Tehetségük az MTA legnívósabb pályázatán is kimagaslott - Bolyai-ösztöndíjas oktatóink II.

A kutatás következő fókuszpontja az algoritmizált fogyasztás ideológiakritikája. Az algoritmus a 21. század Narcisszusz mítosza. Nemcsak visszatükrözik a fogyasztót a digitális nyomhagyásai, annak érdekében, hogy a fogyasztás nárcisztikus megerősítését eredményezzék a kapitalista logikának megfelelően, de ez a tükörkép rabul is ejti a nézőt.

A kutatás harmadik sűrűsödési pontjában a néző és sztár új, platformizált viszonyrendszere áll. Ezen a ponton a star studies digitalizáció előtt érvényes alapállásait és állításait aktualizálja a kutatás.

Hosszú távon…

Minden eddigi kutatási téma, aminek szerencsém volt nagyobb figyelmet szentelni az öröm munka, egyfajta passion project volt a számomra. Az egyetlen hosszú távú célom, hogy mindig ebben a szellemben dolgozhassak.

Amikor a pályázás eredményéről értesült

Mivel ez az egyik legrangosabb hazai kutatási ösztöndíj, ezért nagyon megtisztelő, hogy bekerültem a nyertesek közé.

 

Molnár Dávid, 2016 óta a Magyar Irodalmi Tanszék adjunktusa

"Mivel többször próbálkoztam korábban, először el sem akartam hinni, hogy végre megkaptam az ösztöndíjat, utána pedig annyira megörültem neki, hogy kis híján elfelejtettem visszajelezni, hogy elfogadom. Szerencsére végül még időben észbe kaptam..."

Joachim Stegmann és az ő újrapozicionálása

A kutatásom középpontjában egy bizonyos ifjabb Joachim Stegmann (†1678) áll, akinek kéziratos művei egészen a közelmúltig lappangtak, s csakis azért sikerült rájuk bukkanom, mert nemcsak a 17. század vége óta hagyományozódó címeiket, hanem Stegmann kézírását is ismertem, és azzal is tisztában voltam (ez is nagyon fontos), hogy a nemzetközi szakirodalom hosszú ideje összemossa őt azonos nevű unokaöccsével, aki Danzigban hunyt el.

De kezdjük onnan, hogy ki is volt ez a pasas. Szóval, Stegmann 17. századi unitárius gondolkodó volt, bejárta fél Európát, s a vitatkozás volt a lételeme, majd – ahogy az a legnagyobb vitázókkal is gyakran megesik – megsértődött valamin, és Hollandiát is otthagyva, végül Kolozsvárra települt – évi 100 forintos fizetésért. Persze magával hozta a könyvtárát is, ami nem kis dolog lehetett, ugyanis – mai tudásunk szerint – az övé volt a korabeli Erdély legnagyobb unitárius magángyűjteménye. Ezt végül az itteni egyházra hagyta, így maradhattak ránk kéziratai is. Ezek közül kettő különösen becses: az egyikben Descartes-tal (igen, azzal a Descartes-tal), a másikban pedig Johann Coccejus holland református teológussal vitatkozik. Descartes-ot persze „csípőből” leateistázza, Coccejust pedig halálosan gyűlöli: teste még ki sem hűl, amikor Stegmann – sok év után! – letisztázza ellene irányuló munkáját. Ennek hátterében súlyos valláspolitikai konfliktus áll: Coccejus – főként az 1650-es években – azok mellett fejtett ki ügyes propagandát, akik nem akarták Hollandiába befogadni a Lengyelországból száműzött unitáriusokat, mondván, ezek eretnekek. Talán ennyiből is látszik: ezek a szövegek nemzetközi összefüggésrendszerbe ágyazódnak, ugyanakkor persze egyúttal arra is ráirányítják a figyelmet, hogy Erdély – sok épp erre büszke nyugat-európai országgal ellentétben – már nagyon korán a „szabad világ” része volt (a „vallásszabadságra” célzok), és ennek köszönhetően nagyon izgalmas figurák fordultak meg itt és találtak ideiglenes vagy éppen végleges menedéket.

Kutatási célok és módszerek

Az eddigiekből talán már sejthető: a fő célkitűzésem az, hogy Stegmann műveit visszakapcsoljam a nemzetközi tudományosság vérkeringésébe. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele egy jól használható szövegkiadás. Nem tudnék és nem is szeretnék divatos módszereket felsorolni. A filológiában, a történeti kontextualizálásban és más hasonló, özönvíz előtti, „oldszkúl” megközelítésekben hiszek. Olyasmik ezek, mint a metallicás póló: még akkor is árulják majd, amikor már senki sem emlékszik, mi a ménkű is volt az a BTS…

A Bolyai-projekten túl…

Szilveszterkor zárul egy OTKA-projekt, amelynek több évig résztvevője voltam. Ehhez persze előbb túl kellett tennem magamat azon, hogy az irodalomtörténészek többségéhez hasonlóan én sem kedvelem különösebben a prédikációkat, ugyanis a kora újkori unitárius prédikációirodalmat kutattuk… Végül azonban még ez is kifizetődött: ennek a projektnek köszönhetem például azt a felismerést is, hogy a históriás énekek „rendszertanát” érdemes újragondolni, mert a korábbi állításokkal ellentétben igenis adatolható, hogy a régiségben is megkülönböztették egymástól a bibliai és nem bibliai históriákat.

Ami pedig a jelent illeti, egy re:Text nevű egyetemközi kutatócsoport tagja vagyok (?), leszek (?), amely informálisan ugyan évek óta működik, hivatalosan viszont csak most startol el. Legalábbis elvileg. Ennek egyelőre mindössze annyi a célja, hogy – különböző platformokon keresztül – régimagyarosokat, klasszmagyarosokat és kora újkoros anglistákat kössön össze, későbbi terveink között azonban közös nagypályázatok benyújtása is szerepel. Ezt a kezdeményezést egyébként nagyon szeretem, a tagok közül többen kifejezetten inspirálóak számomra, és külön öröm, hogy az OTDK-n második helyezést elérő hallgatómat is sikerült beszerveznünk a csoportba.

Amikor a pályázás eredményéről értesült

Mivel többször próbálkoztam korábban, először el sem akartam hinni, hogy végre megkaptam, utána pedig annyira megörültem neki, hogy kis híján elfelejtettem visszajelezni, hogy elfogadom az ösztöndíjat. Szerencsére végül még időben észbe kaptam, úgyhogy most már nincs mese, melózni kell… Talán ez végszónak is jó lesz.

Lengyel Nikolett / SZTE BTK
Borítókép: mta.hu