kis vizet, megrágta az egér, vagy elborította a penész, rosszul bántak az irattal, elhalványult az írás, és alig látni rajta valamit. A harmadik tényező pedig az, hogy hol fogalmazták, kik adták ki az oklevelet. A királyi kancelláriában profik dolgoztak, szépen írtak, egységesen. Hanem, amikor a megye adott ki iratot! A megyének nem volt fizetett apparátusa; mondjuk láttak már olyan embert, aki oklevelet tud írni, és azt gondolták, hogy ezt ők is megpróbálhatnák. Nem is annyira a kézírás a baj, hanem a latintudás. Gyakran zöldségeket írtak, nincs értelme a szövegnek, mert aki írta, nem tudott jól latinul.


img_0415_450x330

Fotó: Kovács-Jerney Ádám


Ezekben a latin szövegekben spontán magyar szavakat is lehet találni?

– Amikor a vulgáris nyelv hatása alatt fogalmaznak, gyakoriak a magyar nyelvi elemek, főleg tulajdonnevek. Különösen a határjáró oklevelekben van sok magyar név, és ezek érdekes névtani források. Ha az oklevélben a Lukachius névalak szerepel, akkor valószínű, hogy a magyar Lukács szót latinizálták, annak ellenére, hogy a névnek van közismert latin neve, a Lucas, ami Szent Lukács evangélista miatt a latinban ismert, élő név. Ráadásul a Lukachius szót kezdték gyötörni latin ragokkal, pedig a Lucas jól ragozható lett volna. Ugyanígy jár a Farkas név is, amelynek nem a Lupus alakját használják, hanem Farcasius formában latinizálják. A névalakok kezelése is olyan probléma volt, ami időigényesebbé tette egy-egy oklevéltári kötet elkészítését. Volt szerkesztő, aki ilyenkor az oklevél regesztájába annyit írt, hogy Lukácsról van szó. Én viszont úgy gondoltam, hogy akadhat névtanos kutató, aki izgalmas adatnak látja majd a nevet, ezért nem értelmeztem át, hanem úgy adtam vissza, ahogyan azt az oklevélben láttam. Ma is azt vallom, egyszer csináljuk meg az oklevéltárat, de akkor legyünk szisztematikusak, és ahol csak lehet, azt jelenítsük meg, amit a kéziratok mutatnak.


A regesztákban sokszor egész lista van az oklevelek másolatairól, átiratairól. Hogyan kezelik a különböző változatokban fennmaradt okleveleket?

– Ez bizony hosszas piszmogást jelent. A fontos iratoknak gyakran komoly szöveghagyománya képződik. Mondjuk, egy Szent Istvánnak tulajdonított alapítólevél elkezd az idők során tovább élni, többször is lemásolják, különböző szövegváltozatai maradhatnak fenn. Ha egy ilyen iratot történetesen abban az évben is lemásoltak, amelyiket én vizsgálok, akkor munka közben olyan irathagyománnyal szembesülök, amelynek az egészét birtokba kell vennem. Annak érdekében, hogy meghatározhassam a nálam lévő darab helyét, tudnom kell, a hagyománynak milyen ága-bogában van, és még mi fog belőle eredni. Némelyik vizsgálat heteket vesz igénybe, mégis bele kell állni. Sokat kell olvasni hozzá, egymás mellé kell tenni az iratokat. A szöveghagyományt másképpen nem lehet tisztázni, csak egyidejűleg, egymás mellett darabjával összehasonlítva a szövegeket.


Hanem, azért az ilyen vizsgálat kutatási kérdésekre is választ tud adni. Ilyen volt például Gölnicbánya adománylevelének esete: senki sem tudta, hogy mikori keltezésű az első gölnicbányai adománylevél. A város köztudomásúlag a legijedősebb alakzata volt a középkori társadalomnak; gazdag volt, könnyű volt kifosztani, és önerőből nem tudta általában megvédeni magát. Ezért a városok minden új királyhoz elszaladtak a fontos irataikkal, hogy erősítse meg őket, mert nem tudhatják, hogy az apja után az új uralkodó is jó lesz-e hozzájuk, tiszteletben tartja és megvédi-e jogaikban őket. Emiatt a szepességi terület települési kiváltságainak eléggé bonyolultak lettek a szöveghagyományai, mivel sokszor a XVI-XVIII. századig is átirkáltak iratokat. A város ilyenkor nem a legrégibb szöveget, hanem az új megerősítést vitte el a királyhoz, és aköré íratott újat. Minden megerősítés újabb bevezetéssel és záradékkal foglalta keretbe addigi utolsó állapotában a bemutatott okiratot. A gölnicbányai oklevél XVIII. századi változatán az látszott, hogy 4 különböző korú megerősítésében kevesebb a záró, mint a nyitókeret, valamelyik másolásnál kimaradt így egy szövegrész, amelynek folytán eltűnt az eredeti, a legelső, legbelsőbb királyi kiváltságlevél datálása is. Ezért annak helyét – miután nem lehetett ott a szöveget látni – kipontozták. Mivel ugyanazt az oklevelet dolgozták fel újra és újra, a szöveghiány következtében nem derült ki, hogy Kun László király melyik évben adott kiváltságlevelet Gölnicbányának. Csakhogy a regeszta készítése közben találtam egy másik jelzetet is: a szepesi káptalan 1637-ben lemásolta az iratot és a gölniciek ezt mutatták be III. Ferdinánd királynak, majd 1813-ban I. Ferenccel is átiratták III. Ferdinánd megerősítését. Ez utóbbi irat a későbbiekben árnyékban maradt, túl kései volta miatt közelebbről nem vizsgálta senki a szövegét. Kiderült azonban, hogy az átirat a szöveghagyomány egy másik, a többitől független szálán maradt fenn. Nem I. Lajos király sérült oklevelén keresztül örökítődött, hanem a szepesi káptalan közvetlenül az 1327-es iratot látta, amelyben pedig még nem volt sérült a vonatkozó hely, és hiánytalan volt a szövege. Így ezen látható volt, hogy Kun László 1287-ben adta ki a város kiváltságlevelét. Az oklevéllel kapcsolatos kutatás hozta fel a rá vonatkozó bizonyítékot. Ezért tehát mindegyik átírással foglalkozni kell, mert szerencsével abban meg tudunk fogni valamit, amit addig nem. Ebben van a jelentősége minden egyes irat szöveghagyománya kibogozásának, tisztázásának.


