Mikor került kapcsolatba a tanyavilággal, hogyan kezdte el kutatni?

Jó indítást adott a szegedi táj megismeréséhez és kutatásához az, hogy falun nőttem fel, Sándorfalván, így eleve közelről ismertem a paraszti életet. Gimnazista korom egyik nyarán a tanyai postást helyettesítettem, ekkor nyílt lehetőségem jobban belelátni a tanyai emberek, családok életébe. Ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy megszeressem a tanyát, és hogy a kutatásaim is erre a területre irányuljanak, így a 60-as évek közepétől már rendszeresen jártam az egykori szegedi tanyákat. Az akkoriban elindított téeszesítés teljes átalakulást és életformaváltást idézett elő a közösségek életében, ezt igyekeztem dokumentálni. Kezdetben kerékpárral jártam: feltettem a gazdasági kisvasút egyik kocsijába, az elvitt egy darabon, majd továbbkerekeztem a homokos dűlőkön. Később a múzeum gépkocsijával jutottam el a tanyákra, bejártam többek között Dorozsma határát, Sándorfalvát, Kisteleket… Dokumentálni akartam azt, ahogy a tanyavilágból falu nő ki, ezeknek a változásoknak az egyike volt pl. Ruzsa is, ahol a kisvasút állomása körül szép lassan kialakult egy falumag. Figyelemmel kísérhettem, ahogy boltok, házak, közösségi épületek, kocsmák épülnek, szép lassan községet hozva létre.

Milyen érdekességekkel találkozott a kutatásai során?

Településtörténeti földerítés közben megismerkedtem az építkezés archaikus módjaival is. A vályog ekkoriban elterjedt volt, de találkoztam gyephantos építkezési formával is, erre később írott forrásokat találtam és több, még álló hantházat fölkutattam. Az építkezési módról a helynevek is árulkodnak, a nyelvünk gyakran őriz meg így különböző eredeteket. Ilyen például az úgynevezett tutajfal, ami gyakorlatilag gúzzsal összekötött fenyőszálfákat jelent, vagyis szerkezetében hasonló, mintha tutajokból épült volna, csak itt földbe ásott karókat kötöttek össze.

Mesélne néhány fontos kutatásáról, illetve arról, hogy min dolgozik jelenleg?

1967-ben indult a Tápé-monográfia megírása, mely 4 év intenzív munkájának az eredményeként jelent meg 1971-ben. Ezen Ilia Mihállyal közösen dolgoztam, több más munkatársunkkal együtt és az egyik legnagyobb ilyen jellegű munkám volt. Elsősorban néptörténeti földolgozás, mely később az ehhez hasonló monográfiák mintájává is vált. 1979-ben ezt a sándorfalvi kötet követte, melynek településtörténetét az édesapám írta, én pedig népéleti megfigyeléseimmel egészítettem ki. Az ezt követő monográfiáknál már szempont volt, hogy egy köteten belül alkalmazzuk a történeti és a népéleti feltárást is. Az előbbinek írott forrásai, míg utóbbinak elsősorban élőszavas hagyománya van, és ez a kettő együttesen már képes egy részletes ábrázolást adni az egyes kistelepülésekről. Legújabb kötetem Tanyák, tanyai emberek Szeged vidékén címmel jelent meg, ez a kutatásaim során készült fényképeket dokumentálja. Ennek válogatott fotóiból kiállításom is nyílt október elején. Ma már kevesebbet járok terepre, főleg írott, levéltári forrásokból dolgozom, a legújabb munkám pedig a kiskunhalasi tanyai népesség vizsgálatából készül épp. Sok szakirodalmat olvasok, írok, többek között könyvismertetőket, de esetenként múzeumi évkönyvekben is publikálok: ezekkel tartom ébren az agytekervényeimet.

Milyen egy néprajzos munkája?

A múzeumban hozzászoktam, hogy a kutató elsősorban dokumentál, leginkább fényképekkel. Mivel gyerekkoromban erre még nem volt lehetőség, itt dolgozva tanultam meg fényképezni, és a laborálást is a saját káromon sajátítottam el. Szükségszerű volt, a terepmunka során a néprajzosnak munkaeszköze a fényképezőgép, de emellett természetesen dolgozik írott forrásokból is. Egy kutatónak nincs kötött nyolcórás munkaideje, a munkát otthon, szabadidejében is folytatja. Nagy adománya a sorsnak, hogy valóban azzal foglalkozhatok, amit szeretek, ami érdekel. Persze igaz, hogy mindennek van olyan járuléka is, amit az ember kevésbé szeret, egy kutatónak is foglalkoznia kell például az adminisztrációval, de mindig úgy fogtam fel, hogy ez a munkám tartozéka: annak a munkának a velejárója, amit szeretettel csinálok.

Személyesen is ismerte Bálint Sándort, akinek a nevét karunk legújabb programja is viseli. Ön hogyan emlékezik vissza rá?

Közvetlen, segítőkész és roppant szerény ember volt. Mindig nagyon szívesen adott tanácsot, segített a szakirodalom keresésében. Róla tudni szokás, hogy következetesen ö-zött, de folyamatosan ösztönözte is a környezetét a tájszólás megőrzésére. Nagyon nagy önuralommal viselte, amikor a vallásossága miatt mellőzték, majd 1965-ben nyugdíjba küldték, de én még emlékszem rá, hogy lelkileg mennyire megviselte, és hogy ezt követően még jobban a munkájába temetkezett. Sajnálatos, hogy amíg élt, nem kapta meg azt az elismerést, amit érdemelt.

A tanyakutatásokon belül még melyik téma a legkedvesebb önnek?

A „házbeli élet”. Szeretem kutatni, hogy hogyan használták az emberek a lakóhelyüket, mi volt az életük rendje, hogyan ettek, aludtak, pihentek. A 20. század embere, ha tehette, már komfortosan szeretett élni, de a parasztok erre nem törekedtek. Általános volt, hogy 8-10 ember élt együtt, ebben az életformában még felszínre került az alkalmazkodás, ami az ember alapvető ösztöne.

Mit gondol a néprajz jövőjéről?

Erről nagyon sokat és sokáig lehetne beszélni. Nagyon fontosnak tartom a ma még élő hagyományok mozaikjait összerakni, de lassan megszűnik az a forrásréteg, aki emlékanyagában hordozza a rá jellemző kulturális jegyeket. Igaz, hogy egy néprajzos dolgozhat írott anyagokból is, de mi töltse ki az idejét? Nagyon időszerű kérdés, talán egyszer külön témaként is beszélünk majd róla.