– Kedves Zsófi, mit tekint poszthumán színháznak?

– Ez elég nehéz kérdés, mert a poszthumán egyelőre inkább elméletek szintjén jelenik meg. Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az emberalak színházi helyettesítéséről szól, bábok, gépek, állatok vagy akár előre be nem látható technológiák színpadi alkalmazásáról. Vagyis, a poszthumán színház lényege az emberi–nem-emberi közötti határátlépés, ezért én olyan előadásokat kerestem, amelyekben ez az emberen túli tapasztalat megjelenik.

– Biztos, hogy szükség van technológiára az emberi történetekhez? A Rómeó és Júlia története egy pár mobiltelefontól összeomlott volna.

– A konkrét példa kapcsán valószínűleg igaza van, de a színház egyik törekvése, hogy újabb történeteket is feldolgozzon, és a poszthumánnak nem a kiborg színház az egyedüli megfelelője. A báb használata egy előadásban éppenséggel bővíteni tudja a történetet. A bábnak szerepe lehet az ember által átléphetetlen határokon túli élmény megteremtésében. Emiatt van az, hogy a traumák vagy a halál témáját gyerekelőadásokban a bábon keresztül könnyebb feldolgozni. Vagy gondoljunk a táncra: az emberi test mozgásának olyan korlátozója a gravitáció, amelyen nem tud túllépni; a báb viszont igen.

– Ezek a próbálkozások nem azért gyakoribbak, mert a színházi újítók kimerülni érzik a szavakba öntött mondanivalót? Hamisnak érzik már a dikciót?

– Már az avantgárd színházat is foglalkoztatta Brecht vagy Artaud óta, hogyan lehet visszavinni a színházat a ritualitáshoz. Kérdés, hogy probléma-e, ha az irodalmi adaptációkról a performációra kerül át a hangsúly. A színház érthető törekvése, hogy megmutassa, mire képes még azonkívül, hogy a Rómeó és Júliát szépen elmondják a színpadon. Nemrég láttam egy Hamlet-előadást, amelyben bábokkal játszották el a darabot, és egészen új színházi élményt nyújtott a lebegő szellembábok látványa. De ebben az előadásban is erőteljes maradt a szövegmondás, ami az angolszász színházi kultúra sajátsága. Egyszóval, az alkotók a hozzátehetőt, a régi formák új kitöltését keresték a színházban, nem pusztán a dikció megtagadását.

– Heinrich von Kleist szerint a báb elevenné, emberjelképpé válik, vagyis a bábos érzelmei meg tudnak jelenni a bábon. Egyetért ezzel?

– Kleist állítása az, hogy a bábszínház absztrakció: az érzelmeket, amelyeket meg kell jeleníteni, átprojektáljuk a bábra. A bábszínháznak éppen az a lényege, hogy valamennyire mégiscsak átérezzük a hatásokat, amelyeket látunk, viszont mégsem annyira, mintha élő szereplővel történnének. Ezért működhet a halál megjelenítése báb szereplővel. Hozzáteszem viszont, hogy láttam bábelőadást, ami ugyanúgy meg tudta viselni az embert, ugyanúgy elhitte a közönség, hogy a báb érez és megelevenedik. Kleist szövegét két olvasatban használtam, de nem foglalnék állást egyik vagy másik javára. Inkább Paul de Man irodalomtörténész olvasata felé hajlanék, aki szerint nem valósítható meg, hogy a báb teljesen átalakul, és ezt maga Kleist is ironikusan gondolta. Közben viszont nem értek egyet azzal, hogy a báb halott anyag marad, és az érzelmek átvitele lehetetlen. Szóval, mindkét olvasatot használom az elemzésekhez.

– A hétköznapi szóhasználatban a báb fogalma a szabad akarattól megfosztást jelenti. Ezt ki lehet iktatni, amikor bábozik az ember? A mozgatott báb keltheti azt az érzést, hogy saját akarata van? Vagy nézzük a másik végletet: a báb keltheti-e azt az érzést, hogy egyáltalán nem is létezik saját akarat?

