Át kell esni a mélységesen mély filozófiai pesszimizmus tűzkeresztségén - Beszélgetés prof. dr. Csejtei Dezső filozófussal

cs04Tavaly a Szegedi Tudományegyetem Szenátusa olyan új díjakat alapított, melyekkel „az oktatói, kutatói, gyógyítói, tudományos és publikációs tevékenységet, az utánpótlás nevelésében nyújtott kiemelkedő teljesítményt” szeretnék ösztönözni. Az Év Bölcsészet- és Társadalomtudományi Publikációja Díjat prof. dr. Csejtei Dezső filozófus, karunk Filozófia Tanszékének professzora érdemelte ki – ez esetben valójában a bölcsészettudományokhoz jobban illő életműdíjról beszélhetünk. Ez a díj adta az apropót, hogy a szegedi bölcsészkarhoz már a hetvenes évek óta kötődő akadémiai doktorral, a spanyol filozófia (José Ortega y Gasset és Miguel de Unamuno) magyarországi közvetítőjével, fordítójával és értő ismerőjével, a 19. századi életfilozófiák (Oswald Spengler, Friedrich Nietzsche, Karl Jaspers, Arthur Schopenhauer) és Martin Heidegger filozófiájának kutatójával, thanatológussal gazdag életpályájának meghatározó állomásairól, írásról és rockzenéről, a műfordítás kellő szakmai elismerésének problémájáról, élet és filozófia viszonyáról, a filozófia hasznáról és nem utolsósorban Szegedhez, a szegedi bölcsészkarhoz kapcsolódó emlékeiről kérdezzük. Csejtei Dezsővel egykori hallgatója, Bencsik Orsolya beszélgetett.


Professzor Úr, a Szegedi Tudományegyetemhez való kötődése nagyon hosszú múltra tekint vissza. Bár a filozófia szakot az ELTE-n végezte el, előtte már szerzett diplomát a József Attila Tudományegyetem történelem, illetőleg angol nyelv és irodalom szakán. Őszintén szólva az angol szakon meglepődtem, mert spanyol (és német) szerzőket fordít, filozófiai érdeklődése nem az angolszász vagy amerikai filozófia, mind ez idáig azt hittem, hogy még egyetemistaként lett hispanista. Szegeden született, Szegeden töltötte a gyerekkorát, tehát egyértelmű volt, hogy szegedi bölcsész is lesz? Milyen volt a hetvenes években itt egyetemistának lenni?


Ami az angolt illeti, valóban ez az egyik alapszakom – és nagyon jó is, hogy az volt, mert pályafutásom alatt sok hasznát vettem –, de a tág értelemben vett anglo-amerikai filozófiai gondolkodás kezdettől fogva idegen volt tőlem, ezért filozófiai eszmélésem szinte kezdettől fogva más irányokba vitt, először a spanyol, később pedig a német (és részben az orosz) bölcselet tanulmányozása felé. Általánosságban szólva mindmáig az európai kontinentális filozófiai hagyományban érzem magam otthon.


Abban, hogy érdeklődésem igen korán a hispán világ felé fordult, nagy szerepet játszott egy kiváló történészprofesszor, Wittman Tibor, akinek előadásaira akkoriban még medikus hallgatók is bejártak. Wittman professzor a mediterrán világról tartott előadásokat – mi voltunk az utolsó évfolyam, akiket 1970–71-ben még az egész tanévben oktathatott; a professzor úr sajnos 1972-ben, még ötven éves kora előtt elhunyt. De kiváló előadásai hatására egy teljesen új terület, a hispán világ tárult fel számomra. S ennek hatására még diákkoromban elkezdtem spanyolul tanulni.


A diákélet? Említek két dátumot, ez sok mindent elárul. Egyetemi tanulmányaimat 1969. szeptember 15-én kezdtem. Pontosan egy hónappal azelőtt, augusztus 15-én kezdődött el a 60-as éveket lezáró első rock-gigafesztivál Woodstockban. Erről persze szeptemberben mi még alig hallottunk valamit, de ez az időbeli egybeesés, azt hiszem, sokatmondó. A 60-as évek végét, 70-es évek elejét – ahogyan ezt annak idején diákfejjel átéltem – már messze nem hatotta át olyan erősen és közvetlenül az ideológia, mint mondjuk az 50-es éveket. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne lettünk volna kitéve az ideológiai pressziónak. Ez továbbra is létezett, voltak is „buzgó mócsing” képviselői az oktatók között – és minden diák tudta, hogy kik is azok –, de már könnyebben ki lehetett kerülni ezeket a befolyásokat. A másik lényeges vonás, hogy a zene, a szórakozás mellett igen sok idő jutott még az elmélyült olvasásra is (mármint annak, akiben megvolt az ilyen irányú késztetés). Képzelje, az idő tájt még sokat lehetett elmélyülten, odaadóan olvasni! S ez részben a kor technikai fejletlenségének is „köszönhető”, hiszen akkor még híre-hamva sem volt az internetnek, a Facebooknak, okostelefonnak, ami szinte percenként kizökkenti az embert a gondolati kerékvágásból – utólag visszanézve hálát kell adnom a sorsnak, hogy az ifjúságomat még egy „olvasós világban” tölthettem el. Ez ma már szinte elképzelhetetlen.


