Az egyetemi kitüntetések legtöbbjét évente csak igen kevés személy kaphatja meg – az Év Fiatal Oktatója Elismerő Oklevelet mindössze hárman, akik közül az egyik idén Dr. Gellérfi Gergő, a Klasszika-Filológia és Neolatin Tanszék adjunktusa volt. A díjjal azokat a 40 évnél fiatalabb oktatókat jutalmazzák, akik már több éve eredményesen oktatják és nevelik hallgatóikat, erkölcsi és emberi magatartásuk pedig példaként állítható a fiatalok elé – áll az SZTE a kitüntetésekről szóló szabályzatában.

Dr. Gellérfi Gergővel beszélgettünk az elismerés kapcsán.

Mielőtt tanítani kezdett, Ön is itt tanult a bölcsészkaron. Latin–informatikus könyvtáros szakpárra érkezett, majd kifejezetten az ókor felé fordult, és egy ógörög szakirányos klasszika-filológia mesterszakos képzést is elvégzett. Honnan eredt az ókorkutatás, a doktori iskola és a felsőoktatásban való tanítás gondolata?

Fotó: Bobkó Anna

A történet még gimnazista koromban kezdődött. Amikor felvételt nyertem a szegedi Tömörkény Gimnázium humán tagozatára, némi bosszúsággal vettem tudomásul, hogy négy éven át kötelezően latint kell tanulnom. Aztán ez a bosszúság hamar tovatűnt, a latin szinte azonnal a kedvenc tantárgyam lett, s amikor a felsőoktatási felvételire került sor, úgy döntöttem, hogy a talán kedvezőbb karrierlehetőségekkel kecsegtető pályák helyett a szívemre hallgatok, és latin szakra jelentkezem. Ekkor persze még nem is álmodtam arról, hogy egyszer az egyetemen fogok tanítani, csak abban voltam biztos, hogy olyasmit akarok tanulni, ami igazán érdekel. A „régi” rendszerben a latin mellé egy szakpárt is kellett választanom még a jelentkezés idején, s végül a sorrendet az utolsó utáni pillanatban, a módosítási lehetőség határidejének estéjén megváltoztatva az informatikus könyvtárost tettem előre, mivel nagyon vonzónak találtam, hogy egyetlen képzésen belül változatos bölcsészeti, társadalomtudományi és informatikai kurzusok is helyet kapnak.

Amikor az egyetemen találkoztam az ógöröggel, tulajdonképpen megismétlődött a négy évvel korábbi történet: „Én latin szakra jöttem, miért kell nekem görögül tanulni?!” – kérdeztem akkor, de a méltatlankodás ismét hamar tovatűnt, s a kötelező görögkurzusok teljesítése után immár önként folytattam görögtanulmányaimat. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy hogyan „terelődtem” az egyetemi, illetve kutatói pálya felé, nos itt a fordulópont egy 2006 végi beszélgetés volt, amikor akkori tanárom, azóta kiváló barátom és kollégám, Nagyillés János leültetett, és elmondta, hogy véleménye szerint teljes mértékben alkalmas vagyok erre a pályára, és ő el is akar engem indítani ebbe az irányba, csak legyek végre hajlandó tanulni is, legalább néha… Nem véletlen fogalmaztam úgy, hogy ez fordulópont volt, egyetemi tanulmányaim elején ugyanis egyáltalán nem voltam jó tanuló, hogy mást ne mondjak, az elsőéves latin alapvizsgán kétszer is megbuktam! Ezt követően viszont elkezdtem komolyan venni magam és a tanulmányaimat is, s a következő tanévet már 85 kreditnyi jelessel zártam – azt követően, hogy az átlagom nem sokkal korábban még 2 és 3 között billegett. Rengeteg munka vezetett el a doktori képzésre való bejutásig, de visszatekintve mégis azt mondhatom, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy Jánostól megkaptam a kezdőlökést, már minden ment a maga útján.

Tanárnak készülő hallgatókat tanít maga is tanárként, sőt, a kitüntetés alapján is elmondhatjuk, „példamutató tanárként”. Ön mit tart a legfontosabbnak, amiben és amivel valóban érdemes példát mutatni a mai hallgatóságnak?

A tanárszakos hallgatóinknak nem szoktam külön arról beszélni, hogy „hogyan kell tanítani”, részint azért, mert a képzésük során találkoznak az ezt megtanítani hivatott szakemberekkel, részint pedig azért, mert a közoktatásban a kötelező tanítási gyakorlatot leszámítva nincsen tapasztalatom, ők pedig elsősorban erre a pályára készülnek. Annak persze nagyon örülök, ha ezt-azt „ellesnek” tőlem, nem is annyira a tanításmódszertannal, sokkal inkább a hallgatókhoz, azaz őhozzájuk való hozzáállásommal kapcsolatban. Ha nem is sikerül mindig, mindenesetre igyekszem mindig elérhető lenni a számukra, szeretek olyan oktató lenni, akit a hallgatók nem félnek megkeresni a problémáikkal, s ha úgy érzem, hogy tudok és a hatáskörömbe tartozik, segítek is nekik. Néhány évvel ezelőtt egy korábbi kedves tanítványom elmesélte, hogy amikor valamilyen problémás helyzetbe kerül, néha felteszi magának a kérdést, hogy „Mit tenne most Gergő?” Kevés mondat esett ennyire jól életemben…

Adódik a kérdés, hogy Ön szerint mi tesz egy tanárt valóban jó tanárrá?

