Zárt rendhagyó magyaróra zajlott június 11-én Szabó Tibor Benjamin íróval és könyvkiadási szakemberrel a Szegedi SZC Kőrösy József Közgazdasági Technikumban. A programot a Szegedi Tudományegyetem Nemzetközi és Közkapcsolati Igazgatóság (SZTE NKI) és a SZTE Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék közösen szervezte. Az eseményen nemcsak az irodalom és a könyvek szeretete, hanem a fiatalok világformáló szerepe is fókuszba került, amelyet Szabó Tibor személyes tapasztalatain keresztül, izgalmas történetekkel és gondolatébresztő beszélgetésekkel tett még élőbbé.
Rendhagyó irodalomórán jártunk. Miért tartod fontosnak, hogy időt és energiát nem sajnálva irodalomórát tartottál középiskolásoknak?
Régóta foglalkoztat a lázadás gondolata, érzése, a könyveim is mind arról szólnak, hogy a fiatalok leginkább a saját, belső, jellemzően morális parancsaiknak engedelmeskednek. Elutasítják a külső autoritásokat, és nem tekintik érvényesnek a felnőttek világának szabályait. Ha lehetőségem van rá, ezt az attitűdöt szeretem továbbadni a diákoknak. Egyszerűen azért, mert fontosnak tartom, hogy az a nemzedék, amelynek tagjai most még iskolába járnak, de hamarosan felnőnek, azzal az öntudattal kezdjék el formálni a világot maguk körül, hogy a korábbi minták nem feltétlenül jók, szóval van joguk és képességük, sőt, valójában kötelességük is új utakat keresni. A szüleik generációja, vagyis az én generációm kudarcot vallott, elbukott, ez ma már nyilvánvaló. Egy sokkal vacakabb világot adunk át a gyerekeinknek, mint amit mi kaptunk a szüleinktől. A folyókat megmérgeztük, a fákat kivágtuk, mindent teleszemeteltünk, és hagytuk, hogy a zsarnoki logikák toxikussá tegyék a társadalmi környezetet is. Ennek a korszaknak a méreg lenne a jele az oviban. A gyerekeinknek nem kell, és nem is lehet a mi megoldásainkat követni, hiszen írásos igazolást kapunk minden nap arról, hogy mi (vagyis az ő szüleik) teljesen kretének vagyunk. Nincs jogunk megmondani nekik, hogyan éljenek, hiszen mi sem tudjuk, semmit se vagyunk képesek megoldani. Az én nemzedékemben a morális pánik az egyetlen képessége, meg az, hogy debil vezetőket válasszon. Hát, ezen nem sok követnivaló van.
Említetted, hogy hét évig Szegedhez is kötődtél. Hol töltötted a középiskolás éveidet, hogyan kerültél Szegedre, és merre vezetett az utad ezután?
Egy Békés megyei kisvárosból származom. Gyulán születtem, ott nőttem fel, és ott jártam gimnáziumba is. Ezután, 1994-ben kerültem Szegedre, ahol a tanárképző főiskolán magyar és könyvtár szakon tanultam, illetve a BTK-n általános nyelvészetet hallgattam. Egy év kolesz után a Csillag tér mellett laktam a későbbi feleségemmel, egészen 2001-ig. Akkoriban úgy terveztük, hogy Szegeden telepedünk le. Végül mégis másképpen alakult, nem maradtunk, így 2001 óta már csak vendégként járok vissza. Néha eljövök a SZIN-re, élnek itt barátaim is, őket időnként meglátogatom. De már nincs otthon-élményem, amikor Szegedre érkezem. Meg is változott a város. Nyáron a Kárász uta mediterrán ékszerdoboz, imádom. De régóta Budapesten élek, ahol könyvkiadóknál dolgozom.
A Rendhagyó Irodalomórán szóba került, hogy voltál könyvtáros, írtál könyveket, és most is könyvekkel foglalkozol. Mivel az Ünnepi Könyvhéten beszélgetünk, adja magát a kérdés: honnan ered a könyvek iránti szereteted? Mi indította el ezt nálad, és mi tartotta életben mindeddig?
Az első igazán meghatározó olvasmányélményem egy ifjúsági regény volt a ’80-as évek közepéről, a Jóholdat, Szíriusz kapitány! Ötödikes lehettem akkor. A Szíriusz egy sci-fi történet volt, amelyben néhány nagyon okos gyerek a 25. században kincset keres – teljesen beszippantott a történet világa. Nyilván nem véletlen, hogy ma én is olyan történeteket írok, amelyekben – bár nem a 25. században és nem a Holdon – de nagyon okos gyerekek keresnek valami értékeset a saját világukban, a mai Magyarországon, a 21. században. Ez az olvasásélmény tehát nemcsak örömforrás volt, hanem inspiráció is. A könyvet László Endre jegyezte, aki maga nem is íróként vált ismertté, hanem a Magyar Rádió egyik meghatározó alakjaként. Ő találta ki, és rendezte A Szabó család című rádiós hangjáték-sorozatot, ami közel 40 éven keresztül maradt programon, és óriási hatással volt a magyar médiakultúrára.
