Fried István, karunk oktatója, az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék professor emeritusa az augusztus 20-ai állami kitüntetések keretében Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át, az indoklás szerint „több évtizedes irodalomtörténészi, illetve iskolateremtő egyetemi oktatói munkája, valamint a Duna-menti népek összefogásának erősítését és egymás kultúrájának jobb megismerését szolgáló összehasonlító irodalomtudományi kutatásai elismeréseként.” Fried Istvánnal tanítványa, Fritz Gergely PhD-hallgató beszélgetett.

Először is szeretnék gratulálni a díjhoz! Hogyan fogadta?

Tudtam előre a díjról, mert a Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályáról (Nyelv és Irodalomtudományok Osztálya – a szerk.) felhívtak, hogy meg fogom kapni. Először nem akartam elfogadni, öreg vagyok, kapjanak díjat a fiatalok, de aztán meggyőztek arról, hogy fogadjam el, ugyanis a szóban forgó díj úgy számít állami díjnak, hogy az MTA terjesztett fel, ám szervezetileg a köztársasági elnök hagyja jóvá.

Tanár úr pályája amellett, hogy tudományosan és intellektuálisan is rendkívül szerteágazó, földrajzilag is az, hiszen az angyalföldi általános iskolai tanítást követően az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott Budapesten, amit az azóta is tartó, a szegedi egyetemmel egybeforrt kutatói-oktatói pályafutása követett.

Igen, ötvenéves koromban lettem egyetemi oktató, főállásban. Előtte két évvel már tanítottam itt.

Ha visszatekint erre a sok állomással bíró pályaívre, milyen szerepet tölt be ebben a szegedi egyetem?

Ha azt nézzük, az általános iskolához képest presztízsben óriási emelkedést. Egyébként úgy gondolom, mind a két helyen tanítani kellett. Az, hogy az ember általános vagy középiskolás fokon tanít, netán egyetemen oktat, ezek között nincs jelentős különbség, ugyanis mind a három helyen meg kell nyerni a hallgatóság figyelmét. Mindenütt érthetően kell beszélni, olvashatóan kell írni a táblára és tudomásul kell venni, hogy aki tanít, az szolgáltatást végez. Tehát figyelembe kell venni a kisdiáknak, a nagydiáknak és a hallgatónak az érdeklődését. Tudomásul kell venni, hogy nem a diák van a tanárért, hanem a tanár van a diákért, ezt az általános iskolai munkám során nagyon jól meg lehetett tanulni. Azt is tudomásul kell venni, hogy a tanítás időigényes foglalatosság, a tanári munka nem akkor ér véget, amikor a tanár kilép a tanteremből, hanem számos egyéb feladattal jár, amit szintén az általános iskolában tanultam meg. Egyrészt az embert foglalkoztatja, hogy mit hogyan csinált az órán, mi volt jó és mi az, amin csiszolni kell. Másrészt az általános iskola és az egyetem között van sok hasonlóság, a tanár-diák viszony az egyetemen is közvetlen, hiszen jönnek a szakdolgozó hallgatók és számos személyes megbeszélés van. Ahogyan az egyetemen dolgozunk, lényegében az általános iskolaihoz hasonló, csak emeltebb szintet jelent.

Az általános iskolai pályám után a könyvtári munkám más jellegű volt, ott megtanultam a mesterség alapjait, azt, hogy egy dolgozathoz milyen segédkönyvek szükségesek. Nem kell fejből tudni az irodalomtörténet összes adatát, de azt tudni kell, hogy mit hol lehet megtalálni. Ezt a tizenegy év és tizenöt napig tartó könyvtárosi munkám alatt megtanultam. Ennek most is nagy hasznát veszem, nem kell a Google-ban keresnem.

