- Milyen szellemi élményekből táplálkozhatott a száz esztendővel ezelőtt, 1914. február 4-én született Vajda György Mihály?

- Vajda György Mihály (1914. február 4. – 2001. február 3.) születése fél évvel előzte meg az Osztrák–Magyar Monarchia széteséséhez vezető világháború kitörését. Szimbolikus jelentőségűnek tekinthetjük, hogy a hosszú és sikeres tudósi pályát hol művekben kimondva, hol közvetve végigköveti a Monarchia hagyományához való ragaszkodás. Bártfán, Ferenc József „alattvalójaként” látta meg a napvilágot, s első szellemi élményei idején honfitársa (concitoyen) volt F. Kafkának, R. M. Rilkének, I. Svevónak, S. Freudnak, J. Haseknak. Meghatározó kisgyermekkori élményeit egy békés és toleráns világban szerezte. A jelenségben és a jelenséggel együtt azonban kénytelen volt felfedezni és később tudósként le is írni azt a káoszt, titkos és lefojtott ösztönvilágot, amelyek – mint Musil regényének vörös padlásszobájában – a valóságban is felszínre törtek az államalakulat bukásában és bukása után. Vajda György Mihály élete vége felé egyre erőteljesebben érezte, hogy mégiscsak a Monarchia világnak az örököse. Utolsó megjelent könyve témájában visszatér a kezdethez, az akkori szellemi virágzás és viselkedéskultúra például szolgálhat az új évezred Európájának, okulásul még elkövetett hibáiban is. Az eddig a maga egészében csak magyarul megjelent mű (Egy irodalmi Közép-Európáért Pour/Vers une Europe-Centrale littéraire) egyes fejezetei angolul, illetve franciául is olvashatók a Neohelicon korábbi számaiban.

Bártfáról hamar Budapestre került, ahol az iskoláit járta. Graduális tanulmányainak betetőzéseképpen a párizsi École Normale Superieure mintájára létrehozott magyar elitképző felsőoktatási intézmény, az Eötvös Collegium tagja lett, ahol generációjának legtehetségesebb tagjaival a legjobb magyar professzorok irányítása alatt végezte tanulmányait, disszertációját magyar filozófiatörténeti témából írta, s 1937-ben szerzett magyar, német és angol szakos diplomát. Pályáját középiskolai tanárként kezdte Jászberényben, majd Pestlőrincen és Budapesten folytatta 1944-ig. A második világháború után a közoktatás állami irányításában vállalt szerepet, tanított a budapesti Pedagógiai Főiskolán, ahonnét politikai okokból hamar eltávolították. 1950 és 1956 között irodalomtanárként a budapesti művészeti gimnáziumban dolgozott: egy egész magyar művészgeneráció számára adott mélyreható impulzusokat; megmutatta fiatal festő- és szobrásznövendékeinek a művészetek közös gyökerét, illetve azt, hogy mennyire fontos az olvasás, az irodalmi műveltség szakmájuk szinvonalas gyakorlásában.

Negyvenkét évesen, 1956-ban a MTA Irodalomtudományi Intézetének Világirodalmi Osztályára került. Az életpálya második fele immár teljes egészében az irodalomudományi kutatásé és az egyetemi oktatásé. Tudományos működését germanistaként kezdte: önálló kötetet jelentetett meg német klasszikus szerzőkről, Schillerről (1953), Lessingről (1955), sőt egy kis füzetet még az orosz romantikusról, Puskinról is írt.

- Mely irányzatban mutatkozott meg igazi tudósi nagysága?

- Sokféle elméleti irányzattal, például a fenomenológiával foglalkozott, de igazi nagysága mindenképpen a komparatisztikában mutatkozott meg. Ez illett egyébként leginkább az egyéniségéhez, amely mindig a békétlenség megszüntetését, az ellentétek ész és humanitás irányította feloldását akarta. Sokoldalú műveltsége, a legutolsó pillanatig tartó példaszerű intellektuális nyitottsága az idegen irodalmak és kultúrák iránt, s ugyanakkor átlátó és szintetizáló képessége predesztinálta őt az összehasonlító irodalomtudomány termékeny művelésére. Az 1960-as évektől kezdődően megjelenő művei egészen a legutolsóig már valamennyi komparatisztikai dolgozat. Hamar és aktívan bekapcsolódott az Association Internationale de Littérature Comparée (AILC) tevékenységébe is. Jelentős szerepe volt abban, hogy ismertté váljanak a magyar komparatisztika történetének nemzetközi szempontból is rendkívül fontos eredményei, mint például Meltzl Hugó Kolozsvárott alapított komparatisztika tanszéke; az összehasonlító irodalom történetének első folyóirata, a Meltzl és Brassai Sámuel által ugyancsak Kolozsvárott szerkesztett Acta Comparationis Litterarum Universarum (1877-1888); illetve a Népszövetség égisze alatt Budapesten rendezett Le premier Congrčs International d'Histoire Littéraire (1931), Dilthey, Walzel, Croce és mások részvételével. Az 1960-as években azért is szükséges volt az elődökre való hivatkozás, mert a magyar kulturális életet valójában akkor irányító Lukács György erőteljesen támadta az összehasonlító szemléletet és módszert.

