A társalgás felszín alatti működése – Interjú Tar Cintia PhD-hallgatóval

Tar Cintia az SZTE Nyelvtudományi Doktori Iskola harmadéves hallgatója; történetmeséléssel és annak kísérő jelenségeivel foglalkozik. Cintia saját korpusszal dolgozik, kutatása során baráti társasága kocsmai beszélgetéseinek hanganyagait elemzi. Milyen felszín alatti szabályok működnek egy-egy beszélgetés során? Milyen funkciói vannak az izé szónak? Interjúnk során ezekre a kérdésekre is választ kaptunk.

Mit jelent a konverzációelemzés, amivel foglalkozol?

A konverzációelemzés egy szociológiai gyökerekkel rendelkező nyelvészeti megközelítés, amely során többnyire hangfelvételek és videóanyagok alapján dolgozunk. Azt vizsgáljuk, hogyan hozzuk létre társalgásaink révén az interakciókat, szituációkat és milyen mintázatok, szabályszerűségek vannak a társalgásokban. Ennek számos altémája van, például a javítási jelenségek, az egyszerre beszélések és a diskurzusjelölők vizsgálata. Diskurzusjelölők közül én kifejezetten az izével foglalkoztam sokat, de annyira összefügg minden mindennel, hogy egy-egy felvett anyagban az összes megakadásjelenséget, például a hátokat, az öö-zéseket és a hangnyújtásokat is érdemes megvizsgálni. A hangfelvételekből előbb mindig átiratot kell készíteni; a konverzációelemzésnek vannak átírási konvenciói, amelyek alapján jelöljük többek között az egyszerre beszéléseket, a nagyobb lélegzetvételeket és mérjük a beszédszüneteket; ezek nagyon fontosak, sokat elárulhatnak a társalgásokban megfigyelhető mintázatokról.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Mesélnél az általad használt korpuszról?

Magyar BA szakon jártam konverzációelemzés órára, amit már akkor nagyon izgalmasnak tartottam, és úgy döntöttem, ezzel szeretnék foglalkozni. Számos magyar nyelvű korpusz áll rendelkezése, a legnagyobb közülük a BEA-adatbázis, ahonnan ki tudtam volna kérni hanganyagokat, de az mégsem az enyém. A kutatás minden részét meg szerettem volna tapasztalni, azt is, hogyan kell adatot gyűjteni, majd azt feldolgozni. Ebből az indíttatásból készült el a Kocsma-korpusz, amely közel 8 órányi baráti, kocsmai beszélgetéseket tartalmaz. Fontos kiemelni, hogy itt nem alkoholos befolyásoltságról van szó, a címben a „kocsma” inkább a beszélgetések baráti jellegére utal.

Az adatrögzítés egyik nehézsége, hogy az emberek nem mindig viselkednek természetesen, ha tudják, hogy megfigyelik őket, nekünk viszont az a célunk, hogy a lehető legtermészetesebb beszélgetéseket nyerjük ki, ez a megfigyelői paradoxon jelensége. Emellett pedig meg kell felelnünk etikai követelményeknek is, hiszen súlyos etikai vétség lenne, ha titokban készítenénk hangfelvételeket. Annak érdekében, hogy a megfigyelői paradoxon ne torzítsa az eredményeket, olyan adatközlőkkel dolgoztam, akik közeli, baráti viszonyban vannak egymással, és szándékosan nem stúdióban vettem fel a beszélgetést, hanem kocsmában és otthoni környezetben. Ami az etikai követelményeket illeti, minden adatközlő írásban hozzájárult, hogy a felvett beszélgetéseiket kutatási és oktatási célokra felhasználhatom. Nekem pedig arról kellett nyilatkoznom, hogy a felvett beszélgetéseket nem adom ki illetéktelen, harmadik személynek és a publikált eredményekben nem lesznek azonosíthatóak a résztvevők. A korpusz újdonsága, hogy a beszélők tudták, hogy abban a pár órás időintervallumban valamikor rögzíteni fogok, viszont azt nem, hogy pontosan mikor indítom el, és mikor állítom le a felvételt. A diktafonom ott volt az asztalon vagy az ingzsebemben, és egyszer csak megnyomtam a gombot. Eredetileg egyébként a korpusz egész anyagát kocsmai környezetben terveztem felvenni, az otthoni környezet azért került képbe, mert közben jött a Covid, a hangfelvételek 2020-ban készültek.