Fontos egy oklevélnél, hogy melyik változat az eredeti?

– A Kristó-féle feldolgozási elvek szerint, ha megvan az eredeti, akkor az eredetiben lévő alakot kell közölni, és semmi mást nem kell megnézni, mert az eredetinél jobb nem készülhetett. Én azonban kezdeti buzgalomból ezen túlléptem az 1327-es kötetnél. Találkoztam például az eredeti után két évvel készült átírással, amit nem kellett volna figyelembe vennem, mivel az eredeti is fönnmaradt. Hanem, gondoltam, miért ne lenne érdekes a történeti hagyományban, hogy egy nevet 1327 után 1329-ben hogyan írtak le? Nem úgy írták le, mint az eredetiben, mert az egy másik lejegyző volt, és más gondolkodásból, helyesírási meggyőződésből kiindulva másképpen írt le egy névalakot. Ez az adat egy nyelvtörténésznek hordozhat új információt, esetleg tud vele argumentálni egy hangtani tétel mellett. Ilyenkor megmentettem az adatot. Na, de meddig? Eleinte Mohácsig, csakhogy így meg olvashatatlanul hosszú szövegek keletkezhetnek. Hiszen, mi legyen akkor, ha egy határjárási oklevélben 70 név szerepel? Mindegyiknél végig kell piszmogni a régi egyezéseket? Egyszóval valahol határt kell szabni, mert különben sosem fogjuk befejezni. Arról nem beszélve, hogy ez a sok név majd még a névmutató összeállításakor az ember nyakába zúdul. Ilyen kihívások kezelésekor mindig elismeréssel adóztam és adózom ma is annak, hogy Kristó Gyula milyen utolérhetetlenül tudta optimalizálni az okleveles munkát. Elvszerűen, következetesen, használhatóan, nagyon jó beállításokkal dolgozott, annál csak rosszabb hatékonysággal lehetett okleveleket feltárni.


img_0325_450x330

Fotó: Kovács-Jerney Ádám


„…négy nyíllal meglőtték, három fogát kiverték”

Megtalálta az oklevelekben a kor átélhető történeteit?

– Úgy szoktam mondani, seregnyi történelmi ismerősöm van, akikre odafigyelek, bár az életüknek egyszerre csak egy mozzanatát látom az adott évben. Észre sem vettem, és tartalommal töltötték meg a korszakot. Életképek, életsorsok százaiba, ezreibe láttam bele. Amikor egy végrendelet okirata elmondja, milyen tárgyakat birtokol az örökhagyó, és még egy oldal szalonnáról is rendelkezik, akkor valóban úgy érzem, mintha ott lennék, és nekem diktálna. Ezek az iratok sokszor nagyon beengednek a korszakba, és e tekintetben az oklevélnél nincs is jobb műfaj. Egy kötetben legalábbis több ezer ember életéből kapunk pillanatképet. Ha pedig már kis híján 50 kötetnél jár a sorozat, az 50 év pillanatképei magukban hordozzák azt a lehetőséget, hogy egy kutató a százezernyi történetből szisztematikusan kigyűjtse a hasonló természetűeket, és adatsorokat csináljon belőlük. Ha 50 év alatt van 300 végrendelet, azokból már ki lehet olvasni, miről szoktak rendelkezni. Persze, horizontálisan egy-egy évben is lehetnek trendek, mert szerencsés esetben három végrendelet is volt abban az évben. De más-más társadalmi státusú, más-más táji adottságok között élő emberek esetén ez nem általánosítható. Egy-egy kötetből tehát nem lehet átfogó nagydoktorit írni, de ha az ember fürödni akar egy kor világában, nincs jobb az okleveleknél.


Lehet hinni ezeknek a történeteknek?

– Az okleveleket nem azért írták, hogy a XXI. század emberének üzenjenek, hanem a hétköznapi gyakorlati élet valósága íratta le az emberekkel az oklevelet, így aztán a kép, amit nyújtanak, mentes a helyzet megszépítésétől. Az oklevél lényege mindig valamilyen jogi mozzanat: vagy azért írták le, mert jogot hívtak életre, ami aztán érvényesíthető volt, vagy azért, mert jogot sértettek, és védeni kellett a jogot; ezért az okleveleknek mindig van valamilyen jogi tartalma. Mivel a hétköznapi életben rendszerint a valóság pontos leírása vezetett a jog biztosításához, ezért az okiratok is jellemzően valósághű leírást adnak.