– A szabad akarat nehezen tud megjelenni a bábjátékban, mivel ott rendszerint látjuk is a mozgató-mozgatott viszonyt. Az, hogy a báb a kiszolgáltatottságot jelképezi, valóban erős sztereotípia. Én is arra jutottam az ilyen előadások elemzése után, hogy amikor egy színész megpróbálja táncban átvenni a báb szerepét, akkor előbb-utóbb meg fogja jeleníti a dróton rángatottságot is. Nem is tudom, kelthető-e egyáltalán az az érzés, hogy a báb teljesen szabadon mozog. A másik véglettel viszont egyetértek: a báb jól megjeleníti a tökéletes kiszolgáltatottságot. A báb és ember kapcsolatát kihasználó előadásokban valahogy mindig előkerül az emberből való kilépés, egy olyan posztapokaliptikus világ, amelyben az elmagányosodott ember egyedül van, vagy a politika általi ide-oda rángatottság. Azok a színpadi kísérletek, amelyek próbálták elszabadítani a bábot ettől a sztereotípiától, a báb és az ember összeolvadásával próbálkoztak. Ilyen például az Alaine - Ideje a meghalásnak című előadás, vagy a nemrég látott Bruce Marie című előadás, Duda Paiva holland bábművész társulatától.

– Hány előadást tart számon, amiből az ember és a báb kapcsolatát elemezni lehet?

– A kutatásaimat Ladányi Andrea munkássága kapcsán kezdtem, később bővítettem ki a kutatást Gergye Krisztián és Jeles András egy-egy előadásával. Pár hete elmentem egy táncművészeti fesztiválra Dublinba, – egy tánckritikaíró workshopra vettek fel – ott az első napon egymás után négy előadás is volt, amelyek valamilyen szinten foglalkoztak a bábbal. Én is keresem a választ, hogy az új produkciókban tendencia-e a tánc és a báb hibrid viszonya. Azt nyomozom, hogy a témából kihozható-e egy teljes doktori kutatás, ugyanis szeretnék a bábszínházas témával a PhD-képzésre jelentkezni a szegedi egyetemre.

– Milyen hatásra kezdte el kutatni ezt a témát? Sokat járt a THEALTER-re?

– Sokat jártam, igen, de valójában úgy kezdődött, hogy 2021 nyarán Jászay Tamás felkért előadónak THEALTER 30(+1) konferenciára. Ladányi Andrea több előadást is hozott az évek során Szegedre; mondtuk, hogy jó, akkor legyen ő. Az előadást megtartottam, írtam belőle egy tanulmányt, és eközben figyeltem fel arra, hogy a produkciók kapcsán vissza-vissza tértek bizonyos fordulatok, „úgy mozog, mint a báb”, vagy „hasonló a bábhoz”; ugyanakkor a kritikák nem igazán foglalkoztak ezzel, csak megemlítették a bábjelleget. Ekkor már a báb szempontjából elemeztem végig a Ladányi-előadásokat, olyanokat is, amelyeket Jorma Uotinen rendezett, és Ladányi Andrea táncolt benne. Így merült fel, hogy a témát el lehetne vinni az OTDK-ra. A témavezetőim, Jászay Tamás és Kérchy Vera javasoltak előadásokat, én pedig megnéztem mindet - így indult a kutatás. A dublini út után a budapesti Abstract Kortárs Bábszínházi Fesztiválon is láttam előadásokat, amelyek a hibrid bábszínház témájával foglalkoznak.

– Olvastam cikkeit a Tiszatáj Online-on és megállapítottam, hogy rendelkezik a világos írásmód adományával.

– A dráma- és színházismeret osztatlan tanárszakon Jászay Tamás tanítja a színikritika-írást. Megírtam a kötelező penzumokat, majd megkérdezte, nem akarnék-e majd nyáron a THEALTER-re menni írni. Innen aztán következett az F21 és a Tiszatáj. Illetve tagja vagyok a szegedi Törzsasztal Műhely kritikaműhelyének is, oda rendszeresen járok, a szövegeimet megbeszéljük, a társak komoly szerkesztői munkát végeznek, jó meglátásaik vannak, ez nagy segítség, érezhetően fejlődtem. A színikritikában persze Jászay Tamás segít sokat.

– Hol tudja majd folytatni?

– Szeretnék Jászay Tamáshoz hasonlóan folyamatosan színházról írni; emellett pedig az álmom az egyetemen maradni kutatni. Emiatt azon igyekszem, hogy ne csak a szegedi bábszínházi előadásokat nézzem meg, Budapestre is sokat járok. Alapvetően tanári diplomát kapok majd, a tanítás is jó opció. A kritikával, bábszínházzal, színházzal mindenképpen szeretnék foglalkozni, de még nem tudom, hogy egyetemi katedrán vagy gyerekekkel, esetleg egyszer majd bábszínházi dramaturgként.

Bálint Zsófia előadása a témáról meghallgatható az Eötvözet SZITU színháztudományi konferencián.

Forrás: Panek Sándor/u-szeged.hu

A borítóképen: Bálint Zsófia, a Szegedi Tudományegyetem BTK magyar-dráma- és színházismeret szakos végzős hallgatója. Fotó: Zentai Péter