borito

Hász-Fehér Katalin Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült – Interjú

Az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmából állami kitüntetések átadására került sor. Az egyetem polgárai közül többen részesültek elismerésben, a díjazottak között van Hász-Fehér Katalin, karunk Magyar Irodalmi Tanszékének egyetemi docense is. A kutató Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést vehetett át, amelyet Csák János kulturális és innovációs miniszter, Vitályos Eszter, a tárca parlamenti államtitkára és Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár adott át, a Pesti Vigadó dísztermében.


A kitüntetés „a nemzet szolgálatában, az ország fejlődésének elősegítésében, a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett kimagasló, példamutató tevékenység elismerésére szolgál”. (2011. évi CCII. törvény) A Magyar Arany Érdemkeresztből magyar állampolgárok számára évente legfeljebb 200 darabot adományoznak.


Fő kutatási területéről, a magyar szakok és az irodalmi kutatók jelenéről és jövőjéről beszélgettünk a díjazottal.


A Vajdaságban született, nevelkedett és első iskoláit is ott végezte. Hogyan került Szegedre, mi vonzotta ide?


1986-tól Gerold László mellett az újvidéki Magyar Tanszék és Hungarológiai Intézet tanársegéde, kutatója voltam, ott vettem részt az akkori rendszer szerinti posztdoktori képzésben és szereztem meg a magiszteri fokozatot, ami az aktuális magyar posztgraduális képzésben több volt, mint a kisdoktori, de kevesebb, mint a kandidátusi fokozat. 1992 végén a férjemnek a háború miatt át kellett jönnie Szegedre, és mivel nem volt esélye a visszatérésre, a következő évben magam is áttelepültem. Ilia Mihálynak és Szajbély Mihálynak köszönhetően 1993-ban csatlakozhattam az akkor induló PhD-képzéshez, miközben könyvtárosként és óraadóként is munkát kaptam a Klasszikus Magyar Tanszéken. 1996 óta vagyok hivatalosan munkaviszonyban. Szegedről és a Bölcsészkarról keveset tudtam, de hírnevük, könyveik, tanulmányaik révén sokakat ismertem – Ilia Mihályt, Szörényi Lászlót, Szajbély Mihályt, Csetri Lajost, Zentai Máriát, Fried Istvánt és másokat. Megtisztelő volt személyesen is találkozni velük, és meg is hatott a segítőkészség, barátság, amivel fogadtak. A szegedi Bölcsészkaron, s az itteni kollégákon keresztül a pesti, pécsi, debreceni, kolozsvári magyar tanszékeken, illetve az Irodalomtudományi Intézetben és az akadémikusok körében olyan intenzív kutatói és oktatói közeggel találkoztam, olyan minőségi szellemi pezsgéssel, ami folytonos munkára, felzárkózásra, maximális teljesítésre ösztönzött. Volt mit pótolni, hiszen az újvidéki magyar tanszék – Bányai Jánossal, Bori Imrével, Thomka Beátával, Danyi Magdolnával, Gerold Lászlóval és másokkal – kiváló oktatókkal rendelkezett, nemzetközi távlatokban is mérhető képzést nyújtott, folyamatos rálátásunk volt a belgrádi, zágrábi, ljubljanai, szarajevói és európai irodalomtudományos folyamatokra, de magyar tévét például először felnőtt koromban láttam.


Legfőbb kutatási területe többek között a 18-19. századi magyar és európai irodalom, a kritikatörténet és filológiaelmélet, illetve Arany János életműve, amiben, ha jól gondolom, minden terület egyesül. Mikor és miért keltette fel az érdeklődését a költő?