Ha már elmélyült olvasást említ, kiket olvasott először? És hogyan került a filozófia bűvkörébe? Nem volt olyan vágya, hogy inkább rockzenész lesz? Voltak-e olyan fontos barátok, meghatározó tanárok, akikkel tudott vitatkozni, közösen gondolkodni filozófiai kérdésekről, problémákról, beszélgetni szövegekről? Részese volt-e olyan egyetemi vagy egyéb, pl. kávéházi köröknek, ahol pezsgő szellemi élet zajlott?


Abban, hogy érdeklődésem a filozófia felé fordult, két tényező játszott döntő szerepet. Az egyik Wittman professzor sajnálatos halála volt 1972-ben; hozzá írtam volna a szakdolgozatomat, de halála után nem láttam biztosítottnak a további szakmai fejlődést. S itt a másik összetevő: egy tanár a Ságvári Gimnáziumból, ahol középiskolai tanulmányaimat folytattam, Suki Béla. Őt már akkor, a 60-as években legendák övezték. Hogyan is lehetne a személyét megidézni? Kérem, ha egyszer ideje engedi, olvassa el Temesi Ferenc Por című regényéből az „Egzisztencia” szócikket, az tökéletesen megjeleníti őt. „Béluska”, ahogy mi, tanítványai neveztük, cigányember volt, a szocialista rendszer tette számára lehetővé a felemelkedést; de 1956-ban nem állt ki Kádárék mellett, ezért meghurcolták, és „ellenforradalmárnak” kiáltották ki; egy ideig cigányprímásként volt kénytelen eltartani a családját, és egyetemi katedrát sohasem kapott. De olvasottsága, bölcsessége, lenyűgöző pedagógiai képességei és egész lénye mágnesként vonzotta maga köré a fiatalokat, fiúkat, lányokat egyaránt. Suki Béla jó barátságban volt Halász Előddel, a tudós germanistával, aki Bélához hasonlóan különös keveréke volt a tudósnak, művésznek és a kierkegaard-i esztétikai életstádiumnak. Rajta keresztül Béla megismerkedhetett a kortárs német filozófiával, elsősorban Martin Heidegger munkásságával, akit akkoriban még Budapesten sem illett szóba hozni. S itt, az Alföld kellős közepén a 60-as évek végén (a Kierkegaard-válogatás 1969-ben jelent meg) és a 70-es évek elején (Heidegger-monográfiája 1976-ban látott napvilágot), tizen- és huszonéves fiatalok róluk beszélgethettünk, vitatkozhattunk! Béla másik közeli barátja a szintén fiatalon elhunyt kiváló klasszika-filológus, Horváth István Károly volt. S időben „alattuk” már a mi korosztályunk jött, akik valamilyen módon mind „Béluska” befolyási körébe kerültünk: írók, költők, újságírók, filozófusok. A teljesség igénye nélkül néhány nevet említek: Veress Miklós, Ördögh Szilveszter, Temesi Ferenc, Halász Miklós, Nagy Sándor, később jómagam.


Suki Béla jóban volt a régi, „nagy” Új Symposion vezetőivel is, mások mellett Bosnyák István, Bányai János, Végel László, Bori Imre, Tolnai Ottó nevét említhetem meg. Több cikke is megjelent ott, és mi, akkori tinédzserek, a Szegedre áthozott „Szimpókon” keresztül szereztünk tudomást arról, hogy ki is az a Marcuse, Heidegger, Sartre, Szolzsenyicin, Bloch, Fromm, Heidegger… A korabeli Szeged szellemi élete sokat köszönhet az akkori Új Symposionnak.


Visszatérve az eredeti kérdéséhez, nos, egyértelműen Suki Béla volt, akinek hatására gyökeret vert bennem a filozófia iránti érdeklődés; neki köszönhetem, hogy végül is azzá váltam, aki ma vagyok, így joggal tekinthetem második, szellemi szülőapámnak. Wittman professzor halálakor már tanultam spanyolul, ám a hispán út bedugulni látszott: ekkor vetette fel Béla azt a gondolatot, hogy ha már úgyis tanulok spanyolul, érdemes lenne megnézni Ortegát, hiszen „sok okos dolgot mondott”. S emlékszem, Unamuno nevével is Suki Kierkegaard-kötetének előszavában találkoztam először: a dán gondolkodó erre a spanyol-baszk filozófusra is óriási hatást gyakorolt; s akkor, tinédzser-koromban töprengtem el azon, vajon ki is lehet ez az egzotikus nevű illető. Tizenöt évvel később már monográfiában dolgozhattam fel a munkásságát. Hát így kezdődött…


De még egy dolgot beillesztek ide: a spanyol szakasz előtt már volt egy kapcsolódási pontom a filozófiával: ez pedig Hegel történetfilozófiája volt. A 60-as évek reformmarxista irányzatának egyik fontos toposza az „ázsiai” termelési módról folyó vita volt. Sokat írtak akkoriban arról, hogy az ókori Kínában, Indiában vagy a prekolumbiánus Amerikában miképp is festett ez, de azzal senki sem foglalkozott, hogy a marxi elméletnek vannak-e forrásai. S ahogy egyszer a kezembe került a hegeli történetfilozófia, döbbenten láttam, hogy szinte hemzsegnek benne azok a felvetések, amelyek Marxnál is fellelhetők. Végül is ebből a témából írtam a szakdolgozatom, később pedig az egyetemi doktori értekezést. Mikor Béla elolvasta, azt mondta „hm, nem is olyan rossz a stílusod”. S ekkor karolt fel, ekkor lettem tkp. a tanítványa. Ő segített abban, hogy a szakdolgozat – átdolgozott formában – még hallgató koromban, 1974 tavaszán megjelenhessen a Világosságban, ami akkor nagy szó volt.