Ami a történeteket illeti, a magyar oklevélnek van egy teljesen sajátos, az európai gyakorlattól eltérő eleme: a narráció. Mielőtt egy rendelkezést meghoznak, azt fölvezetik, és elmondják az előzményeit. A magyarországi adománylevelek elején azok az érdemek állnak felsorolva, amelyeknek a következménye az adomány. Ezek történeti, hiteles szövegalkotással elmondott históriák. A magyar történelemnek viszonylag kevés az elbeszélő forrása. Nyugat-európai családi krónikákban szoktunk ilyen történeteket olvasni. Magyarországon azonban nincsenek családi krónikák, nálunk csak az udvarban volt krónikaíró tevékenység, a dinasztia és az ország történetéről. Szerencsére a magyar oklevél sajátossága, hogy nem sablonokban fogalmazza meg az indoklást, nem azt mondja, hogy „lángoló hűséges odaadásáért”, hanem el is meséli a történetet a hűségről, hogy amikor „a tatároknak kárhozatos népe” idejött, ezek itt meg itt összecsaptak, a szóban forgó hős pedig ennyi familiárissal megjelent, négy nyíllal meglőtték, három fogát kiverték, két ujját levágták, és így tovább. Apró történeti mozzanatokat sorol fel. Nos, ezek a források történeti információkban gazdagítják a múltunkat. Nagy fogások egy történésznek, főleg amikor finom részletek rajzolódnak ki. Egy olyan korszak, mint az Anjouké, főként I. Károly kora, ideális az ilyen narrációkra, mert a helyezkedő, jó időben átálló, sokra vágyó főurak egyvégtében hajtogatták a királynak saját hűséges cselekedeteiket. A hűség fokmérője, amikor a király így vezeti be az adományozást: „országba jövetelünk kezdete óta”.


Kirajzolódik az oklevelekből az Anjou-kori Magyarország társadalmi szövete? Milyen volt békésen élni az Anjou-korban?

– Engem az nyűgöz le, hogy abban a korban valódi cselekvési terek nyíltak meg az emberek előtt ahhoz, hogy vigyék valamire. A bárónak, a nemesnek, és a parasztnak is kínált valamit az élet; e tekintetben nincs nagy különbség közöttük. Mindegyik stabilizálhatta, jobbá tehette az életét. Az országban ez valahogy nagyon ügyesen volt egy irányba fordítva mindenki számára. Ritka az ilyesmi a történelemben, mert a társadalom szövetét rendszerint kárvallottak és nyertesek vegyesen alkotják. Az Anjou-konszolidáció azt hozta el az országnak, hogy mindenki könnyebben tudott a nyertes oldalra kerülni. El tudta érni a pénzt, el tudta adni az árut; dolgozni, tenni kellett ugyan érte, de volt értelme dolgozni, és ez jó tapasztalat volt. A falu is, a város is virágzott, és a földesúr is gazdagodott. Vannak irigylésre méltó periódusai a történelemnek, amikor az emberek jobban kibontakoztathatták kezdeményezéseiket – az Anjou-kor ilyen volt.


img_0378_450x330

Fotó: Kovács-Jerney Ádám


Több mint 20 évnyi kilátástalan helyzet után, amikor csaknem szétesett az ország, hogyan sikerült elérni ezt az Anjou-stabilitást?

– Az 1301 és 1323 közötti periódusban a tartományurak garázdálkodása mindennapos helyzet volt az országban. Kezdetben, amíg I. Károly királyi hatalma gyenge volt, az országban az erő uralkodott, és jobb volt meghúznia magát az embernek, ha túl akarta élni. Károly Róbert igazi sikere, hogy az ország ebből 20 év alatt kilábalt. 1300 augusztusában Nápolyban egy 12 éves kiskölyköt tettek hajóra, hogy foglalja el a magyar trónt. Nem fogadtam volna arra, hogy ez sikerülni fog neki. De 23 év alatt az országban mindenkinek elege lett a káoszból és a tobzódó erőszakból. A király kis sikerek fölmutatásával egyre többekkel tudja elhitetni, hogy érdemes mögé állni, a tartományurak pedig az egymás elleni harcban időnként mögé is beálltak, hátha a szomszéd tartományurat legyőzhetik. Ezt a megosztottságot zseniálisan használta ki I. Károly, és eközben egyre többen kezdtek hinni benne. Akik csatlakoztak, abból a megfontolásból tették, hogy minél hamarabb állnak mögé, a végén az elszámolásban annál többet fognak húzni. Tele vannak az oklevelek olyan hivatkozásokkal, hogy az illető főúr már a kezdetektől a királyt támogatta. Ugyanakkor az Anjou-kor nagyrészt eltörölte a tradicionális uralkodó osztályt; az utolsó Árpád-házi király halála után következő tartományúri rendszer kompromittálta az egykori nagyokat. I. Károly megerősödése új lehetőség volt a felemelkedésre, és az új főurak megbecsülték a helyüket. Nemcsak, hogy eszükben sem volt a király ellen szervezkedni, de egymást is figyelték. A helyezkedés inkább azt célozta, hogy ki mennyire jó a királynál, ki-kit tud alkalmanként esetleg bemószerolni.


Anjou recept: „nem a dirigálástól nőtt a teljesítmény”

De abból még nem lesz mindenkire kiterjedő jólét, hogy mindenkinek elege van a bizonytalanságból! Mi volt a titka annak, hogy egy széthúzásban élő országnak rövid idő alatt komoly európai befolyása lett?