Tanulmányod példáiból láttam is, hogy témaként gyakran visszaköszön a Covid vírus.

Így van. Nem gondoltam öt évvel ezelőtt, hogy még ma is ezekkel a felvételekkel fogok dolgozni, de egyszerűen annyira gazdag a spontán társalgás, annyi mindent lehet benne vizsgálni!

Te részt tudtál venni ugyanúgy a barátaiddal való társalgásban, hogy tudtad, éppen felveszed?

Nem mondom, hogy egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve hangrögzítés közben, az elején talán csöndesebb is voltam, de aztán annyira megfeledkeztem arról, hogy megy a felvétel, hogy el tudtam magam engedni. Akkor még nem láttam előre a szempontjaimat, csak az elméleti keretet, így könnyebb volt nem ráfeszülni a nyelvhasználatomra. Amiket vizsgáltam, annyira természetes részei egy társalgásnak, akár egy öö-zés, akár egy beszédszünet, hangnyújtás, hogy ezeket nehéz is lett volna direkt produkálnom, úgyhogy nem befolyásolta annyira az eredményeket, hogy én is részt vettem ezekben a beszélgetésekben. Sőt, utólag, amikor visszahallgattam, furcsán is éreztem magam, hogy „úristen, így beszélek?!”.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Van olyan, hogy te magadban már elemzel egy hétköznapi beszélgetést?

Óhatatlan, hogy felfigyelek jelenségekre, volt már, hogy mások beszélgetéséből inspirálódtam; észrevettem egy érdekességet, és eszembe jutott, hogy ennek előfordulását majd megvizsgálom a saját korpuszban. Egyébként ez attól is függ, hogy éppen mi az aktuális kutatási témám. Amikor az izéről írtam tanulmányt, akkor jobban feltűnt, amikor elhangzott, és már fejben kategorizáltam. De nagyon nehéz lenne úgy beszélgetést folytatni, hogy közben állandóan elemző munkát végzek.

A barátaid olvassák, hogyan elemzed ki a beszélgetéseiket?

Igen, rendszeresen meg szoktam nekik mutatni. Fontos, hogy teljesen anonim módon, fedőnevekkel említem őket az elemző szövegeimben, és a beszélgetés során elhangzó neveket is megváltoztatom, kivéve, ha közszereplőről beszélnek. Ugyanígy a településneveket is, kocsmaneveket is átírtam. Amikor megjelennek egy tanulmányban, vagy a konferenciaelőadásaimban példaként, azokat gyakran megmutatom nekik előtte, és általában jót nevetünk rajta, visszaidézve a helyzetet. Abban viszont teljesen szabad kezem van, hogy mit használhatok fel, hiszen ők hozzájárultak ehhez. Ha szeretnék, a hangfelvételeket is visszahallgathatják. A fedőnevek egyébként mind a Szomszédok teleregény szereplői. Kezdetben ők maguk sem tudták, ki melyik karakter mögött rejtőzik, de ahogy egyre több helyen ismertettem az eredményeket, mára már kikövetkeztethették.

Használsz valamilyen programot a hangfelvételek átiratához, vagy minden szót, hezitációs jelölőt, szünetet kézzel jegyzel?