Arra, hogy rockzenész legyek, soha egy pillanatig nem gondoltam. De erről majd egy kicsit később.


A tavaly ősszel kapott egyetemi díj elsődlegesen a publikációs teljesítményt emeli ki. Az írás bizonyos értelemben magányos tevékenység, sok önfegyelmet, olvasást, időt és nyugodt munkakörülményeket igényel. Ha jól tudom, minden egyes könyvének a megírása idején, ha tehette, elutazott vagy elvonult valami szép helyre. Az eddigi életműve közel húsz könyvből áll, ez azért nem csekély teljesítmény, hiszen a tanulmányírás mellett szerkeszt, fordít és tanít is. Nemcsak filozófiatörténeti egyetemi kurzusokat tart, több mint tíz éve létezik egy rocktörténeti órája is, amit félévről félévre hatalmas érdeklődés övez. Köztudott, hogy nagy rockzene rajongó. Beatles vagy inkább Rolling Stones?


cs03Az írás kapcsán: eszményi környezet nagyon ritkán adódott, hiszen ott a család, a gyerekek és a számtalan konkrét tennivaló, napi feladat. Ezek alól nem vonhatja ki magát az ember. Inkább azt mondanám, hogy egész életemben próbáltam nagyon tudatosan beosztani az időmet. Hogy egy konkrét példát mondjak: tudtam magamról, hogy az alkotás számára nekem a délelőtti órák a legjobbak. Ezért mindent megtettem azért, hogy ezek az órák szabadok maradjanak. A mosogatást, bevásárlást már elintéztem előző nap délután vagy este, a jegyzetek végső formára hozásával sem veszkődtem késő este, mert tudtam, hogy fáradtan úgysem fog menni, hanem mindent előkészítettem a következő délelőttre, hogy akkor frissen, jól haladjak, és egyetlen perc se menjen veszendőbe. Az „előállított termékmennyiség” elmarad mondjuk Kristó professzoré mögött, de ha az írás mellé odateszem a több mint tízezer oldalnyi fordítást és a publicisztikát is, úgy érzem, nincs szégyellnivalóm.


Néha persze vannak kegyelmi időszakok is: így pl. Spenglertől A Nyugat alkonya fordításának legnagyobb részét egy 4 hónapos salamancai ösztöndíj során készítettem el Spanyolországban 1992 tavaszán – legalábbis alapverzióban; erre is készültem: a kocsiban már vittem ki magammal a szótárakat, spirálfüzeteket, hogy odakinn tudjak dolgozni. Ott aztán – eltekintve az alkalmankénti konzultációktól – a kutya sem szólt hozzám, reggeltől estig abban mélyedhettem el. Máig nem felejtem el az élményt: odakinn az utcán harsogott a flamenco és a szapora spanyol beszéd, én pedig benn a német szöveg fölött görnyedtem. De a fordítást itthon, a rendszerváltást követő években, frissen kinevezett tanszékvezetőként nem tudtam volna elkészíteni.

Vagy megemlíthetem a halálról szóló nagymonográfiám Heidegger-fejezetét is: 2000 őszén 3 hónapos ösztöndíjjal Granadában lehettem; a kutatások, anyaggyűjtés mellett szándékomban állt ennek a fejezetnek a megírása is. Vittem is ki anyagot hozzá bőven, meg még ott is szereztem hozzá; szépen szaporodtak a jegyzetek, de a koncepció csak nem akart összeállni. December elején már csak alig több mint egy hét állt a rendelkezésemre, és kétségbe voltam esve, mert tudtam, hogy itthon ezt nem fogom tudni elkészíteni. S akkor, talán valami sugallat hatására, mégis összeállt bennem a koncepció, és egy hét alatt, éjt nappallá téve, sikerült tető alá hozni. Ez a fejezet, kissé kibővítve, A halál hermeneutikája címmel külön kismonográfia formájában is megjelent, de erre mindmáig úgy tekintek, mint egy „egyhetes munkára”.


Ami a rockot illeti: hát ez nagy téma. Nézze, 1951-ben születtem, tehát engem már az életkoromnál fogva is telibe kapott az a zenei forradalom, ami a 60-as években ment végbe a világban, és ami a „klasszikus” rock megszületéséhez vezetett. S hát nem tértem ki ez elől a hatás elől, mi több, szívvel-lélekkel beleálltam. A 60-as évek közepétől – 1965-ben kezdtem el középiskolai tanulmányaimat – úgy tanultam délutánonként, hogy fél füllel mindig a rádiót hallgattam – a Szabad Európát, az Újvidéki és a Belgrádi Rádiót, este pedig a Radio Luxemburgot. Betéve tudtam, hol, mikor, milyen műsorban lehet majd „jó zene”. Ez ma, a YouTube stb. korában elképzelhetetlen, hiszen akkor csak a rádió volt, meg szalagos magnó, semmi egyéb. Egyszerűen nem volt szabad lemaradni semmiről; voltunk az osztályban néhányan, akiknek ez számított, és aki nem volt naprakész, az – „semmi” volt. Emlékszem, a hálám nem ismert határokat, amikor a gimiben Temesi Feri – aki eggyel felettem járt, és nálam jobban tudott angolul – kölcsönadta a Beatles- és Rolling Stones-számok szövegeit. Amikor közel tíz esztendeje ezt a két féléves rockkultúra történeti kurzust először meghirdettem, hogy stílszerű legyek, egy Platón-idézetet választottam mottóként Az államból, így szól: „Ha a zene módja megváltozik, abba beleremegnek a város falai”. Platón e felismerése is zseniális volt; ötven évvel később, e kurzus meghirdetése idején döbbentem rá arra, hogy a „zene megváltozásába” nemcsak a városfalak remegnek bele (pl. a berlini fal), hanem egész világrendszerek is, gondoljunk a vasfüggöny leomlására. S tényleg, a kommunizmus koporsójába a 60-as évekbeli zene ütötte az első szögeket.