Az újvidéki magiszteri dolgozatot Arany János kritikai munkásságából írtam. Nem sokra rá megjelent Dávidházi Péter kiváló könyve ugyanerről a témáról, ami pillanatok alatt szembesített a saját dolgozatom hibáival, gyengeségeivel, elméleti és módszertani hiányosságaival, ugyanakkor kihívást, ösztönzést is jelentett, és itt kezdődött egy hosszú, ma is tartó kutatási folyamat, ami végül az Ön által felsorolt területekre is kiterjedt. Arany János mind a költészetében, mind kritikai és szerkesztői tevékenységében tudatosan, szorosan, látványosan kapcsolódott hazai és világirodalmi hagyományokhoz, szövegekhez, esztétikai, történeti és művelődéstörténeti mozzanatokhoz, ugyanakkor folyton ki is mozdította, formálta és deformálta ezeket, s ezekbe a deformációkba kódolta bele szövegeinek legsúlyosabb jelentéseit. Ahhoz, hogy e kódolt tartalmak felfedhetővé váljanak, ismerni kell a kapcsolódó szövegeket, ami Arany esetében hatalmas anyagot jelent, s rendelkezni kell a filológiai, kritikai eszköztár korabeli és mai arzenáljával. További lehetőséget jelentett e téren az Arany kritikai munkálatokba való bekapcsolódás, amit az MTA Irodalomtudományi Intézete indított 2000-ben. Az én feladatom ezen belül annak a több ezer széljegyzetnek a felkutatása, feltárása, értelmezése, ami Arany János Nagyszalontán őrzött könyveiben található. Ez a feladattípus nem ismeretlen a magyar filológiában, vannak előzményei, ennek ellenére komoly filológiai, szövegkritikai és hermeneutikai kihívást jelent, hiszen nincs olyan kérdése a korabeli és mai irodalomtudománynak, amit ne érintene valamilyen módon, és – tegyük hozzá – ne bizonytalanítana el minden egyes pillanatban, a szerzőség, hitelesség kérdésétől kezdve a szöveg és jelentés fogalmáig. Olyan munka, amiről vérbeli filológus csak álmodhat: nehéz, bizonytalan, szerteágazó, lassú. Egyszer a kritikai kiadás vezetőjének, Korompay H. Jánosnak tréfásan megjegyeztem, hogy az egész életem rámegy erre a munkára, ő pedig, szintén tréfásan, azt kérdezte, hogy mégis mi mást csinálnék ehelyett?


Több mint húsz éve tanít a szegedi egyetem bölcsészkarán. Egy 2014-ben, az Irodalmi Jelennek adott interjújában arról beszélt, hogy a magyar szakok jó helyzetben vannak, az érkező hallgatók érdeklődők, a különböző műfajokra és korokra nyitottak és szenvedélyesen viszonyulnak a magyar irodalomhoz, annak ellenére is, hogy a bulvár nyelvezet már akkor erősen beférkőzött a mindennapokba. Addigi nyilatkozata óta nyolc év telt el, a különböző médiumokban, a digitalizációban bekövetkező változás pedig szembetűnő. Hogyan látja a mai generációt ilyen szempontból, milyen tapasztalatai vannak az elmúlt évek hallgatóságával kapcsolatban?


A kérdésén gondolkodva visszakerestem a gépemen lévő létszámadatokat és a hallgatók munkájára tett észrevételeket a 2010 és 2015 közötti, illetve utáni időszakból. E feljegyzések is igazolják (amit persze enélkül is tudunk), hogy éppen 2013–2014 táján történt egy hatalmas váltás a magyar szak területén, méghozzá nagyon hirtelen, szinte egyik évről a másikra. A váltás nemcsak a hallgatói létszámban mutatkozott meg, hanem a beérkező jelentkezők felkészültségében is. Érdekes ugyanakkor, hogy az arány nem változott, mert továbbra is évről évre jönnek jól felkészült, érdeklődő, az irodalmat és nyelvészetet komolyan és szenvedélyesen tanulni, ismerni akaró jelentkezők. A gyors és hirtelen váltásról persze sokféle vélemény olvasható, de úgy gondolom, az irodalommal és bölcsészettel foglalkozó szakok számára létfontosságú lenne egy mélyreható, országosan kiterjedt kutatás a beállt állapot okairól, és talán arról is, hogy a pályára komolyan készülő hallgatók milyen típusú, mélységű és komolyságú oktatást várnának tőlünk.