A szegedi egyetemet érintő kérdésre válaszolva: én akkor érkeztem ide, amikor nagy professzorok tanítottak a szegedi bölcsészkaron. Csetri Lajos a magyar irodalom tanszéken, Kristó Gyula a történelmin, Mikola Tibor a finnugor tanszéken, Róna-Tas András az altajisztika tanszéken, Károly Sándor a nyelvészetin. Ők európai mércével mérve is jellegadó személyiségek voltak. A mai professzorok, Szajbély Mihály, Szőnyi György Endre és Pál József nemzedéke szintúgy, akik érkezésemkor fiatalok voltak, ma pedig ők a vezető oktatók. Fájdalmas veszteség, hogy Szőke Katalin már nem lehet velünk, aki nemzetközi hírű russzista volt, nem egyszer tanúja voltam, hogy milyen széles körben ismerik. Remélem, a következő nemzedék hasonlóképpen erősíteni fogja a szegedi egyetem nemzetközi szituáltságát. Ez a jövő útja, hiszen az egyetemi rangsorok a nemzetközi mezőny figyelembevételével készülnek. Annak a tanszéknek, ahol én a nyugdíjas éveimet töltöm, komoly nemzetközi híre van, mondhatni Kanadától Csehországig jegyzik, idézettségben is jól állunk és azok közé a tanszékek közé tartozunk, amelyek minden évben fel tudtak venni doktori hallgatót. Emellett színvonalas disszertációk készülnek, az ELTE BTK Szlavisztika Intézet jelenlegi vezetője itt védte meg az értékezését, a nagy kiadók közül két irodalmi vezető is itt végzett, valamint az Élet és Irodalom szerkesztőbizottságában is két tanítványunk van, a sort pedig még folytathatnám. Mindez kötelez minket arra, hogy ebben a szellemben kell tovább dolgoznunk, a tegnapi dicsőségre nem lehet alapozni, a mai dicsőséget kell megszerezni.

Ha áttekintjük az utóbbi időszakban publikált könyveinek témáját, megtaláljuk a Vörösmartyról és Jókairól szóló legfrissebb könyvét, de a Magyarországon ismeretlen szlovén költőről, France Prešerenről írt munkáját is, amelyben összehasonlító elemzéseken keresztül helyezi el Prešerent az európai, illetve a magyar romantika kontextusában. Hogy látja jelenleg a komparatisztikai kutatások jövőbeli tétjét és lehetőségeit?

A komparatisztikáról mindig úgy beszélnek, mint válságban lévő diszciplínáról. Olyannyira, hogy Kulcsár Szabó Ernő és tanítványai kiadtak a Cambridge University Pressnél egy könyvet, amelyben én is szerepelek, s amelynek címében a posztkomparatisztika szó olvasható (Hungarian Perspectives on the Western Canon. Post-Comparative Readings). Az Egyesült Államokban azonban ismét virágzásnak indult a komparatisztika, egymás után jelennek meg a különböző kötetek, amelyek a komparatisztika 20. századi klasszikusainak tanulmányait fogják össze, de felfedezték Meltzl Hugó munkásságát is, továbbá arról is számos kutatás folyik, hogy a világirodalom miként határozható meg. Nálunk a komparatisztika szakirány, s kizárólag Veszprémben van komparatisztikai mesterképzés. Budapesten Szegedy-Maszák professzor halála óta nincs, Debrecenben sosem volt, Pécsett szintúgy nincs.

Szintúgy fontos, hogy minden évben van Magyarországon komparatisztikai konferencia. Csakhogy az előadások nagy részében mégsem érvényesül a komparatisztikai módszertan, hiszen Nádas Péter és a test igen jó téma, ugyanakkor ez nem komparatisztika, hiszen ahhoz ki kellene lépni a magyar nyelvből, és a magyar nyelvű irodalom mellett egy másik irodalomnak a hasonló vagy eltérő jelenségeit kellene vizsgálni. Például azt, hogy a magyar irodalom miként része a világirodalomnak. Ennek nálunk apálya van, az Egyesült Államokban, Németországban, Ausztriában viszont virágzik. Remélem, megint jön egy korszak, amikor nálunk is virulni fog, ehhez viszont olyan diákok kellenek, akik legalább másfél nyelven tudnak. A János vitézt és a Toldit össze lehet hasonlítani, ez rendkívül érdekli az embereket Sopron és Nyíregyháza között, de Bruck an der Leithánál, ahol a Švejk egyik fejezete játszódik, már jóval kevésbé. Ezzel szemben az érdekli Európát, hogy a János vitézben milyen mitológiai elemek vannak, illetve az is, hogy a népmese hogyan formál meg egy epikus költeményt, ám kizárólag akkor, ha Petőfit belehelyezzük egy nemzetközi kontextusba. Ezzel Petőfi is felértékelődik, hiszen belép az európai nyilvánosságba. A komparatív szemlélet tehát megkerülhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a magyar irodalomról Chilétől Japánig szó essék. Ismétlem, ehhez nagyon jó nyelvtudás kell, amit a jelenlegi oktatási rendszer nem támogat. Magyarországon kevés komparatista van.