Hogy Beatles vagy Rolling Stones? Mikor melyik. Nem tudok rangsor szerinti különbséget felállítani közöttük. Óriások voltak. De számomra az igazi áttörést ebben a műfajban a Cream együttes és Jimi Hendrix jelentette, s közülük is főleg az utóbbi. Az előadásokon is hangsúlyozom: életem nagy szerencséjének tekintem, hogy tinédzser-fejjel kortársa lehettem annak a zenésznek. Persze ma is meg lehet hallgatni a lemezeit, de az, ahogyan azok – és a koncertfelvételei is – akkor szólaltak meg, valamint az, hogy milyen aura övezte akkor azokat, ma már visszaadhatatlan.


Dragomán György nagy metálrajongó, aki az egyik interjújában arról mesélt, hogy regényírás közben mindig metált hallgat. A filozófus – pl. Nietzschéről vagy Schopenhauerről elmélkedve – ezt így megteheti-e?


Nem, számomra ez egyértelműen lehetetlen. Nálam a filozófia és a csend, a mély csend szinonímái egymásnak. Lehet, hogy másoknál megy a dolog, az én esetemben nem.


A rendszerváltás előtt, amikor még Nietzschéről szinte egyáltalán nem lehetett Magyarországon hallani, tartott egy nagy hatású, legendás szemináriumot róla. A Kádár-korban, a marxista szellemiségű, a tudományos szocialista világnézeti-ideológiai perspektívából láttatott filozófiatörténeti oktatás kellős közepén a szegedi egyetem vezetősége hogyhogy ezt a progresszív, rebellis, rendszeridegen irányvonalat megengedte? Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?


Számomra Nietzsche igazi felfedezése nagyjából a 80-as évekre esett. Az a perzselő kritikai hangvétel és pátosz, ami Nietzsche műveit áthatja, időben pontosan megfelelt annak a korhangulatnak, ami a rendszerváltás előtti éveket hatotta át. S talán ez is közrejátszott abban, hogy a tanterem mindig zsúfolt volt, jöttek más karról is hallgatni az órákat. Utána pedig elmentünk a Brnói Sörözőbe, és újból megbeszéltünk mindent. Akkoriban én is nagy várakozással tekintettem a változások elé, mint ahogy talán mindenki. A Zarathusztra akkoriban még csak Wildner Ödön század eleji, régi, de veretes fordításában létezett, azt kellett fénymásolni, hogy elérhető legyen a hallgatók számára. Hatalmi nyomásról nemigen lehet beszélni, nagyjából mindenki érzékelte a régi rend és hatalom fokozatos szétporlódását, felbomlását. Szívesen emlékszem vissza azokra az évekre.


Ez az akkori nyitottság, az Európa felé való nyitás, az europeér, heterogén gondolkodásmód, amihez párosult az univerzitás/univerzalitás eszményében való hit, nemcsak egyetemi óráinak témaválasztásait jellemezte vagy pusztán a filozófiai ízlését és világlátását tükrözte, hanem – úgy vélem – a magyar filozófiai gondolkodáshoz való viszonyát is meghatározhatta. A helyi viszonyokba, adott, ideologikus diskurzusokba való bezárkózással, a csak a saját kultúrára való figyeléssel szembeni ellenérzésének fontos dokumentumaként és a magyar nyelven elérhető filozófiai munkák gyűjteményének gazdagításaként interpretálható pl. a spanyol egzisztencializmus jeles képviselőinek vagy Nietzsche, Spengler, Karl Jaspers egy-egy művének magyar nyelvre való átültetése. A kilencvenes évektől kezdve folyamatosan jelennek meg ezek a magyar olvasók számára felbecsülhetetlen értéket jelentő műfordításai, amiknek egy részét egyedül (pl. Nietzschétől Az Antikrisztust, Spenglertől a Válságok árnyékábant, Ortegától az Elmélkedések a vadászatrólt), másik részüket feleségével, dr. Juhász Anikó filozófiatörténésszel (pl. Spengler A Nyugat alkonyának első kötetét, Karl Jasperstől A filozófiai hitet, A bűnösség eredetét, Unamuno Don Quijote-könyvét, Dilthey-től A filozófia lényegét), harmadrészüket pedig Juhász Anikó mellett dr. Scholz László hispanistával (öt Ortega-kötet) együtt jegyez. A spanyol filozófia és kultúra terén végzett munkásságáért 2009-ben a spanyol király a Spanyol Polgári Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki. Hogyan találták meg ezek a szövegek? Kapcsolódik-e egy-egy fordításhoz valamilyen izgalmas anekdota, módszertani és/vagy terminológiai nehézség? A közös munkák eredményeztek-e produktív vitákat, befolyásolták-e – lévén a felesége időnként alkotótársa – a családi boldogságot?