A digitalizáció lehet az egyik oka a változásnak, de egészen biztosan nem az egyedüli. A digitális technológiák fejlődése hatalmas változások várományosává tette az emberiséget, de az eredmények talán nem jöttek olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan – a szebb jövő jegyében – mi leépítettük a régi rendszereket. Az irodalom területén ráadásul a digitális technológiának más a felhasználhatósága, mint egyéb területeken, hiszen itt a tevékenység nagyon nagy és fontos része – az olvasás, elmélkedés, értelmezés, tartalomelőállítás – offline, vagy csak eszközként használt gépekkel történik. A médiatartalmakat, bulvármédiát és a különböző online felületeket (blog, podcast stb.) nem számolom ide, mert ezek ismeretterjesztésre és véleményformálásra lehetnek alkalmasak, nem a komolyabb kutatásokra. Az irodalom az írott/mondott szó művészete és tudománya, nem váltható át (külső) képpé, marketinggé, bulvárrá, noha ezekhez a területekhez is kapcsolódik. Az irodalom, mint a bölcsészet és művészet sok más területe is, ezenkívül vissza kell hogy szerezze az időhöz való jogát. Ezek valamennyien a lassúság művészetei. Talán aktuálissá vált e területek újragondolása is. Abból is látszik ez, hogy amikor ilyen kérdések merülnek fel az órákon, a hallgatók szemében ott ül az izgalom, érdeklődés, várakozás.


Ugyanebben az interjúban azt is mondta, hogy az irodalmi kutatások jelentősége az olyan kérdésekre adott válaszokban lelhetők fel, minthogy minek köszönhető az, hogy ma ismerjük a Himnuszt vagy a János vitézt. Az irodalomtörténet jellemzőjeként említette még, hogy kultúrák és korszakok között közvetít, illetve hogy magyarázataival hozzáférhetővé teszi a szövegeket a mai olvasó számára. Ismét az azóta eltelt nyolc év gyors változásaira gondolva kérdezem: hogyan változott – ha változott – az irodalmi kutatók szerepe a kultúraközvetítésben?


A kultúraközvetítés rendkívül sok irányú, összetett folyamat; magában foglalja az időbeli, nyelvi, műveltségi, életkori, közegbeli és más távolságok áthidalását. Mondhatnánk úgy is, hogy aki az irodalom területén tevékenykedik, valamilyen formában mind kultúrát közvetít, és mindegyik terület nagy felkészültséget kíván. Ezen belül azonban vannak olyan szaktevékenységek, amelyekhez a készségeket, jártasságot, elméleti és gyakorlati tudást lassabban és nehezebben lehet megszerezni. Egy irodalomtörténész, s ezen belül egy filológus tíz–tizenöt év alatt érik be, még akkor is, ha a doktori fokozatát már megszerezte. Az előző kérdéséhez is kapcsolódva úgy gondolom, hogy talán ezen a téren is érdemes lenne újrafogalmazni a kérdéseket. A mai oktatási és kutatási rendszerek éppen ezzel a felkészülési idővel nem számolnak, és nem is teszik lehetővé, hogy egy-egy alapkutatásra a kellő idő, illetve kellő intézményi keret álljon rendelkezésre. Talán vissza kellene hozni az egyetemeken a huzamosan működő kutatóműhelyek lehetőségét, vagy a pályázati rendszereket lehetne hosszabb kifutásúra átkalibrálni. Egy mai fiatal számára nem éri meg, s nem is tudja anyagilag átvészelni a felkészülési időszakot azért, hogy azután három-négy évre egy pályázat esetleges (gyakran ingyenes) résztvevője legyen, amit megint a bizonytalanság időszaka fog követni. Nem beszélve arról, hogy negyvenakárhány évesen kifut a „fiatal kutató” kiemelt támogatásaiból is.