- Milyen eredményeket ért el a nemzetközi tudományosságban?

- Tudományos tevékenységének nyilvánvaló sikere, az általa alkalmazott szintetikus szemlélet eredményessége, szakmai megbízhatósága, vitathatatlan tekintélye és sok nyelvre kiterjedő nyelvtudása egyre jelentősebb nemzetközi sikereket biztosított számára. Ezek jelentős része az AILC-hez kapcsolódott. Pontosan tudta, hogy mi a komparatsztika végső célja, s a nemzetközi összefogással megvalósítható tudományos program egyik kidolgozója lett. A belgrádi AILC-kongresszuson, 1967-ben önálló dolgozatban mutatta be egy európai irodalom története sorozat (projet d'une histoire de la littérature européenne) alapelveit (ennek a tervnek a megvalósításán egyébként élete végéig dolgozik). Kilenc esztendővel később ő szervezte a Társaság (Association) budapesti, nyolcadik kongresszusát.

Tizenöt éven keresztül az AILC Histoire Comparée des Littératures de Langues Européennes kiadványát gondozó Comité de Coordination titkára volt. Részben az ő tevékenységének köszönhetően a sorozat első nyolc kötetét a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg. Közölük az egyik Vajda György Mihály szerkesztésében látott napvilágot: Le tournant du sičcle des Lumičres 1760-1820. Les genres en vers des Lumières au Romantisme (1982). A magisztrális kiadói vállalkozás előkészítésére, segítésére Szabolcsi Miklóssal közösen megalapították (1973) a Neohelicon. Acta Comparationis Litterarum Universarum folyóiratot, amely az ő irányítása alatt hamarosan a diszciplina egyik legtekintélyesebb orgánuma lett. Címében az említett Népszövetség keretei között létrejött Commission Internationale d'Histoire littéraire moderne Magyarországon megjelenő folyóiratát, a Hankiss János által szerkesztett Helicont (1938-1943) idézi, alcímében pedig Brassai és Meltzl lapját (1877-1888). A Neohelicon hamarosan önálló útra tért, de a szerkesztés elvei, az egyes számok tematizálása mindmáig megőrzik azt a szándékot, hogy az itt közölt tanulmányok egy későbbi szintézis számára közvetlenül felhasználhatók legyenek.

A legnagyobb tudományos-társadalmi elismerés 1982-ben érte, amikor az AILC New York-i kongresszusán három évre a nemzetközi társaság elnökévé választották.

- Páratlan képességeit az egyetemi oktatásban is kamatoztatta – Szegeden önálló tanszéket is alapított.

- A tudományos társaságon kívül az állandó és élénk nemzetközi kapcsolatainak másik fontos területe az egyetemi oktatás volt. Több féléven keresztül tanított francia (Paris Sorbonne), amerikai (New York University), kanadai (Alberta), osztrák (Bécs), német (Bayreuth, Essen) egyetemeken. Bayreuthban 1985-ben ő alapított összehasonlító irodalomtudományi tanszéket, s ezért doctor honoris causa címet kapott (1987). A világ különböző részein írt, számos doktori értekezés vezetője vagy konzulense volt.

Vajda György Mihály nem volt már fiatal ember és jelentős nemzetközi tudósi és tanári sikereket mondhatott magáénak, amikor elindulhatott oktatói pályája hazájában is. 1974-ben Szegeden megalapította a második világháború utáni első magyar komparatisztika tanszéket, ez az egyetem a kolozsvári jogutódja, ahol száz évvel korábban, mint utaltunk rá, létezett már ilyen tanszék.

- Milyen oktató volt Vajda György Mihály?