Szakmai pályafutásom során mindvégig nagy figyelmet fordítottam a sokszínű filozófiai gondolkodás bemutatására. A magyar nyelven elérhető filozófiai irodalom 30 évvel ezelőtt még meglehetősen szegényes volt mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. Égetően nagy szükség volt sok filozófiai szöveg megjelentetésére, aminek nemcsak tágabb kulturális, hanem közvetlen oktatási célja is volt, hiszen mit adhattunk a diákok kezébe? Ezért indult el már a rendszerváltás pillanatában az Ész – Élet – Egzisztencia című sorozat a tanszéken, ez tematikus köteteket foglalt magában. Ebből sajnos csak három külön kötet jelenhetett meg, mert a finanszírozási lehetőségek nagyon korlátozottak voltak. Emellett utalnék egy rendkívül káros jelenségre, a fordítások szakmai elismertségének alacsony színvonalára is. Ha valaki egy hétvégén összeüt egy 8-10 oldalas tanulmányt, vagy kirittyent egy rövid esszét, az már önálló tudományos produktumnak számít, és be lehet írni az MTMT megfelelő rovatába. Ha viszont valaki éveken át foglalkozik egy terjedelmes mű lefordításával, az nem számít önálló tudományos teljesítménynek. Ezt személy szerint mélyen igazságtalannak tartom. Hiszen a fordítás nemcsak türelmet és kitartást követel, hanem alapos nyelvi felkészültséget, a szóban forgó filozófus – ha róla van szó – munkásságával kapcsolatos bensőséges ismeretet, emellett kreativitást, gyakorta nyelvi leleményeket is. Nem véletlen, hogy a traduktológia az utóbbi évtizedekben önálló tudománnyá vált, csak éppen a fordítás nem nyeri el méltó helyét a tudományok rendszerében.


Egy másik körülmény az volt, hogy a szocialista kutúrpolitika következtében hazánkban sok évtizedes elmaradás volt az akkoriban „reakciósnak” ítélt filozófusok műveinek kiadását illetően. Mindebben (is) nagyon káros szerepet játszott Lukács György és műve Az ész trónfosztása (ami Adorno szerint Lukács saját eszének trónfosztása is volt egyúttal). Ez évtizedekre vetette vissza a hazai filozófiai életet. Ezért szinte már a rendszerszerváltás másnapján kopogtattam kiadóknál fordítási tervekkel, hogy olyan, számomra fontosnak ítélt filozófusok és filozófiai művek magyarításán kezdjünk el dolgozni, akik (vagy amelyek) jelenlétével már régóta adós volt a honi filozófiai élet. Nos, e vállalkozás első termékei közé tartozott Az Antikrisztus vagy A Nyugat alkonya, s követte ezeket később még jó néhány mű fordítása. (S ne feledjük megemlíteni a sorban Jünger remekművét sem [Acélzivatarban], ez már tiszta szépirodalom és szintén egy konzervatív szerző produktuma.) A nagyobb fordítások közül az utolsó Schopenhauer főművének (A világ mint akarat és képzet) kétkötetes, teljes kiadása, ennek megjelenése idén őszre várható.


A színvonalas fordítások készítése csaknem három évtizedet vett el az életemből, de nem bánom, mert ugyanakkor sok élményt is adott. Még ha így kevesebb időm maradt saját tanulmányok, monográfiák írására, ezek nagy részének megírására csak a 2000-es évek elejétől került sor. Ennek utolsó jelentős darabja a tájfilozófiáról írt monográfiánk (Filozófiai elmélkedések a tájról, Csejtei Juhász Anikóval közösen), melynek spanyol nyelvű változatát tavaly, 2019-ben adták ki Salamancában, ezért kaptam meg a bevezetésben említett egyetemi díjat.