Fotó: Bobkó Anna

Ez egy rendkívül nehéz kérdés. Tényleg. A doktorival együtt kereken húsz éven át tanultam, ez idő során számos olyan tanárral találkoztam, akikre szeretettel gondolok vissza, s akiket követendő példaként állítottam magam elé – és persze néhány olyannal is, akik azt mutatták meg, milyen oktató nem szeretnék lenni. E két évtized legkedvesebb tanárai közül hárman töltöttek be kiemelkedő szerepet az előmenetelemben, s mindhármukat fel is tudom fedezni a saját oktatói módszereimben és stílusomban: általános iskolai osztályfőnökömet, Udvarhelyi Csabát, aki sajnos már nincs köztünk, gimnáziumi latintanáromat, Vágó Máriát, és a már említett Nagyillés Jánost, aki elindított a tudományos pályán, és végigvezetett azon az úton, amely előbb egy kétéves tanársegédi állásig, majd a 2020-as adjunktusi kinevezésig vezetett. És bár hallgatókoromban emlékeim szerint csak két kurzusom volt vele, feltétlenül meg kell említenem Sándor Klára professzorasszonyt, aki egy ponton voltaképpen megmentette a karrierem: nélküle nem biztos, hogy ma a Bölcsészkaron tanítanék, már csak ezért is volt külön öröm számomra, hogy az egyetemi tanévnyitón mindketten díjat vehettünk át.

Tanulmányai és karrierje során már eddig is számos ösztöndíjban és kitüntetésben részesült. Hogyan fogadta most az egyetemi elismerésről szóló hírt?

Fotó: Sahin-Tóth István

Bár korábban is több nagyon megtisztelő elismerésben részesültem, köztük az MMA MMKI irodalmi ösztöndíjában, a Bolyai János Kutatási Ösztöndíjban és a Magyar Ókortudományi Társaság Lénárd Sándor-díjában, ez a mostani egészen különleges helyre kerül a képzeletbeli vitrinemben. Egyfelől azért, mert ezúttal az alma mater ismerte el a munkámat, az az intézmény, melynek falai között összesen már a 18. évemet kezdtem meg – azaz szó szerint az életem felét itt töltöttem! Másfelől pedig azért is volt nagyon megható, hogy méltónak találtak erre az elismerésre, mert az oktatói és kutatói tevékenység közül előbbi egy kicsit mindig fontosabb volt a számomra. Félreértés ne essék, a kutatómunkát és a fordítást is roppant módon élvezem, de a legnagyobb szenvedélyem immár több mint egy évtizede a tanítás.

Egy a BTK oldalán, 2014-ben megjelent rövid beszélgetésben így fogalmazott: „Bízom benne, hogy az elkövetkező évtizedek mind tudományos, mind emberi téren sok kihívást és számos újdonságot tartogatnak számomra, de Szegedet, a szegedi Bölcsészkart és a klasszika-filológiát reményeim szerint soha nem kell végleg elhagynom”. Ugyan még „csak” nyolc év telt el azóta, hogyan tekint vissza erre az időszakra – beteljesült-e legalább valamennyi akkoriban megfogalmazódó kívánsága?

Hogy őszinte legyek, szakmai és emberi szempontból is több kihívással kellett megbirkóznom, mint azt nyolc évvel ezelőtt gondoltam volna, az út kissé göröngyösebb volt a vártnál, de visszatekintve ezt egyáltalán nem bánom. Mielőtt megkaptam az adjunktusi kinevezésem, dolgoztam két kutatócsoportban, továbbá könyvszerkesztőként és sportújságíróként is, melyek mindegyike roppant hasznos tapasztalat volt, s nagyon szép emlékeket őrzök ezekről az évekről – sőt, utóbbi, a sportújságírás azóta is része az életemnek. De bárhol is dolgoztam épp, a szegedi Bölcsészkarral és a klasszika-filológiával valóban nem „szakítottunk” egy pillanatra sem, épp ahogy annak idején elképzeltem.

Fotó: Sahin-Tóth István

Milyen tervei vannak a következő évekre, évtizedekre– akár saját szakmai előmenetelét, akár a hallgatókkal való közös munkát tekintve?

Ami a szakmai terveket illeti, jelenleg több futó projektem is van, jelenleg Iuvenalis szatíráinak új magyar kiadásán dolgozom, emellett van egy készülőben lévő kismonográfiám, valamint egy szövegkiadás, mely egy időre a fiókba került más feladataim miatt, de reményeim szerint jövőre újra elő tudom venni. A hallgatókkal való munkát illetően a terv igen „egyszerű”: szeretném addig tanítani a latin és a görög nyelvet, irodalmat, kultúrát, amíg van olyan hallgató, aki klasszika-filológiát akar tanulni – és e téren optimista vagyok, őszintén hiszem, hogy mindig lesz. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkara életem második főállású munkahelye, nagyon bízom benne, hogy egyúttal az utolsó is, és 30-35 év múlva innen mehetek majd nyugdíjba.