– Sok összetevős folyamatról van szó. Magyarország szerintem a XIII. század eleje óta határozottan fölfelé ívelő pályán mozgott. A gazdasági növekedés Nyugat-Európát már jóval korábban megváltoztatta; ezen az úton Magyarország késve, nagyjából II. András idején indult el, a tatárjárás után pedig már nem is lehetett a Szent Istváni-i berendezkedést reformok nélkül folytatni. Mindenki úgy gondolta, hogy a tatárok visszatérhetnek, és erre fel kellett készülni, változtatni kellett, és ez a helyzet engedményeket és új pályákat nyitott meg. Az ország a XIII. század második felében a hétköznapok szintjén is erőfelhalmozó szakaszba lépett. Ez abból is látszik, hogy kevéssel a tatárjárás után a magyar sereg ütőképes erőként volt jelen a harcmezőkön, beszállt például a Babenberg-örökösödési harcba Ausztria uralmáért. Nyoma sincs annak, hogy az ország kis híján összeomlott, ellenkezőleg, olyan növekedés kezdődött el, ami energiák felhalmozását tette lehetővé.

Ugyanakkor el kell mondani, hogy a legnehezebben a politika szférája idomult ehhez a változáshoz. A gazdaság nem volt ilyen érzékeny, hiszen az addigi birtoküzemeket a földesurak hozzáértés nélkül, lényegében a betevő falatért működtették. A fejlődés abból indult ki, hogy a nyugat-európai növekedés túlnépesedést okozott. A Drang nach Osten jegyében magyar földön letelepített német, itáliai és vallon hospesek pedig magukkal hozták a fejlett technikát, és persze csak új érdekeltségi viszonyok között voltak hajlandók ezt működésbe hozni. Az országnak volt fogadókészsége, és teret adott a nyugati hospesek által hozott újításoknak, amelyek hamar felfutottak. Ezek tették gazdagabbá a városokat nálunk is, ettől pezsgett a kereskedelem. Volt ugyanis egy tényező, ami miatt a Magyar Királyság kifejezetten csábító hely lett: sehol Nyugat-Európában nem volt ekkora mennyiségű kibányászható arany és ezüst a földben. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az országban van gazdasági erő. A hatalom, a politika ebből kezdetben azt érzékelte, hogy lebomlik az a nehézkes királyi uralmi rendszer, ami az Árpádok virágkorában működött. A hatalom szférája rosszul idomult az átalakuláshoz, de a hétköznapokban ennek ellenére sem volt kétséges, hogy mind a gazdaság, mind a társadalom a korszerűsödés irányába, Nyugat-Európához jobban hasonlító állapotok felé közelített. A paraszt érdekelt volt a piacozásban, vásározásban, és a város is megkapta a védelmet. Minél nagyobb volt a vásárpénzek forgalma, annál több lett a bevétel. Egyszóval egy irányba mutattak a dolgok, és jó mozgáspályák voltak a társadalom legkülönbözőbb részein, nehéz volt benne kárvallottakat találni. És mert nem voltak kárvallottak, ez a rendszer igen stabillá tudott válni, ami miatt a hatalmi struktúra is stabil lett. A régi rendek, erőcsoportok megszűntek vagy átalakultak: túl gazdag volt az ország ahhoz, hogy uralkodója folyamatosan velük legyen kénytelen egyezkedni.


Gazdaságtörténeti jelentőségű oklevelek is fennmaradtak a korból?

– Aligha volt egyetlen oklevélnek is nagyobb hatása az ország, sőt, a XIV. századi Európa gazdaságára, mint I. Károly 1327-es rendeletének a királyi bányászati járadék reformjáról. Az Árpádok korában a király bányászai bárkinek a földjén kutathattak nemesfém után. A királynak bányabérként a kitermelt arany tized-, az ezüst nyolcadrészét fizették be, a földtulajdonosnak pedig el kellett tűrnie, hogy királyi bányát nyitnak a földjén; helyette másik területtel kárpótolták. Amíg a szórt gazdálkodás volt a jellemző, ez nem volt nagyobb baj, de a XIII. század során megindult a birtokok tömbösödése, és a birtokosok még kevésbé lettek érdekeltek abban, hogy a területükön bányát nyissanak. Károly Róbert felismerte a fejlődés akadályát. Két elegáns gesztussal érdekeltté tette a birtokosokat a bányák megnyitásában: eltörölte a kötelező birtokcserét, és kimondta, hogy a bányajáradék harmada a birtokost illesse meg. Ez alapvetően megváltoztatott mindent. Cseh és német bányászokat telepített az országba, aminek az lett az eredménye, hogy sorra nyíltak a felvidéki bányák, Magyarország pedig meghatározó arany- és ezüsttermelő lett az európai pénzpiacon. Európában eközben a szélesedő árutermelés pénzszükséglete egyre több nemesfémet igényelt, és ezt egyre nehezebb volt kielégíteni. A fokozódó nemesfém-kitermelés miatt Magyarországnak egyre nagyobb jelentősége lett az európai gazdaságban. Mivel a király nem engedte nyers formában kivinni a nemesércet, hanem értékálló aranyforintot veretett, az ország az európai pénzgazdálkodásban addig nem látott befolyásra tett szert. Ezt a fejlődést egy oklevél egyetlen sorában leírható rendelkezés váltotta ki.


img_0310_450x330

Fotó: Kovács-Jerney Ádám


Érdekes recept: fejlődés, ami egy okos királyi rendelet és a fejlett nyugat-európai munkamódszerek révén, de érdekelt helyi főurak nélkül következett be.