A fordítások nagy része valóban közös munka volt feleségemmel, Juhász Anikóval. Évekig tartott, amíg kialakult az a megszokott munkarend, melyet a későbbiek során követtünk. Ezek szerint én készítem el az alapszöveget – ez olyan, mint a szegedi halászlé elkészítése során az alaplé: fontos, de csak az első lépés. Mindig szokásom volt, hogy a fordítások során – ha lehetőség volt rá – más nyelveket is használjak. Spengler, Jünger és Schopenhauer, de mások esetében is a németen kívül mondatról mondatra néztem az angol és a spanyol fordításokat is. Ez olykor úgy segített, hogy ötletet adott, máskor pedig úgy, hogy ne kövessem el azt a hibát, amelyet egy másik fordító egy másik nyelven esetleg elkövetett. A három idegen nyelven való egybeolvasás persze nagyon lelassítja a fordítást, viszont nagyobb szerepet biztosít az elmélyüléshez, a szöveg fölötti töprengéshez. Nos, ezt az általam már jónak tartott szöveget adom át Anikónak, aki azt ronggyá javítja, tele van a szöveg piros színű korrekciókkal. Az ő javításai egyaránt tartalmi és nyelvi-stiláris jellegűek. Mivel nálam jobban tud magyarul, hiszen költő is, jobban érzi egy mondat helyes hangsúlyozását, annak nyelvi finomságait, főleg olyan gondolkodók esetében, mint Ortega, Unamuno vagy Spengler, akiket egyúttal szépírónak, nyelvművésznek is lehet tekinteni. Miután Anikó visszaadja az agyonjavított szöveget, következik a javítások egybevetése az eredeti szöveggel, ami szintén sok időt igénybe vevő, pepecselő munka. A legtöbb javítást elfogadom, de néhány esetben nemet mondok. Ha ezt elvégzem, újból átadom neki az így feljavított szöveget, amit újból átnéz, majd további javításokra tesz javaslatot. S ha már 4-5 kört befutott a szöveg, mondjuk az ötödik verzió után már ki merjük adni a kezünkből. Így a fordítás teljes mértékben kettőnk műve, mondhatni egyetlen léleké, aki két testben lakozik. Persze előfordul, amikor vitatkozunk egy-egy terminus vagy fordulat pontos visszaadásán; én inkább a nyelvi pontosságot képviselem, ő pedig azt, hogy a szóban forgó szöveg hogyan szólal meg magyarul. Hogy konkrét példával éljek: Unamuno Don Quijote-kommentárjának fordítása során helyesen ismerte fel, hogy Unamuno stílusa – figyelembe véve azt is, hogy egy már több mint száz éves szövegről van szó – olykor dagályos, túlságosan érzelmes; ez megfelelt az akkori spanyol olvasó nyelvi ízlésének, de napjaink magyar olvasója ezt már túlzónak találhatja, ezért szükség van némi tompításra, a szöveg valőrjének finomítására. De hasonló a helyzet mondjuk Ortega tájfilozófiai esszéinek – ezeknek a remekbe szabott tanulmányoknak, amelyekre annak idején Szerb Antal is felfigyelt – fordítása esetében is.


A fordítás lehet gályapad is, ahogyan Németh László mondja, évekre odaszögezheti az embert a székhez, de ugyanakkor élvezetet is nyújtó foglalatosság, hiszen igazán a fordítás alkalmával lehet valóban bensőséges viszonyba kerülni egy-egy szöveggel. Az embert megelégedéssel tölti el, amikor a fordítás elkészül, hogy akkor most már ez a mű is olvasható az anyanyelvünkön. Ugyanakkor némi szomorúságra adhat okot részben az, hogy meglátásom szerint a mai fiatalok – tisztelet a kivételnek – már egyre kevésbé olvasnak nagy, alapvető műveket. Legutolsó kurzusomon pl. feltettem a kérdést, hogy ki olvasta az eredeti Don Quijotét Cervantestől (természetesen magyarul); senki nem tette fel a kezét, ami, ha jól meggondolom, kultúrborzalom.


Hogy látja, miért aktuális és érdemes ma nekünk (és nem csak a filozófia szakos hallgatóknak, a filozófiatörténészeknek, a téma kutatóinak) Ortegát, Unamunót olvasnunk?


cs02Hát ez nehéz kérdés. Először is tisztában kell lenni azzal, hogy sem Ortega, sem Unamuno nem olyan őseredetinek számító filozófus, mint mondjuk Platón vagy Kant (bár ők sem Zeusz fejéből pattantak ki készen). Ugyanakkor mindketten ahhoz a fejlett Nyugatot övező történelmi-kulturális félperifériához tartoznak, mint mi, magyarok, ezért – a földrajzi távolságok ellenére – „rokonlelkek”; számos párhuzam figyelhető meg közöttük és a közép-kelet-európai gondolkodás között. Csak egy elemre utalok most: az Európához fűződő viszonyra; számukra ugyanúgy „probléma” volt Európa, mint nekünk, közép-kelet-európaiaknak. Nem „benne” éltek, mint mondjuk egy francia vagy egy holland, hanem viszonyban voltak vele, részben kívülről láttak rá. S ez a látószög adott esetben nagy előnnyel jár, egészen napjainkig menően.


Aztán ők ketten azért is számítanak jelentős gondolkodónak, mert nemcsak Spanyolország szellemi életét befolyásolták a 20. században, hanem Latin-Amerika, egy hatalmas kontinens kultúráját is.


Viszont van egy pont, ahol kétségtelenül érzem az aktualitás némi megkopását. Nézze, Ortega – filozófusként is, sőt elsősorban filozófusként – egy minden tekintetben igényes, elegáns, választékos úriember volt, igazi világfi, aki nemcsak a megjelenésére figyelt kényesen, hanem a nyelvezetére is. Egyszóval az igényesség, a minőség embere volt, aki „adott magára”; ezzel szemben a mai világ, annak szokásai, nyelvhasználata sokkal nyersebb, közönségesebb, olykor alpáribb. Mondok egy példát, a férfi-nő kapcsolat elemzését Ortega „tálalásában”. Erről gyönyörű esszéi vannak, A szerelemről című kötete csak egy része ezeknek. Ezek olvastán feldereng az emberben, micsoda életre szóló feladat is valóban férfinak vagy nőnek lenni a szó teljes értelmében. Mit jelent az, hogy a férfi „úriember”, a nő pedig „dáma”, a maga programatikus mivoltában? Láthatunk-e manapság igazi dámát? Aligha hiszem. Pedig ezeknek a jó értelemben vett emberpéldányoknak, figuráknak a társadalmi kialakulása, megformálódása évszázadokat vett igénybe, s ma már mindennek a nyomait sem leljük. Ortega nő iránti hódolata ma már sokak szemében idejétmúlt machóizmusnak tűnik, holott szó sincs erről.