- A hetvenes évek elejének szegedi bölcsészkán a hallgatók számára ő képviselte a kommunista diktatúrán túli múlttal való kapcsolatot. Felkészültsége, eleganciája átmenetet teremtett a Monarchia, a képzettségét még a két világháború közötti kulturális-tudományos felvirágzás idején megszerző „nagy” generáció és az akkori fiatal értelmiségiek között, akikben működött az európai értékekhez és a szakmai minőséghez való visszatérés természetes ösztöne. Sohasem akarta pontosan visszahallani azt, amit ő mondott vagy írt. Akkor volt elégedett, ha a tanári irányítás csak a probléma igényes felvetésében volt érzékelhető, de a megoldásnak, a válasznak már egyéninek kellett lennie: mindig nagyon örült, ha szokatlan elképzeléseket, koncepciókat hallott, még akkor is, amikor azok „éretlenek” voltak. A tanítvány szellemi aktivitásából következő új megjelenését követelte, s a filológiai pontosságon túl a megítélés szempontja is ennek megléte vagy hiánya volt.

- Mely műveit tekinthetjük tudományos tevékenysége csúcspontjának?

- Az 1970-es évek végétől kezdődően megjelent köteteiben közölt tanulmányok néhány jól körülhatárolható témakörbe tartoznak. Ezek: elméleti, tudománytörténeti kérdéseket tárgyalnak; vagy irodalmi áramlatokat; témákat, motívumokat és (ritkábban) bizonyos szerzőket mutatnak be monografikus igénnyel.

A magyar komparatisztika története után elkészült a goethei világirodalomfogalom „átültetése” a modern komparatisztika gyakorlatába. Vajda a tudományág történetét a tudományág jövője szempontjából tanulmányozta: a múlt helyes értelmezése a jelen megújításán keresztül vezethet el a szakmai célok és feladatok helyesebb kijelöléséhez, s a jövőben eredményesebben alkalmazható módszerek megtalálásához. E vonatkozásban kiemelkedő jelentőségű az a könyv, amelyet Riesz Jánossal közösen adott ki Bayreuthban, The Future of Literary Scholarship (1985), illetve az utolsó, még az ő szellemi irányításával szerkesztett Neohelicon szám (XXVI.2) a Veteris disciplinae renovatio.

Az irodalmi áramlatok közül elmélyülten foglalkozott a felvilágosodás korában jelentkezőkkel, elsősorban az olasz kritika által tanulmányozott neoklasszicizmussal. Igen érzékenyen és szépen mutatja be, hogy a 18. század utolsó évtizedeiben létezik egy több európai irodalomban megjelenő irányzat, amely reakció mind a doktriner klasszicizmusra, mind a valamivel korábban jelentkező emocionális törekvésekre. Döntő mozzanataikban hasonló esztétikai elvek alapján alkottak Winckelmann, Goethe, Foscolo, Canova, David, Mozart, Kazinczy és mások, s joggal beszélhetünk a francia forradalom körüli idők művészi törekvéseinek egységes stílusáról. Hasonló árnyaltsággal írta le a naturalizmus és a szimbolizmus mint európai jelenség természetrajzát, mindkét irányzatból sokat merített Brecht, akit Vajda e hatások alapján mutat be.

Béccsel és Magyarországgal való közvetlen kapcsolata miatt az életműben erős hangsúlyt kap a biedermeier és a szecesszió. A szecesszió mint önálló és a neoklasszicizmus utáni első új stílus gondolat melletti legfontosabb érv maga a szecessziós építészet, amely máig meghatározza a Monarchia akkortájt kiépült városainak az arculatát, Budapesten és Szegeden keresztül egészen Marosvásárhelyig. „Ha pedig voltak olyan jelenségek, amelyek ennek a biologisztikus és mese-fantázia motívumokkal díszített erősen akarati jellegű és önkényes építészetnek az irodalomban vagy a zenében megfeleltek, mint a naturalizmustól örökölt biologizmus és vitalizmus, a szimbolizmustól átvett misztikus látomás és álom, a stilizált és akart ábrázolásmód... akkor ... a szecessziót mintegy összefoglaló áramlatnak kell tekinteni.” (Modernség, dráma, Brecht, Budapest 1981, 256.)