A HVG Könyvek igazgatójaként nyilván rengeteg friss kézirattal és kiadvánnyal találkozol. Van olyan kötet a kiadó repertoárjából, ami különösen közel áll hozzád? Mik a személyes kedvenceid?
A HVG Könyveknél jellemzően ismeretterjesztő könyveket adunk ki, főleg üzleti és pszichológiai témákban, meg van egy csomó magas minőségű gyerekkönyvünk (ezek is ismeretterjesztő anyagokból készülnek, persze). Miközben gondozunk egy nagyon szelektált, a bevételi arány szempontjából alig látható, tartalmilag mégis nagyon fontos címcsoportot, amelyben a társadalmi együttélésünk jelenségeit vizsgáló munkák jelennek meg. A kiadó talán legismertebb könyve ebben a tematikában a Spindiktátorok című politikai elemzés. A könyv rendkívül alapos, akadémiai szintű vizsgálata a posztmodern autokratikus berendezkedéseknek, és azok egészen furcsa működésének. A Spindiktátorok világ szinten is meghatározó munka ebben a témában. Egyébként ezt nem én adtam ki, hanem még a kiadó előző, legendás igazgatója, Budaházy Árpád. Mennyire jellemző, hogy Árpival 1994-95-ben szobatársak voltunk a főiskola Teleki Blanka koleszában! Ő akkor még matematikusnak meg angoltanárnak készült, én nyelvész akartam lenni. Ma mindketten a könyvszakmában próbálunk valami úttörő dolgot létrehozni.
A Szegedi Ünnepi Könyvhéten most rendhagyó irodalomórát tartottál, de maga a HVG Könyvek Kiadó szokott-e jelen lenni más könyvheti eseményeken is – akár Budapesten, akár vidéken?
Az Ünnepi Könyvhét a legerősebb és legnagyobb hagyományú könyves-kulturális esemény Magyarországon, 1930 óta – leszámítva a COVID-időszakot és például 1957-et – minden évben megrendezték. Itt gyakorlatilag minden működő könyvkiadó jelen van, így természetesen a HVG Könyvek is. A könyvhetet Supka Géza, egy kulturális lap főszerkesztője találta ki, az alapgondolata az volt, hogy ki kell vinni az írókat az utcára – üljenek ott, beszélgessenek az olvasókkal, legyen személyes kapcsolat a befogadókkal. Sokan nem tudják, hogy Supka 1928-ban, a könyves ipartestület egri ülésén javasolta a könyvhét elindítását, a rendezvényt végül 1930-ban meg is valósították, de érdekes módon maga Supka úgy értékelte, hogy ez így nagyon nem jó, ő nem ezt akarta, nem így képzelte el. Ennek ellenére a könyvhét hagyománya megmaradt, és mára országossá nőtte ki magát. Alapvetően tehát ez egy budapesti eseményként indult, de később sok vidéki városban is tartottak, tartanak könyvheti programokat, én magam is gyakran részt veszek ilyen rendezvényeken, többször mondtam megnyitó beszédet is ilyen alkalmakkor. Tehát járok a vidéki könyvhétre, A HVG Könyvek mint intézmény viszont a könyvhét idején leginkább Budapesten tud jelen lenni, egyszerűen azért, mert nincs annyi emberünk, hogy az egész országban párhuzamosan ott legyünk. Ugyanakkor a kiadó rendszeresen szervez vidéki könyves programokat, előadásokat, turnékat az év más időszakaiban.
Ha végigtekintesz az eddigi pályádon, mit tartasz a legfontosabbnak abból, amit az SZTE-n tanultál? Van olyan tudás, élmény vagy szemlélet, amit ma is magaddal viszel? És mire vagy a legbüszkébb eddig a karrieredben?