Eleinte, amikor az alapszakos szakdolgozatomat írtam, magam gépeltem mindent, nemcsak az elhangzó beszédet, hanem a beszédszüneteket, hangnyújtásokat, öö-zéseket, vagy például az olyan nonverbális jelenségeket is, mint egy nagyobb lélegzetvétel vagy egy köhögés. Nehéz volt, nagyon precíz munkát igényelt. Később, a korpusz második feléhez kezdtem el az F4 nevű szoftvert használni. Ez megkönnyítette a dolgomat, de persze ez nem azt jelenti, hogy egy gép elvégzi helyettem a munkát, ugyanúgy én gépelek, de segít abban, hogy például billentyűkombinációkkal azonnal meg tudom jeleníteni, éppen ki szólal meg, és a nevetést, szüneteket automatikusan megméri nekem. Sokkal átláthatóbb, de hát amíg még tapasztalatlan az ember, lehet, hogy duplán vagy triplán dolgozik, aztán rájön, hogyan könnyítheti meg a saját dolgát.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Említetted, hogy a javítási jelenségek vizsgálata is része a konverzációelemzésnek. Tudnál erre példát mondani?

A konverzációelemzés szerint javítási műveletekre akkor van szükség, ha a produkció, az észlelés vagy a megértés szintjén fellép valamilyen probléma, például a beszélő nem tudja produkálni a kívánt megnyilatkozást. Ilyenkor megszakítja a beszéd progresszivitását azért, hogy kezelje a felmerülő problémát. Ezt gyakran ismétléssel teszi, vagyis megismétel egy beszédszakaszt, akár csak egy szót vagy egy nagyobb egységet, időt nyerve ezzel ahhoz, hogy megfelelően meg tudja formálni a mondanivalóját. A korpuszomban éppen ez a művelet fordult elő leggyakrabban. Fontos, hogy a javítási jelenségek nem feltétlenül egy nyilvánvaló hibát javítanak, az is lehet, hogy a beszélő inkább máshogyan szeretne fogalmazni, gyakran csak finomra hangolja a javításokkal a mondanivalóját. Gyakori volt még a korpuszomban a csere; ekkor valamilyen számunkra problémás egységet produkálunk – ami lehet, hogy a beszélgetőpartnernek fel sem tűnik, – ezt gyakran megszakítjuk, és kicseréljük egy másik egységre. Klasszikus, eredetileg angol példa, amikor egy bírósági tárgyaláson az egyik résztvevő először a zsaru szót használja, majd csere művelettel kijavítja a rendőr szóra. Itt sem nyelvtani hibáról van szó, egyszerűen finomra hangolják a mondanivalót, hogy jobban illeszkedjen a szituációhoz. Sokféle, összesen tíz ilyen javítási művelet van, funkciójuk ugyanaz, csak a megvalósulás más. A korpuszomban például nagyon ritkán jelent meg az újrarendezés és az újraformázás. Ezek inkább kötött szórendű nyelveknél fordulnak elő, ilyenkor a hibás szórendet javítja a beszélő. A magyar nyelv nem ilyen, feltehetőleg ezért jelentek meg ritkábban a korpuszomban.

Gondoltál arra, hogy idegen nyelvű, akár angol anyanyelvű korpuszt vegyél fel? Esetleg formális beszélgetéseket?

Más nyelven nem tervezek anyagot gyűjteni, mert hiába beszélek jól angolul, nem érzem annyira magabiztosnak a tudásomat, és nem ismerem kellőképpen a nyelv szerkezetét, hogy képes legyek kontrasztív vizsgálatokat végezni. Egyelőre még van mit elemezni a jelenlegi korpuszomon, de el tudom képzelni, hogy formális közegben felvett hanganyagon is dolgozzak a későbbiekben, mert biztosan érdekes különbségek rajzolódnának ki. Akár az izé használatával kapcsolatban; formális közegben biztosan elenyésző az előfordulása.

Milyen különbségek lennének még szerinted?