A bölcsészettudománnyal kapcsolatban nemcsak hazai, de európai szinten is egyre gyakrabban felmerül, hogy válságban van, amit nemcsak politikai, hanem egyéb folyamatok is táplálnak. Egy pragmatikussá váló világban egyre többször kell a bölcsészetnek bebizonyítania a maga hasznosságát.

Arról, hogy mi az irodalom, lehet írni egy 800 oldalas monográfiát, de azzal még mindig nem tudtunk válaszolni erre a kérdésre. Mi olyannal foglalkozunk, amit nem lehet definiálni. A fizikus és a kémikus többé-kevésbé meg tudja határozni, nálunk azonban nincsenek laboratóriumok, nekünk könyveink vannak, továbbá kézirataink és irodalmi életünk van. Az irodalom pedig állandóan változik. Ami korábban elit irodalomnak számított, ma szűkebb térre szorul, és a populáris irodalom nagyobb teret kap. Ebbe beleférnek a fantasyk, vagy akár a videojátékok, tehát olyan jelenségek, amelyeket eddig egy bizonyos szemlélet nyomán lenéztünk. Tudomásul kell venni, hogy a világ egyre nagyobb mértékben a digitalizálódás felé halad, az emberek kevesebbet olvasnak, de ugyanannyian írnak. Hiába van internet, mindenki szeretné nyomtatásban látni a nevét. Ez olyan varázzsal rendelkezik, ami cinikusan fogalmazva biztosítani fogja a könyv fennmaradását.

A másik kérdés, ami komoly megfontolásokat igényel, hogy hol van a bölcsészettudományok helye a mai tudományok rendszerében. A bölcsészetet a természet- és a társadalomtudományok is szűkebb térbe szorítják, ám a kulturális fordulat is olyan tudományágak benyomulását eredményezi, aminek következtében az irodalomtudománynak újra kell gondolnia a maga helyét. Azt hiszem, nem kell félnünk, mert az emberekben van igény az olvasásra. Irodalom nélkül nem lehet elképzelni az életet, mert azt hiszem, az irdalom fő feladata az, hogy kérdezzen. Legfőképpen azokra a dolgokra, amikre más módon nem lehet rákérdezni. A fizika és a kémia számos dolgot jobban tud, de kérdezni valószínűleg az irodalom tud a legjobban. Az irodalmi oktatással kapcsolatban Kosztolányitól származik a gondolat, miszerint a legnagyobb feladat az olvasóvá nevelés. Az embernek be kell iktatnia sok egyéb tevékenységei közé az olvasást, mert a könyv olyat tud adni, amit a film és a színház vagy bármely más művészeti ág nem.

Zárásképpen szeretnék rákérdezni a jövőbeli terveire, ha jól tudom, jelenleg is több könyvön dolgozik.

Az én koromban jövőbeli tervekről beszélni neveletlenség, a sors teljes kihívása. De amíg él az ember, addig remél. Bolyong, ahogy Goethe mondja. Jelenleg egy Kazinczy-könyvön dolgozom, amit novemberre kellene leadni. Emellett több konferenciára is hivatalos vagyok, illetve a kiadómnál van egy világirodalmi kötetem, amin még dolgoznom kell, de talán jövőre megjelenik. A kötet tanulmányai – főként az orosz irodalomról szólók – első formájukban még egyetemi előadások voltak. Nem tudom, mekkora érdeklődésre fog számot tartani, engem viszont elszórakoztat.

Amíg tehát az ember tud mozogni, addig dolgozik valamin. Aztán egyszer talán észreveszi, hogy posztumusz művei vannak. De azt végül már nem veszi észre.

Képek forrása: Facebook