– A vezető rétegnek sem volt ez annyira ellenére, hiszen meg tudták szedni magukat. Nekik is érdekükben állt a nyugat-európai telepesek beengedése. Jó volt a föld, de nem volt elég munkáskéz, mivel az ország demográfiailag stagnált. Emiatt abban is változott a szemléletük, hogy a parasztról már nem akarták lehúzni a hetedik bőrt is. A paraszt telket kapott, és saját földjét művelhette. Ebből alakult ki a ma is élő falu. Ennek az életnek kifejlődött az önszabályozása, nagyobbak voltak a szabadságok benne, de ezek a nagyobb szabadságok nagyobb érdekeltségeket, nagyobb teljesítőképességet jelentettek, és a földesúr ebből nagyobb jövedelmet húzott. A gazdaságban és a társadalomban nem elrendelt, hanem spontán, organikus folyamatként ment végbe a változás. Akár sikertörténetnek is nevezhetjük a XIII. század elejétől a XIV. század közepére elért fejlődést. Én a legnagyobb fejleménynek azt tartom, hogy a rabcselédeket alkalmazó uradalmak helyett falvak ezrei keltek életre. Mert ezekben a falvakban nem a dirigálástól nőtt a teljesítmény, hanem a belülről jövő, spontán érdekeltségeken alapuló mozgástérből. És ez a zseniális az Anjou-korban, hogy I. Károly erre építette rá a megtalált új kormányzati rendszert és struktúrát. Hagyta munkálkodni az embereket.


A magyar földesúr problémája a XIII. század megváltozó körülményei közepette az volt, hogy a király a saját rendelkezésére próbálta meg kiszívni a gyarapodó erőforrásokat, ugyanúgy, mint egykor a megyékből és a királyi birtokokból. A nagyobb vagyonú földesúr korábbi szolgálatteljesítő helyzetéhez képest immár jelentősebbnek érezte magát - tulajdonképpen ez gyengítette meg az Árpádok erős államát. Ebben volt egészséges reakció is, de az ország egységét, erejének összpontosítását a nagybirtokosság előretörése rosszul szolgálta. Emiatt a hatalmi szféra nehezen találta meg a korszerűsödés útját. I. Károly respektálása mellett azonban két erős érdekeltség is szólt: az egyik, hogy a tartományúri viszályok után lecserélődtek a főurak; az új kiváltságosok viszonzásokat vártak és rendre meg is kapták azt az uralkodótól. A másik pedig az, hogy a főurak immár egymást figyelték a hatalmi körben, hogyan tudnának nagyobb hűséget mutatva a többiekhez képest előrébb jutni, és a riválisoknál kiterjedtebb javakra szert tenni, vagy éppen azok rovására gyarapodni. A királyhoz való hűség e tényezők miatt kifejezetten erősnek mondható. Ezért okozott sokkot 1330-ban a Záh-merénylet.


Anjou-kori haváriák

Emlékszem, 2000-ben az Aetas egy számában ön közölte először annak az oklevélnek a magyar fordítását, amellyel Záh Feliciánt halála után ítélték halálra. Ez eléggé különös eljárás; mi volt az oka?

– Ez az ítéletlevél is az 1330-as év oklevelei között szerepelt. Hatszáz egynéhány évig nem is fordították magyarra, pedig elképesztő nyelvezete van, és fortyog az indulattól az egész szöveg. 1330. április 17-én a Záh nemzetségbe tartozó Felicián a visegrádi palotában merényletet követett el az éppen ebédelő I. Károly és családja ellen. Kardjával a királyt csak megsebesíteni tudta, ám Erzsébet királynénak négy ujját levágta. Az irat nem beszél túl sokat az indítékról, de kifejezetten részletezi Záh és egész nemzetsége kegyetlen büntetését. A merénylet egyik olvasata, pontosabban magyarázatának megfejtése 1340-ből származik, vagyis szinte egyidős a történtekkel; a magyar köztudatban Arany János balladája révén terjedt el. Eszerint Záh Klárát, Felicián lányát, a királyné cselszövéssel kiszolgáltatta az udvarban időző fivére, Kázmér lengyel herceg, későbbi király kedvének. Záh Felicián ezt megtudva akart bosszút állni a királyi családon. Ez akár utólag kitalált legenda is lehet, de adatokkal alátámasztott verzió nem létezik, és valójában nem tudjuk, mi az igazság. Az biztos, hogy az 1330. május 15-én kiadott ítéletlevélből akkor sem lehetne kiolvasni a királyné tettét, ha tényleg igaz lenne. A bírák Feliciánt ördöggel cimboráló, másokat megrontani képes, összeesküvést szövő, eretnekségre hajló elfajzott gonosztevőként írják le, de valós indítékot nem jelölnek meg. A valóságból annyit tudunk, hogy Záh Felicián az ország északi területein volt birtokos, és a tartományúr Csák Máté időszakában nem tudta kihúzni magát annak uralma alól. Nem tartozott a király korai hívei, sem a nagy haszonélvezők közé. Már 70 körül volt, és a balladai sztorinál valószínűbb, hogy elmozdították egyik pozíciójából, amit nem tudott lenyelni, és ezért állt bosszút. Erre utal is ugyan az oklevél, de azért elég vérszegény indíttékként ellentételezi a felvállalt hallatlan súlyú bűntett elhatározását és elkövetését. Ezért ébred könnyen olyan gyanú bennünk, hogy talán valami komolyabb ok is meghúzódhatott a merénylet hátterében. Arról viszont világosan beszél az irat, hogy az udvarban mindenki vért kívánt. Az egész ítéletlevél olyan, mint egy rendes koncepciós vádirat a sztálini Szovjetunióból.