A korpuszomban barátok beszélgetnek egymással, tehát teljesen informális beszélgetésekből áll, nagyon sok egyszerre beszélés, egymás szavába vágás és olykor trágár kifejezés jelenik meg. Formális közegben is ugyanúgy megfigyelhetőek az egyszerre beszélések, de úgy gondolom, abban mindenképpen lenne különbség, hogy ezeket hogyan kezelik a beszélgetőpartnerek. Formális társalgás során sokkal inkább törekszünk az udvariassági normáknak eleget tenni, míg a társadalmi közelség, a baráti viszony nyíltabban teret ad az udvariasság hiányának.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Az egyszerre beszéléseket mindenki csinálja? Hol a határ a figyelmetlen bunkóság és a beszélgetés közben előforduló „természetes” egyszerre beszélések között?

Talán a leggyakoribb az, amikor az utolsó szótag vagy rövidebb egység közben kezd el egy másik fél is beszélni. Ezt általában észre sem vesszük. Itt érhető tetten az, hogy a társalgásokban vannak bizonyos beszélőváltásra alkalmas helyek, és a folyamatos monitorozás miatt be tudjuk jósolni, hol következnek ezek. Az is nagyon gyakori, hogy ezeken a beszélőváltásra alkalmas helyeket két beszélő egyszerre szólal meg, ilyenkor általában az egyik beszélő visszalép. Alapvetően elég szubjektív, hogy ki mit érez udvariatlannak, és a kutatásaim során nyelvészként nem szoktam értékítéleteket megfogalmazni. Az például aggályos lehet, hogyha a másik észreveszi, hogy valamelyik beszélő már többször próbált megszólalni, és még mindig nem enged neki teret. De ezt sem feltétlen tudatos, egyszerűen sokaknak ilyen az egyéni beszélői stratégiájuk, illetve az egyszerre beszélések lehetnek dominancia viszonyok kifejezői is, ami még barátok között is előfordulhat. Az is problémás lehet, amikor nem lép vissza senki az egyszerre megszólaláskor, bár ez viszonylag ritka, hiszen ilyenkor már sérül a kölcsönös megértés, ami a társalgás alapvető célja. Az, hogy mit érzünk udvariatlannak, már inkább a szociálpszichológia területe, én nem végzek ilyen jellegű attitűdvizsgálatokat, pusztán a megfigyeléseimre támaszkodom.

Említetted az izé szót. Miért használjuk?

Olyankor használjuk, amikor valamilyen beszédtervezési bizonytalanság lép fel. Az emberek gyakran versenyeznek a szó jogáért, és ha valaki néma szünetet tart, akkor kockáztatja, hogy átveszik tőle a szót. Az öö-zés, a diskurzusjelölők mint a hát és az izé kitöltik a teret, amíg gondolkodási időre van szükség. Az izé lehet helyettesítő lexéma, amikor egy konkrét szó vagy kifejezés neve nem jut eszébe a beszélőnek, és az izével hidalja át ezt a problémát. A legtöbb esetben ezt fel is szokták oldani, például: „Láttam tegnap azt az izét, azt a fát”. Olyan is lehet, hogy nincs is olyan szó, vagy a beszélő nem ismeri azt, amit helyettesít, és csak hosszas körülírással lehetne elmagyarázni. Mindkét esetben arról van szó, hogy a beszélő nem tudja előhívni az aktuális szót a mentális lexikonból, és az izével helyettesíti. A másik fő funkció, amikor nem egy konkrét kifejezést helyettesít az izé, hanem időnyerésre alkalmazza a beszélő, hogy meg tudjon fogalmazni egy nagyobb terjedelmű egységet. Ezeken kívül van egy harmadik, amit a legutóbbi tanulmányomban vizsgáltam: az izé diskurzusszervező funkciója. Ebben a kutatásomban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a beszélőváltási rendszerben mennyire tud részt venni ez a szó. A konverzációelemzés szerint van egy olyan „követelmény”, hogy ha megszólalunk, akkor legalább egy cselekvést véghez kell vinnünk. A kijelentés maga is egy cselekvés, hiszen minden megszólalásunkkal interakciót hozunk létre. Ha a beszélő az izét használja, azzal előre tudja jelezni, hogy ő eleget fog tenni a cselekvési kötelezettségnek, csak még egy kis időre van szüksége. Az izé befolyásolhatja még a beszélők közötti megnyilatkozások megoszlását, biztosíthatja a beszédhez való jogot, és megakadályozhatja a szóátvételt.