Unamunó esetében, sajnos, szintén a „megkopás” jeleit észlelem némely ponton. Részben paraszt-misztikája tartozik ide, ami inkább azt tárja elénk, milyen is volt hajdanán a spanyol ember, milyen értékek, kulturális mintázatok mentek veszendőbe a technicizálódás évszázada során, míg végül is kialakult a mai világ „Facebook-pizza-Fanta” háromszögben mozgó és élő embere, részben pedig mélyen megélt, Kierkegaard-hoz hasonló, egzisztenciális vallásossága; ennek már úgyszintén nyomát sem leljük a mai világban.


De ha mindezek ellenére kézbe vesszük műveiket, némi bepillantást nyerünk abba, hogy az emberlét igazi gazdagsága nem is annyira az általa jelenleg uralt technikai univerzumban, hanem a történelmi-kulturális múltban, annak megtörtént mivoltában, hagyományaiban rejlik.


Maradva az aktualitásoknál: úgy tűnik, mintha az Ön által is sokat interpretált válságfilozófus, Spengler Nyugat alkonya kifejezése valósággá kezdene válni. Európa halálát egyre több műalkotás tematizálja, pl. a depresszionizmus atyjának nevezett Michel Houellebecq regényei vagy Végel László prózái, esszéi, sőt publicisztikái. Ön is ennyire pesszimista? A válságtapasztalat kellős közepén milyen műalkotásokat és/vagy filozófiai szövegeket ajánlana leendő, kezdő és gyakorló depressziósoknak? Egyáltalán tud-e még a filozófia az életben gyógyírt adni? Vagy eleve elhibázott bármiféle gyakorlati hasznot, terápiás segítségnyújtást várni a filozófiától?


Hogy tömören és velősen fogalmazzak: koromfekete pesszimista vagyok. Erre nemcsak a múlttal foglalkozó hajdani történész-mivoltom predesztinál, hanem csaknem fél évszázadnyi filozófiai olvasmányaim és saját töprengéseim is. A folyamat talán életpályámmal illusztrálható a legjobban. Kezdetben, mint utaltam rá, Hegel történetbölcseletével foglalkoztam, mely alapvetően optimista végkicsengésű koncepció, és felfogásának évekig híve voltam. Utána következett az Ortega filozófiájával való megismerkedés; ő a közhiedelemmel ellentétben alapvetően derűs filozófiai beállítottságú ember volt, nem tekintem „válságfilozófusnak”, bár a modern tömegtársadalom éles szemű kritikusa volt. Az ő optimizmusa már nem metafizikai, mint Hegelé, hanem inkább élet-optimizmusnak nevezhető. (Unamuno már más felfogású, ő kifejezetten tragikus gondolkodónak tekinti magát.) Az optimizmus utolsó fellángolása az életem során a 80-as évekre datálható, ami időben egybeesett Nietzsche filozófiájával való alaposabb megismerkedésemmel, jóllehet annak bizonyos elemei pl. az Übermensch-tan, vagy az Isten halott gondolata inkább már valamilyen végsőkig felfokozott, hisztérikus optimizmusnak tekinthető. Aztán jött Spengler, a 90-es évek elején. Akkortájt a kontinens az euró-optimizmus fénykorát élte. S emlékszem, a fordítás során gyakran felmerült bennem a kérdés: vajon hogyan fogja a közönség ezt a komor művet fogadni? S kérem, mire A Nyugat alkonya első kiadásban 1994-ben megjelent, annak vaskos pesszimizmusa, baljós jóslatai már korántsem találtak süket fülekre. A 2000-es években Heidegger bölcselete is egyre erősebb nyomot hagyott bennem; az ő művei sem jelentenek szívderítő, üdítő olvasmányokat. Pályámon az utolsó jelentős szakaszt pedig Schopenhauer filozófiája jelenti az utóbbi néhány évben. Ő pedig, mint tudjuk, Hegel megátalkodott ellenfele volt. S ezzel bezárult a kör.


Az utóbbi néhány évben pedig elkerekedett szemmel nézem az európai civilizáció lassú, de feltartózhatatlan pusztulását. Persze, mindezzel szemben lehet az emberi szabadságra hivatkozni, arra, hogy az ember mindig szabadon választhatja meg a sorsát, ahogyan Sartre hangsúlyozta. Én viszont inkább Spengler és Schopenhauer fatalizmusát vallom; hogyan lehet az, mi lehet az oka annak, hogy a jelenlegi Európa, a közelgő és világosan látható demográfiai és klimatológiai katasztrófák küszöbén a hangzatos frázisokon kívül alig tesz valamit azok megelőzésére, kivédésére? Élnem kell azzal a feltételezéssel, hogy ez nem pusztán emberi elhatározás kérdése – így pl. az sem, hogy a mai, teljességgel tehetetlen emberek helyett miért nem teszünk rátermettebb vezetőket az Európai Unió élére –, hanem mélyebb összetevők függvénye, amelyek fölött nincs hatalmunk. Egy hivatásos politikus ezt persze soha nem mondhatja ki, de ha egy pillanatra valóban filozófusnak tekintem magam, akkor szabad ezt megfogalmazni.


