„az egyénnek a közösség hasznára kell lenni” Beszélgetés a Löw Lipót emlékplakettes Glässer Norberttel


GNGlässer Norbert néprajzkutatót, vallásetnológust, kulturális antropológust a Szegedi Zsidó Hitközség Löw Lipót Emlékplakettel tüntette ki. Karunk Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének adjunktusa „az elmúlt években a közösség érdekében végzett múltját kutató, feldolgozó, levéltári archívumának kialakítását segítő, konferenciák, kongresszusok előadói tevékenysége elismeréséért” kapta ezt a plakettet, melyet 2019. szeptember 1-jén a XV. Szegedi Őszi Zsidó Kulturális Fesztivál megnyitóján vett át. A díjazottal a vajdasági gyökerekről, az orthodox zsidó vallási élethez, valamint a dualizmus korához és a két világháború közötti időszakhoz kötődő kutatásairól, illetve a közösségért végzett munka ethoszáról és örömeiről Bencsik Orsolya beszélgetett.


Gratulálok a kitüntetésedhez! Mielőtt a díjhoz kapcsolódó tevékenységedről kérdeznélek, kicsit távolabbról indítanék. Identitásodnak fontos részét képezi, hogy a Vajdaságban születtél, ott nőttél fel, egy nyelvileg-kulturálisan nagyon heterogén régióban, így egy olyanfajta érzékenységre, látásmódra is szert tehettél a különböző népek együttéléséből fakadóan, ami a bölcsészettudományokkal foglalkozó tudós és humanista ember számára nélkülözhetetlen. A soknézőpontúságra, a nyitottságra, a tolerancia-igényre és az együttérzésre gondolok. Hogyan tudtál és tudsz a mai napig inspirálódni és hogyan tudod ezeket a képességeidet kamatoztatni Monarchia-kutatóként, néprajzot tanító egyetemi oktatóként vagy szervezőként, szerkesztőként?


GlaesserN-02-plakett


Családunk őse, feleségével és gyerekeivel – Regensburgon és Bécsen keresztül – 1803-ban érkezett Bácskába. 1909-ben Borovszky Samu országmonográfiájának két bácskai kötete ükapámat, fivéreit és unokatestvéreit is megemlíti a sokszínű megye építőiparáról szóló fejezetben. A család nemzedékeken át élt a Vajdaságban, ami vallásilag (és etnikailag) igen sokféle volt. Ez a 20. század folyamán a tágabb rokoni körben is megjelent. A 19. század végén felnőtt nemzedék a családban még többnyelvű volt. Igen, ilyen értelemben a Monarchia sokszínűsége jelen volt, de inkább emlékként, történetekként, nyomtatott dokumentumokként. Másféle sokszínűség volt az 1980-as évek Vajdaságának világa. Ahogyan másféle sokszínűség az is, amit mai fogalmainkkal sok esetben az európai történeti kutatás – előképként – megragad vagy lát a Monarchiában. A valóságban testületi különállások, vallási és rendi communitas-ok kollektív jogai által körülhatárolt közösségek egymás mellett élő sokszínűsége volt a vajdasági sokszínűség is. Ez inkább vizsgálandó problémaként volt motiváló. Ilyet hamar találtunk – önkéntes kutatók csoportjában gondolkodva – Óbecse 19. századi társadalmának vizsgálata során. Ebben a közös munka volt elsősorban inspiráló. Olyan problémákat, amelyeket először csak zsidó történeti példákon vizsgáltunk doktori évfolyamtársaimmal az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen, sikerült tágabb perspektívába helyezni. Óbecse dualizmus-kori társadalmát sem külön felekezetenként szemléltük, hanem egy változó, modernizálódó társadalom kölcsönhatásai, együttélése felől. A történeti rekonstrukció azonban nem tévesztendő össze a tényleges múlttal, még ha inspirálhatja is a jelent. A vajdasági kötődés viszont meghatározta az egyetemválasztást, s utóbb a Szeged mellett maradást is, mivel a városban volt – annak határhelyzete okán – az otthon maradottakhoz legközelebbi felsőoktatási intézmény. Vajdaság ugyanakkor nem jelenik meg számomra valamilyen izolátumként, szeparátumként, helyi színek varázsaként. A mentalitástörténeti vizsgálódás és a kulturális antropológia inkább a nagyobb rendszerekbe illeszkedő Vajdaságot tette láthatóvá számomra, a konkrét kutatások pedig azokat a sűrű szövésű szálakat, amelyek összekötötték a Kárpát-medence, Közép-Európa (és a Balkán) más területeivel.


A szegedi egyetem földrajzi közelsége mellett miért választottad ennek a bölcsészkarát? Hogy lett az óbecsei gimnazista fiúból (aki a származására nagyon büszke) végül szegedi néprajzos, sőt vallásetnológus és liturgiatörténet-előadó (aki felnőttként Óbecse mentalitástörténetéről, de a magyar nyelvű orthodox zsidóság szervezeti sajtódiskurzusairól is írt kiváló könyvet)? 2008 óta oktatsz az SZTE BTK-n, itt van állásod, miközben persze különböző kutatásokba kapcsolódsz be. Én például az Identitás- és Kultúrakutató Központ révén ismertelek meg…