Mennyire megbélyegzett az izé használata, és kell-e kerülnünk?

Eléggé stigmatizált jelenség. Nyilván vannak szituációk, melyekben érdemes kerülni. A bíróságon vagy egy vizsgán azért igyekezzünk ne használni ezt a szót, de szerintem egy spontán társalgásba abszolút belefér, mert van funkciója, nagyban segíti a beszédtervezésünket. Az izé nem újdonság, még a boszorkányperekben is van róla említés. Éri megbélyegzés, de ez mindenkinek az egyéni preferenciája, hogy mit tart szépnek és nem szépnek. Mindenesetre egyáltalán nem egy funkció nélküli töltelékszó, fontos szerepe van, de inkább az informálisabb közegben van a helye.

Fotó: Kovács-Jerney Ádám

Egy cikkedben olvastam, hogy „a társalgás során a beszélgetőpartnerek folyamatosan monitorozzák egymást”. Ez nagyon fárasztó, nem? Mennyire tudatos? Tanult vagy ösztönös tevékenység?

Maga a tevékenység ösztönös, de erősen befolyásolják tanult társadalmi normák és kulturális szokások. Nem annyira fárasztó, mint gondolnánk, igazából csak arról van szó, hogy valójában sokkal jobban figyelünk egymásra társalgás közben, mint hinnénk. A folyamatos monitorozásnak köszönhetően például be tudjuk jósolni a hanglejtésből, a beszédtempóból vagy akár a másik tekintetéből, hogy mikor fogja lezárni a mondanivalóját, és mikor vehetjük át a szót.

Milyen módszerek vannak a szóátadás jelzésére?

A szóátadás történhet konkrét megszólítással, de a cselekvés típusa, például egy kérés, kérdés, köszönés is elősegítheti azt. Ezek az úgynevezett párszekvenciák, amelyek esetében elvárt egy második párrész, azaz egy válasz, elutasítás/elfogadás, visszaköszönés produkálása. Az ilyen cselekvések esetén tehát a kötelességünk átadni a szót, a kijelölt beszélgetőpartnernek pedig kötelessége megszólalni. Ha a második párrész nem érkezik meg, az diszpreferált a társalgásban. Ilyenkor általában valamilyen probléma merült fel, lehet, hogy a beszélgetőpartnerünk nem értette jól a kérdést, vagy például, ha nem kapunk egyből választ a meghívásunkra, az gyakran elutasítást vetít elő. A cselekvés típusa mellett fontos még az előbb tárgyalt hanglejtés, illetve a tekintet is. Ha a megnyilatkozásunk végéhez közeledünk, felnézünk a beszélgetőpartnerünkre, ezzel is jelezzük, hogy átadjuk a szót.

Amikor meg szeretnénk szólalni, azt hogyan jelezzük?

Ezt előre legfeljebb nonverbálisan lehet jelezni, szavakkal nehéz lenne, mert ha meg akarunk szólalni, egyszerűen megszólalunk a társalgás erre alkalmas pontjain. Azt viszont tudjuk jelezni például magasabb hangerővel, gyorsabb beszédtempóval vagy a hanglejtéssel, hogy nem akarjuk átadni, magunknál akarjuk tartani a szót.

Forrás: SZTEinfo / Balog Helga
Fotó: Kovács-Jerney Ádám