img_0282_450x330

Fotó: Kovács-Jerney Ádám


Ráadásul az ítélet utólagos, hiszen a személyzet gyorsan leterítette, és a helyszínen megölte a merénylőt. A felzúdult udvar indulatának azonnal áldozatául esett Felicián közelben tartózkodó fia is, és valószínű, hogy leányával, Klárával szintén gyorsan végeztek. A Képes Krónika így beszéli el Klára szörnyű büntetését: „... ezt a gyönyörű szüzet kivonszolták a királyi udvarból, orrát meg ajkait csúful megcsonkították, hogy csak a fogai látszottak; a kezéről is nyolc ujját levágták, úgyhogy csak a hüvelykujjai maradtak meg, majd több város utcáin és terein végighurcolták lóháton, és kényszerítették a félhalott szerencsétlent, hogy ezeket a szavakat kiáltsa: Így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!” A bosszú azonban nem állt meg itt. Az ország világi előkelői egy hónap elteltével törvényszéket ülve példátlan kegyetlenségű ítéletet hoztak az egész nemzetséggel szemben. Harmadíziglen elrendelték a család kiirtását, a rokonság távolabbi tagjait pedig szolgaságra vetették és teljes jószágvesztéssel sújtották. Az ítéletlevélnek nincs meg az eredetije, majdnem 250 évvel későbbi másolat maradt fenn róla, holott benne van, hogy szét kellett küldeni a megyékbe, és gyűléseket kellett tartani, a bűnösöket föl kell kutatni. Valójában nemcsak Záh indítékát nem ismerjük, de azt sem, hogy miért volt ennyire kegyetlen a megtorlás. Jobb híján elrettentő céljára tudunk legfeljebb utalni. A hatalom csúnyán működött akkor is.


Mennyire voltak jellemzők a hatalmaskodások a prosperáló Magyarországra?

– Az oklevelek meglehetősen gyakran rögzítenek ilyen jellegű panaszokat. Az általam feldolgozott években például a hatalmaskodásokban a Becsei család járt az élen; akkoriban az ország közepén, a Duna környékén összpontosultak törzsbirtokaik. A szekerük Becsei Imre alatt kezdett szaladni, aki mellesleg a királyi társzekerek előljárója címmel viselt pozíciót az udvarban. Mivel ő jó időben állt Károly Róbert mellé, gátlástalanul megszedte magát, és ugyanígy folytatta. Ahol ő föltűnt, kő kövön nem maradt, konfliktus konfliktus hátán alakult ki. Fegyverforgatói rátörtek egy-egy falura, elvittek, amit tudtak, és az oklevelek mind leírták ezeket a skandalumokat. Ahol a Becsei hatalmasságok vannak, ott levetkőztették, megverték, lóval letiporták, Dunába dobták az embereket. A vízen lévő malom fémköteleit elvágták, és hagyták elúszni. Olyan információkat nyújtanak az országról ezek az oklevelek, mintha az RTL Híradó első félórájában néznénk a haváriát.


Hát a középkori ember istenfélő jámborsága?

– Erre is van példaképpen egy jellemző oklevél 1330-ból. A Drugethek azon kevés nápolyi idegenek közé tartoztak, akik Károly Róberttől Magyarországon hatalmat kaptak. Drugeth Vilmos az 1330-as évek nádora volt. 1330-ban, még nádori tiszte előtt, kiterjedt végrendelet írt, és az iratból rálátni hatalmas vagyonára, még azt is tudjuk hány hordó bora volt. A végrendeletből kiderült ugyanakkor, hogy ő bizony félte Isten büntetését, és az utolsó szakaszban kitért azokra az esetekre, amelyek miatt rossz volt a lelkiismerete. Betegség gyötörhette, és bár ezután még élt több mint tíz évet, vezekelni próbált a jogi túlkapásokért, amiket nagyhatalmú emberként elkövetett. Fizetni akart például a gölnici bíró rokonainak, hogy megbocsássák neki, hogy fölköttette a bírót. Ez az oldala is érdekes a korabeli oklevélnek, hogy vajon mi késztet erkölcsi vívódásra egy hatalmas főurat. Az ember közelebb kerül a kor gondolkodásmódjához, félelmeihez, érzésvilágához, és olyan indítékokat ismer meg, amelyek nem nagyon íródnak le a történelemkönyvekben.


Demográfia és következményei

Ahogyan a nyugat-európai fejlődés népességtöbbletet eredményezett, és az elvándorló telepesek befolyást szereztek új területeken, a magyar fejlődés nem tett lehetővé ilyen területfoglalást?

– A XIII. században az addig ritkán lakott területek népességükben is elkezdtek gyarapodni, az emberek egyre jobban belakták a Kárpát-medencét. A folyóvölgyekben irtásokat vontak művelésük alá, új falvak alakultak ki. Vagyis e terjeszkedés mögött voltak energiák, de a folyamat a gyepűvidék lakottá tételén nem jutott túl. Nagy szomorúsága a történetnek, hogy a XIII. századtól XV. századig tartó 200 éves jó trend demográfiai értelemben e vonatkozásban nem jutott kifutásig. Az lett volna a jó kifutása, amit a nyugat-európai népességtöbblet keleti letelepedésénél láttunk. Ennek itt is le kellett volna zajlania, és szerintem el is indult a XIII. században. Csakhogy előbb a tatár, később pedig a török nem engedett további kibontakozást neki, és emiatt ellenirányú népmozgás következett be, hiszen kellett a dolgos kéz. A török rendszeres beütései a Szerémségben teljes vidékeket bírtak távozásra. Volt eset, hogy a magyar seregek azért bonyolítottak le hadjáratokat, hogy bizonyos szerbiai területekről a komplett lakosságot tízezrével hajtsák át az üres területekre; ettől pedig az etnikai arányok megváltoztak. Ez akkor pozitív fejleménye volt a magyar történelemnek. Az etnikai érzékenység amúgy sem volt jellemző a középkorra, szinte észre sem vették, hogy a Szerémség mikor szűnt meg magyar lakosságúnak lenni. A XVI. század elején ott már csak szerbet találunk, és e szerbek egy részét is az észak-boszniai, vagy szerb területeken végrehajtott magyar portyák során hajtották át, másik részük áttelepedését pedig támogatták a magyar királyok.