Ez a helyzet komolyan kihat az egyetemi oktatás helyzetére is, hiszen nem tudunk perspektívát nyújtani a beérkező hallgatóknak, és rábírni sem tudjuk őket egy-egy filológiai jellegű kutatásba való bekapcsolódásra, nem beszélve arról, hogy a 3+2 éves eloszlású BA–MA rendszer időben is szűk lehetőségeket nyújt. Pedig rengeteg tennivaló volna e téren, oldalakon át lehetne sorolni. Nincs az a mennyiségű irodalomszakos hallgató, aki filológusként, irodalomtörténészként, kritikusként, fordítóként, világirodalmi közvetítőként, informatikusként, oktatási tartalomfejlesztőként, szakújságíróként, vagy akár még a wikipédia irodalmi szócikkeinek fejlesztőjeként is, ne tudna élethossziglan munkát találni magának. Csak biztosítani kellene számára a megélhetést is ehhez.


A nemzeti ünnep alkalmából, 2022. augusztus 20-án, Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült, tudományos sikereinek elismeréseként. Habár ezzel a sokéves, elkötelezett és eredményes munkáját ismerték el, Ön mit emelne ki, mely eredményeire a legbüszkébb?


A folyamatos kíváncsiság hajt a munkám során – mindig az a legfontosabb és legérdekesebb, amivel éppen foglalkozom. Hiányérzeteim ellenben vannak olyan célokkal kapcsolatban, amiket nem tudtam megvalósítani. 2006-tól építgettem például egy olyan BA szakirányt, ami végül megszűnt: a kárpát-medencei művelődés oktatására szerveztem meg a Művelődéstudomány szakirányt, ahol hangsúlyosan a határon túli magyar közösségek, a szomszédos kultúrák, illetve a hazai nemzetiségi irodalmak kérdéseivel foglalkoztunk. Szegeden sok évtizedes hagyománya van az ilyen típusú érdeklődésnek, számos kiváló előd, kolléga teljesítette, teljesíti ezt a fontos és nemes feladatot. Az itteni egyetemen minden feltétel adott lehetne, hogy regionális (inter)kulturális központtá váljon. Szeged maga is nagyon sokszínű kulturális közeg keresztmetszetében helyezkedik el, a városban és a környéken számos kisebb intézmény, művelődési csoport reprezentálja e kultúrákat. Az Egyetemünknek és a Bölcsészkarnak ez rendkívül sok előnyt, kivételezett helyzetet nyújthatna. Ennek tudatosítására, a megfelelő szakemberek kiképzésére volt kitalálva a szakirány.

Azonban ettől függetlenül is sok terv és kötelezettség vár még rám, legfőképpen az Arany János-széljegyzetek kiadásának befejezése, ami a hosszúnál is hosszabbra nyúlt már. Így csak – stílusosan – Arany szavai hangzanak bennem folytonosan:

„De engem eléget szégyen rozsda-pírja,
Hogy időmhöz képest oly keveset tettem
És hogy az én könyvem még nincsen megírva.”

Kari_honlap

 Hogyan fogadta a hírt, hogy Ön is kitüntetésben részesül?


Elsőre – a fenti Arany-idézet jegyében – valamiféle menekülésvágy fogott el. Utána arra gondoltam, hogy ha a manapság oly sokfelé irányuló közfigyelemben némi sugár vetül a bölcsészekre s ezen belül az irodalmárokra, azt feltétlenül és méltósággal kell fogadni, hiszen ez egyúttal az irodalomtudományos pálya, a szegedi Bölcsészkar és Intézet iránti megbecsülést is kifejezi.

Friss Hírek

Friss Hírek RSS

Honlap_borito_MKN

Az idei már a hatodik alkalom, amikor ismert írók és filozófusok az ország különböző pontjairól a szegedi bölcsészkarra érkeznek azért, hogy a Magyar Könyvkiadók Napja elnevezésű rendezvényünk keretében az itteni olvasóknak is bemutassák legújabb köteteiket, ők maguk pedig jobban megismerhessék közönségüket. A számtalan meghívott vendég és legtöbbször a kérdező szerepében fellépő bölcsészkari oktató mellett kísérő programokkal is készülünk. Az első este például az online olvasásnépszerűsítés lesz a téma, de természetesen a könyvvásárlás sem maradhat el: a Libri csapata is itt lesz velünk a két nap folyamán. A programok október 5-én és 6-án a BTK Kari Konferenciatermében, esténként pedig a Café Radnótiban kapnak majd helyet.