Szegeden a ’90-es években, hallgatóként egy nagyon hagyományos, mondhatni „tutoriális” rendszerként éltem meg az oktatást. Nem is feltétlenül az intézményt vittem magammal, hanem egyes tanárok, kutatók gondolatait, mondatait, viszonyulását a tudáshoz – ezek egy része máig velem maradt. Többen közülük ma már nem dolgoznak az SZTE-n, de nagy hatással voltak rám. Részt vettem például Pléh Csaba kognitív pszichológiai kurzusain – néhány évig tanított az SZTE-n. Nagy hatással volt rám Monok István is, aki akkoriban a főiskola könyvtártanszékének vezetője volt, később pedig az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója lett. Sándor Kláránál minden félévben vettem fel nyelvészeti kurzusokat – az ő előadásai valóban megvilágító erejűek voltak számomra. Azt hiszem, az, ahogyan ma a társadalomról gondolkodom, sok szempontból ott és akkor alapozódott meg, azokon az órákon. Akkoriban egyébként sokat vitatkoztam vele a szemináriumokon. Ellenkeztem, nem értettem egyet vele – ma már tudom, hogy egyszerűen még nem értettem igazán, amiket mondott. A meglátásait inkább csak fogtam fel. Azt hiszem, ő maradt a legfontosabb szegedi idolom. Jellemző, hogy néhány éve meghívtak a tanszékére egy beszélgetésre, de Sándor Klára pont nem volt akkor Szegeden, úgyhogy nem találkoztunk.
És mire vagy a legbüszkébb?
Az alkotói tevékenységhez számomra nem kapcsolódik büszkeség érzés – az nekem inkább játék, hobbi. Ami viszont komolyabban érdekel, az a könyvkiadás gazdálkodási szabályrendszer. Ezzel régóta foglalkozom, és nyolcadik éve tanítom is egyetemen a könyvmenedzsmentet. A Pécsi Tudományegyetem (korábban Janus Pannonius Egyetem) posztgraduális könyvmenedzsment képzésén vagyok oktató. Ha az ember eltölt valamivel több mint tízezer órát egy dologgal, akkor elkezd kicsit érteni hozzá. Ha eltelik közben húsz év, akkor talán még jobban. Bár érzelem ehhez sem köt – ez egy szakma.
Amihez viszont nagyon is fűz érzelem, az a vízinövény-termesztés. Nem értek hozzá igazán, de szenvedéllyel csinálom. Csempésztem már vízinövényeket Indonéziából is – olyanokat, amik akkor még senki másnak nem voltak meg itthon. Szoktam ilyen „őrültségeket” csinálni. Nagyon szeretem az akváriumomat: nézegetni, figyelni, hogyan érzik magukat a trópusi növények, kísérletezni, új elrendezéseket kitalálni. Ha sikerül egy igazán szép növényi akváriumot berendezni – ami ritkán fordul elő, mert se különösebben ügyes nem vagyok, se képzettségem nincs a területen –, akkor arra tudok igazán büszke lenni. És persze a gyerekeimre is.
Mit üzensz a mai középiskolásoknak és hallgatóknak?
Nem érzem azt, hogy bármit is „üzennem” kellene, ki vagyok én, hogy üzengessek. De van egy gondolat, amit fontosnak tartok, és örömmel osztok meg másokkal, ha lehetőségem van rá. Szerintem az egyetem mint olyan – a hagyományai szerint – elsősorban nem képzési vagy oktatási intézmény, hanem közösség. Egy olyan tér, ahol a fiatalok elkezdhetik kitalálni, milyen világban szeretnének élni. A hallgató nem azért van az egyetemen, nem az a dolga, hogy egy papírt kapjon a végén, amely birtokában bizonyos tevékenységeket végezhet, hanem azért, hogy kialakuljon benne egy kép egy élhetőbb világról – és e kép alapján megszülessen benne a szándék is, hogy változtasson a létező valóságon. Azokkal fogja ezt megtenni, akikkel ott, az egyetemen ismerkedik meg, akikkel együtt tanul, vitatkozik, fejlődik. Szerintem fontos lenne, hogy az egyetemek megőrizzék ezt a funkciójukat – hogy ne csak oktatási központként működjenek, hanem a közös jövőtervezés helyeként. A világ első egyeteme Bolognában nem azzal a mozzanattal jött létre, hogy elkezdtek magas szinten oktatni, hanem azzal, hogy a jövőtervezéshez és tudástermeléshez teljes autonómiát kaptak Frigyestől, és azzal, hogy a hallgatókat tömörítő Universitas scholariumok megalakultak, és első lépésként a környékbeli szállásadókat mérsékeltebb árak alkalmazására kényszerítették. Amíg a hallgató nem éli, nem tartja fontosnak azt az alapvető igazságot, hogy ő az egyetemen nem alávetettje egy intézmény uralmának, nem jár az egyetemre, hanem arról van szó, hogy az az intézmény az övé, és arról van szó, hogy az az intézmény attól lesz valamilyen, hogy ő maga azzá teszi.
Forrás: SZTEinfo / SZTE Alma Mater
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