És északon?

– A Szepesség például egykori gyepüvidék volt, erdős terület, amely a XIII. század során kezdett megtelni élettel. Erről is tanúskodik oklevelünk. Az egri püspök és a szepesi prépost között egyházi per támadt annak kapcsán, hogy a Tárca folyó völgyében újonnan létesült Héthárs község főesperessége vajon kinek lesz az egyházjogi alávetettje, vagyis kit illet a beszedett tized. Ezt a peranyagot tartalmazza az Anjou-kor talán leghosszabb magyarországi oklevele, a 14 és fél méteres Lőcsei Rotulus. 1332-ben pápai utasításra egy lengyel delegált bíróságra bízták a hovatartozási vitát, ők pedig, mivel érteni akarták, hogyan létesültek a főesperesség területén a falvak, a környékben lakó 19 megbízható egyházi embertől gyűjtöttek be nagyjából három méternyi leírt terjedelmű tanúvallomást. Akár egy oral history felvételén, az idős emberek elbeszélik, hogy emlékezetük szerint hogyan alakultak ki a falvak az 1270-es évektől kezdődő 50-60 év alatt. A történetek nem mindig vágnak egybe, ki jól emlékszik, ki rosszul, de az okmánykutató számára kirajzolódik, hogyan épült évtizedeken keresztül a vidék.


img_0389_450x330

Fotó: Kovács-Jerney Ádám


Hogyan tekintenek az Anjou oklevelekre a szlovák, román és szerb kutatók?

– 1920 után az utódállamok nekiláttak a múltkeresésnek. Aszerint válogattak a XIV. századi oklevelekből, hogy az iratnak volt-e román, szlovák vonatkozása, és ezzel a szelektív közelítésmóddal megpróbáltak múltat felmutatni magunknak. Megértem, hiszen mindenki a gyökereit keresi. Senki sem vitatja, hogy a XIV. századi Magyar Királyság területén éltek, munkálkodtak ők is. Lehet, hogy sokan ki sem mozdultak a falujukból, ott élték le az életüket. Az ország XIV. századi története az ő történetük is ugyanúgy, mint a mienk. Csakhogy a valóságos, működő ország az oklevelek összességéből ítélhető meg, nem pedig szelektált iratokból. Az Anjou oklevéltárat azért nekünk, magyaroknak kellett elkészítenünk, mert nekünk nincsenek szelekciós érdekeink benne. A nagy egészhez viszonyítva lehet megállapítani, hogy az ország egy-egy peremrésze hogyan élt. Nem akkor járnánk jobban, hogyha senki sem akarna ebből fölényeket kimutatni? Azért abban van valami megmosolyogtató, amikor szlovák barátaink, jelentős kutatók, kitűnő oklevelészek, a XIV. századi szlovák-vatikáni kapcsolatokról beszélnek. Nem lehettek szlovák-vatikáni kapcsolatok a XIV. században! Egyetlen magyar egyházszervezet volt, és annak voltak a mai Szlovákia területére érvényes elemei. Egyértelmű, hogy az ő őseik éltek ott, ők temettek, ők kereszteltek, vagyis a téma kutatása egészséges kapaszkodás a múltba. De mégiscsak valami torzszülött dolog jön ki belőle a szelekciós közelítések miatt.


Itt azonban hozzáteszem, hogy a XIX. századi nemzeti szemlélet a magyar közgondolkodásban is visszavetítődik a múltba. A középkorban a politikai közösséget az azonos rendhez tartozó, kiváltságokkal rendelkező réteg alkotta, és ennek semmi köze nem volt a nyelvi és etnikai csoportokhoz. Amikor a középkorban csatáztak, a vesztest nem vitték gázkamrába azért, mert más néphez tartozott, sőt, gyakori volt, hogy a vesztes átállt a másik oldalra, és a továbbiakban onnan fizették. Nem számított, hogy szerb, román vagy magyar. Az etnikai vonást felülírta a sorsközösség, gyakorlatiasan szólva az, hogy ki kinek az embere. Mátyás úgy indított hadjáratot a „huszita király”, a cseh Podjebrád György ellen, hogy a szerb despota emberei extra különítményként harcoltak neki; a husziták, mint ördög a tömjénfüsttől, úgy féltek Mátyás szerbjeitől. A király egyébként nemes egyszerűséggel a szekérre rakott fejekért egy-egy guldent fizetett nekik. Ez teljesen más dimenzióban van, mint amikor Mátyást a nemzeti nagyság felől nézik. Egy félig szerb, félig magyar doktorandusz tanítványom kutatta ki, hogy a magyar diplomácia közvetítő nyelve a törökök irányában a szerb volt. Mátyás kancelláriájának volt olyan részlege, amelyik szerb nyelvű levelezést folytatott. Nem azért, mert a szerbek lettek volna a korszak franciái a diplomáciában, hanem egyszerűen Konstantinápolyban vagy Drinápolyban, szerbül tudó embert ismertek, latinul tudót nemigen.


anjou_okleveltar_450x330


Túl az oklevelek kétharmadán

Hány kötet várható a közeljövőben az Anjou-kori oklevéltárból?