Vajda György Mihály két egymást kiegészítő Monarchia-könyve élete utolsó évtizede alkotómunkájának az eredménye. A Keletre nyílik Bécs kapuja (Budapest 1994), mint alcíme mondja, az 1740 és 1918 közötti időszak Közép-Európájának kulturális képeskönyve. Valóban panoráma, a legjobb értelemben vett népszerűsítő kézikönyv a Habsburg-birodalomról, annak hétköznapjairól és „csillagóráiról”, néhol a személyes jelenlét vagy a baráti beszámolók intimitásával is bemutatva ezt a különös világot. Mondataiban és képeiben őszinte nagyrabecsüléssel szól Európa régi iskolából származó utolsó monarchájáról, Ferenc Józsefről. Érezhető, hogy a könyv Vajda tanári munkájából született. Először 1969-ben a Sorbonne-on beszélt az Osztrák–Magyar Monarchia irodalmáról. A 2000-ben közzétett másik mű a Monarchia-jelenség virágzásának és bukásának okaira ad filozófiai magyarázatot. Edmund Husserl 1936-os bécsi előadásán meghatározott Európa fogalmából (mint a végtelenben megvalósuló „határtalan racionális célok történeti teleológiája”) és Hermann Brochnak a „mitikus korszakról” szóló 1947-es esszéjéből kiindulva fogalmazza meg Vajda György Mihály végleg letisztult véleményét: „Ha Husserl a végtelenbe helyezte Európa eszméjének teloszát, akkor a Monarchia, utolsó éveiben, közel jutott a maga szellemi teloszához, mielőtt megsemmisült volna. De miután megsemmisült, mítoszként élt tovább. A mítosz léte pedig független a múló időtől, tartamtól, realitástól. Örökre érvényes lesz. Virtuálisan fog létezni.” (Egy irodalmi Közép-Európáért, Budapest 2000. p. 28).

Két világirodalmi kronológiát is szerkesztett (1988, 1991). Kiindulásul figyelembe vette ugyan Paul Van Tieghem Répertoire chronologique des littératures (1935) című gyűjteményét, de lényeges pontokon el is tért tőle mind az időbeli dimenziót, mind a válogatás szempontjait illetően. A francia könyv 1445-1900 között megjelent műveket sorolja fel. Vajda (az 1988-as kiadásban) az írás felfedezésétől (3500 a.C.) az 1980-as évekig tárja az olvasó elé évszámokban a világirodalom történetét, bőségesen kiegészítve az irodalmi tényeket történetiekkel és művelődéstörténetiekkel. A későbbi kiadás az 1900 és 1980 közötti időszak adatait mutatja be, mintegy a P. Van Tieghem folytatásaként, de sokkal erőteljesebben hangsúlyozva az úgynevezett „kis” és nem európai nyelvű irodalmak jelentőségét. Ezidáig mindkét kiadás csak magyarul jelent meg.

Tématörténeti köteteinek a száma is kettő: de míg Monarchia- és repertóriumköteteit a komplementaritás kettőssége jellemzi, addig tematológiaikat, első látásra, az antagonizmusé. Elébb a Don Juan vándorútja (1993), a hódítás fázisain áthaladó igazi férfi alakváltozatait követi végig 14. századi sevillai születésétől a 20. századig, majd, immár bizonyosan utoljára, az Orléans-i szűz irodalmi és zenei alakját írta le. Az Isten képére, férfinek és nőnek teremtett ember így tette teljessé saját szellemi örökségét.

- Miként emlékezhet Vajda György Mihályra az utókor?

- Tehetséges és sikeres ember volt: szerencsés egyénisége segítette abban, hogy élete legnehezebb pillanataiban is derűs, bölcs és dolgos tudjon maradni, s mindig, most már biztosan állíthatjuk, megtalálta a kivezető utat. Rengeteg barátja és tanítványa volt, akik születése kerek évfordulóin háromszor (1984, 1994, 1999) is ünnepi kötetekkel fejezték ki barátjuk és mesterük iránt érzett szeretetüket és hálájukat.

Halála pontosan olyan volt, mint az élete. Tökéletesen ura maradt ekkor is önmagának. Befejezte az Orléans-i szűzről szóló könyvének utolsó, hátramaradt fejezetét, s az immár kész kéziratot gondosan elrendezte, szemüvegét és golyóstollát a kézirat mellé helyezte az íróasztalra. Sohasem fogjuk már megtudni, gondolt-e ekkor is arra, hogyan haltak meg szellemi világának eszményi hősei. Kant az utolsó pillanatig megőrizte jó modorát (Das Gefühl für Humanitat), jóllehet ez rettenetes fájdalmat követelt tőle. Goethe, akinek hősét legvégül Mater Gloriosa, s az „Örök Asszonyi” emeli magához, a Faust befejezése után néhány nappal kínok között távozott. Művének elkészültével halt Dante is, miután a Színjáték századik énekének utolsó tercinájában leírta. Azt, hogy Szeretet mozgat Napot és minden csillagot.

SZTEinfo