Ami Houellebecq-et illeti, ő kedvenc íróim egyike, csaknem valamennyi magyarul megjelent művét olvastam. Sőt, tanulmányoztam azt a könyvét is, amelyben – korántsem véletlenül – Schopenhauerhez fűződő viszonyát taglalja; lám, összeérnek a szálak.


Befejezésképp azt tudom mondani, hogy a filozófia kettős arculatot mutat a jelenlegi világban; a korunkbeli világ azt a látszatot kelti, mintha semmilyen szükség nem lenne a filozófiára, mintha nagyon jól meglenne anélkül is. Ugyanakkor épp ez mutat rá arra, hogy a mai világnak mindennél nagyobb szüksége van a filozófiára, jobban mondva a mérvadó filozófiai gondolkodásra. Vagy ahogyan Arisztotelész mondta már 2500 évvel ezelőtt (hozzávetőleges pontossággal idézem): Ha szükség van filozófiára, akkor kell filozofálni; ha nincs szükség filozófiára, akkor arról kell filozofálni, hogy miért nincs szükség filozófiára. Filozofálni tehát mindenképpen szükséges.


Konkrétabb szinten pedig azt tudom mondani, hogy elsősorban azoknak a gondolkodóknak a tanulmányozására van szükség, akik leplezetlenül tárták az ember elé önnön létezésének komor oldalait. De épp azért, hogy rajtuk megedződve legyünk képesek elviselni a létezés kihívásait, adott esetben annak konstitutív értelmetlenségét is. Úgy vélem, csak az képes helytállni a világban, aki átesik a mélységesen mély filozófiai pesszimizmus tűzkeresztségén, merthogy ebben az esetben már nem tud kárt tenni benne a világ. Nietzschének ebben igaza volt, létezik az „erősek pesszimizmusa”, még ha nem is egészen abban a formában, ahogyan azt ő elgondolta. De hogy ez mekkora municiót ád a szorongató élethelyzetek elviselésére, az a mindenkori egyéntől és annak saját élethelyzetétől függ.




cs01Csejtei Dezső (1951) filozófus, filozófiatörténész, hispanista, műfordító, az SZTE BTK Filozófia Tanszékének professzora. 1990 és 2000 között a tanszék, 1997 és 2000, valamint 2003 és 2006 között a Társadalomelméleti Intézet, 2007–2019 között a Málnási Bartók György Filozófiai Doktori Iskolának a vezetője volt. A Magyar Filozófiai Társaság választott elnöke két cikluson keresztül. Választott tagja az MTA Filozófiai Bizottságának, 2010-től kezdve két cikluson át az MTA választott közgyűlési képviselője. Az Ész – Élet – Egzisztencia c. könyvsorozatnak, a Nagyvilág és az Attraktor Kiadó öt Ortega-kötetének, az Attraktor Monumenta Hispanica hat kötetének szerkesztője, valamint hazai és külföldi folyóiratok szerkesztőségi tagja. Az Existencia c. nemzetközi folyóirat alapító főszerkesztője. A magyar mellett spanyol, német és angol nyelven publikál, művei eddig 11 országban jelentek meg és 19 országban hivatkoztak rájuk. Ortega, Unamuno, Nietzsche, Spengler, Jaspers, Dilthey és Jünger magyar fordítója. Kiemelt kutatási területei: a spanyol és a német filozófia története, hermeneutika, történetfilozófia, filozófiai thanatológia.


Könyvei: José Ortega y Gasset (1980), A spanyol egzisztencializmus története (1986), Írások északról és délszakról (1999), Történelem – kulcsra készen? (2000, Juhász Anikóval közösen), Filozófiai etűdök a végességre. Schopenhauer, Kierkegaard és Nietzsche a halálról (2001), A halál hermeneutikája. A korai Heidegger filozófiai thanatológiája (2001), Filozófiai metszetek a halálról (2002), Amerika felfedezése és az új globális rend. I. kötet (2004, J. A.-val közösen), Muerte e inmortalidad en la obra filosófica y literaria de Miguel de Unamuno (2004), Találkozások és törésvonalak. Írók, költők, filozófusok (2005, J. A.-val közösen), Oswald Spengler élete és filozófiája (2009, J. A.-val közösen), Az utószó jogán (2012), Filozófiai elmélkedések a tájról (2012, J. A.-val közösen), Caminos filosóficos (2013, J. A.-val közösen), Filozófia a mindennapokban. Gondolatok emberről, világról, Istenről (2016), Meditaciones filosóficas sobre el paisaje (2019, J. A.-val közösen).

 

Díjai, ösztöndíjai: Salamancai Kutatói Ösztöndíj (1992), Granadai Kutatói Ösztöndíj (1997), Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1997), Granadai Kutatói Ösztöndíj (2000), Spanyol Polgári Érdemrend Középkeresztje (2009), SZTE Év Bölcsészet- és Társadalomtudományi Publikációja (2019).

Friss Hírek

Friss Hírek RSS

boritokep__12_

A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Pszichológiai Intézete ügyvivő szakértő/intézeti ügyintéző munkatársat keres, határozatlan idejű munkaviszonyra.


Jelentkezési határidő: 2024. április 10. (szerda)