– 2023 őszén jelenik meg a sorozat darabszám szerinti 49. és 50. kötete. Jelenleg 48 kötet tehető a polcra. 7 kötetre van mecenatúra pályázatunk, ezekből elkészül még a jövő év közepére az utolsó 2 kötet, tehát 52 lesz akkorra készen. Összesen 70 kötettel számoltunk, vagyis 18 lesz még biztosan hátra. Ez egy kicsit több is lehet azonban ennél, mert a későbbi szuplementumok számát előre nem lehet felmérni. Vannak ugyanis datálatlan és olyan rosszul datált oklevelek is, amelyeknek feldolgozása során rájövünk, hogy az oklevél későbbi átírásakor elírták az évszámot. Két éve egy újkorász kolléga megkeresett bennünket, hogy ő a Mohács utáni iratanyagban turkál a levéltárban, és azt is gyűjtögeti, ami Mohács előttre vonatkozik. Legalább háromezer ilyen iratot talált. Ezek már puhább fennmaradási formák, ki kellene őket tisztítani, hogy mennyi azonosítható ismert eredeti oklevéllel. De biztos, hogy fennmarad legalább egy kötetre való irat, ami sehol máshol nincs meg. Ilyesmikből eredően képlékeny a lezáráskor várható kötetszám.


Ön jövőre nyugalomba vonul, kire hagyja az oklevéltár további vezetését?

– Szerencsére többen csináljuk. A legtermékenyebb munkatárs kétségtelenül egykori kedves tanítványom, Piti Ferenc, aki az elmúlt 25 évben több mint 15 kötetet készített el, és ezáltal ma a legtapasztaltabb magyar oklevél-feldolgozó. Ő mostanság évente jelentkezik új kötettel, de szép számot tudhat magáénak az elkészült kötetekből Sebők Ferenc is. A sorozat befejezéséhez nagyban számítunk a két legfiatalabb munkatársra, a középgenerációs B. Halász Évára és Szőcs Tiborra is, akik kitűnő kötetekkel gyarapították már a sorozatot. Felkészültségük, alkati alkalmasságuk, és nem mellesleg életkoruk jelenleg biztos zálogát jelzik annak, hogy ez a kutatási vállalkozás egyszer képes lesz eljutni a lezárásig. A kötetszerkesztők közül azonban – sajnos – nem mindenkinek tudott megélhetést adni a hazai tudományos kutatás. Papp Róbert tanítványommal hat éven át dolgoztunk az 1358-ik évi oklevéltáron, amely közel 1500 regesztát tartalmaz. A vége az lett, hogy kifutott az OTKA-pénzünk, és forrás hiányában nem tudtam tovább alkalmazni. Valahová Bréma vagy Hannover környékére ment el egy német zöldségraktárba dolgozni régész diplomával. Magyarországon nem sok régész van, aki oklevélolvasásban is ekkora jártasságot szerzett. Hogy ő ne kelljen a magyar tudománynak?! Az ember széttárja a kezét, és azt mondja, inkább örülök, hogy nyugdíjig engem nem zavartak el. A kötetet megcsináltuk, mindenki azt használja, 1358-hoz másképpen nem is lehet hozzányúlni ezentúl. Ez a fiatalember pedig még a PhD-t se nyújtotta be elkészített kötetével, elment már előtte.


Ami a jövőt illeti, a csapatban lévő három már említett érdemes középkorász kolléga, tehát Piti Ferenc, B. Halász Éva és Szőcs Tibor, reményeim szerint hat-hat kötetet nagyjából két évtized alatt meg tudnak csinálni. Ezért azt hiszem, van esélye, hogy a sorozatot sikerül majd végül lezárniuk. Ők fiatalabbak, húsz aktív évük még bőven lehet. Abban viszont már nemigen bízom, hogy a mai doktori iskolásokból úgy lehetne fiatalokat képezni, hogy majd okmánytárat fognak készíteni, bár vannak, akiknek kiváló képességük lenne hozzá. Annak is van felelőssége azonban, hogy be szabad-e még csalni valakit huszonéves korában ebbe a közegbe, és vállára rakni egy ilyesféle munka összes velejáró viselendő terhét.



Forrás: Panek Sándor/u-szeged.hu

A borítóképen: Dr. Almási Tibor történész, az SZTE BTK Történeti Segédtudományok Tanszék vezetője. Fotó: Kovács-Jerney Ádám




Dr. Almási Tibor előadása az SZTE Szabadegyetemén

Friss Hírek

Friss Hírek RSS

Boritokep_10

A tanév legjobban teljesítő hallgatói kaptak támogatást a Szegedi Tehetséggondozó Tanács és a Szegedi Tudományegyetem által meghirdetett Talent ösztöndíj és Kiválósági Lista díjátadó ünnepségén. A 18. gálán különböző tudományterületek arany, ezüst és bronz fokozatú elismerései mellett az Év Tehetsége, Év Sportolója és Év Művésze díjakat, illetve a nagyértékű Vállalati ösztöndíjakat is átadták. A legtehetségesebb, ugyanakkor hátrányból induló fiatalok pedig újra pályázhattak az esélyegyenlőségi kategóriában.