A regionális származás partikuláris identitásként lehet büszkeség forrása, de inkább meghatározottság, pozitív és negatív értelemben is. Előbbit, ha jól élünk a belőle származó adottságokkal, lehet kamatoztatni, utóbbit – korlátaink túllépésének megkísérlésével – meg lehet próbálni meghaladni. Óbecsei gimnazistaként ismerkedtem meg későbbi tanáraimmal, Bellon Tiborral és Barna Gáborral a Magyar Néprajzi Társaság egyik vajdasági nyári egyetemén. Vajdaság mezőgazdasági terület. Az önkéntes néprajzi gyűjtés sikeres témaválasztása – aminek egyik jutalma a Társaság rendezvényére történő invitálás volt – erre épített rá. A gimnáziumi érettségi dolgozatomat az óbecsei gabona-betakarítás modernizációjáról írtam. 1999-ben jelentette meg önálló kötetként a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság. A bölcsész pálya ugyanakkor, mint sok vajdasági magyar családban, esetemben sem volt a szülők által „szorgalmazott” életpálya. Ugyanazok az érvek hangzottak el, amivel ma próbálják a humán tudományok felől a természettudományi, a mérnöki kar vagy a versenyszféra felé terelni a pályaválasztókat. Szegedi tanulmányaimat így vegyészként kezdtem. A természettudományi karról váltottam a bölcsészkarra. Itt számos dologban fel kellett zárkózni a magyarországi oktatási rendszerben tanulókhoz, de a határon túli szocializáció más látószöget is hozott. Amikor a néprajz szakra kerültem, 6 évvel voltunk a paradigmaváltás vita után. Az évfolyam egyik része a hagyományos népi kultúrát kereste, még ha azt Európa perifériáján is vélte fellelni, másokat kifejezetten csak a magyar vonatkozások érdekeltek, az évfolyam másik része kulturális antropológiai témákat keresett. Így nem volt szokványos az elképzelés, hogy vallási néprajzzal szeretnék foglalkozni, azon belül a magyarországi zsidósággal. A 2000-es évek elejének közbeszédében szakon kívül, ismerősi körben sem aratott osztatlan sikert az elképzelés. Előkép ugyan volt, hiszen Löw Immánuel és Kálmány Lajos, Scheiber Sándor és Bálint Sándor szakmai kapcsolatának emléke elevenen élt. A Scheiber által Bálint Sándor tanszékére hozott kötetek még ma is a tanszéken vannak, és használjuk az órákon. Bálint Sándorra pedig a Rabbiképzőben is emlékeztek. A vallási néprajz kiegészítéseként kerültem liturgiatörténet szakra.

Az északkelet-magyarországi zsidó zarándoklatok az 1990-es évek első felében elevenedtek meg, a 2000-es évekre zarándokházak létesültek és minimális infrastruktúra alakult ki a kelet-európai zsidó jámborság vallási vezetőinek sírhelyei körül. Tudományos diákköri kutatásaimat Sátoraljaújhely, Bodrogkeresztúr, Olaszliszka, Nagykálló zarándokhelyein és az OSZK-ban végeztem. A makói múzeumtól a Makó-monográfia néprajzi kötetébe egy tanszéki hallgatói kutatócsoport tagjaként a helyi zsidóság vallási életének megírására kaptam felkérést. Ezek után logikusnak tűnt az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Zsidó Vallástudományi Doktori Iskolájába jelentkezni. A recens antropológiai érdeklődésből itt vált történeti megközelítés. A zarándoklatok turizmusantropológiai problémájából a felekezetiesedés mentalitástörténeti kérdése lett. Az izraelita felekezeti irányzatok kialakulása és a modernizálódó magyar társadalomba történő illeszkedése a 19. század második felében zajlott le. A modernitás és a hagyomány viszonyának vitája a zsidóságon belül pedig a 18. század végétől folyt. A felekezeti sajtó ebbe modern jelenségként és irányzati célok szolgálatába állított fórumként jelent meg. Doktori értekezésemet a magyar nyelvű orthodox izraelita felekezeti sajtónak a vallási vezetői autoritáshoz való viszonyulási stratégiáiból írtam. Az egyes lapszámokat olvasva a Budai Várban, ugyanakkor számos más hírre és jelenségre is felfigyeltem. Egyik téma hozta a másikat. A 19. század politikumának sarkalatos kérdései – a gazdasági szerkezetváltás kérdése, a polgári, nemzeti középosztály megalkotásának és összetételének kérdése, a nemzettudat és a nemzetiségi kérdés, a Dinasztiához fűződő viszony ügye – ugyanis együtt jelentek meg a zsidóság társadalmi helyzetének és magyarosodásának ügyével. Mindeközben vendégként behallgattam Voigt Vilmos doktori iskolájába, amit az OR-ZSE-n is számon tartottak. 2008-ban pedig a szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai tanszékre kerültem. Doktori évfolyamtársaimmal, volt tanáraimmal így közös kutatásokba, konferenciaszervezésekbe kezdhettünk, köteteket adhattunk ki. Olyan témákat vizsgáltunk, ami mind a szegedi néprajzosokat, mind pedig a pesti zsidóságot is foglalkoztatta. A szegedi zsidó közösség hallgatóként ismert meg a liturgiatörténethez kötődően, így később rendezvényeinken a Hitközség is megjelent társszervezőként. Sokáig a modernitás és a hagyomány, a felekezeti női/ családi szerepek és a modern életforma viszonyával foglalkoztunk, de hangsúlyos volt a szimbolikus politika kérdése is, ami még a hallgatói évekből eredt.

A Hidvégi Máté kiadásában megjelent Löw Lipót-beszédek és az egyetemi könyvtárban talált Löw Immánuel-homiletikák először egy szemináriumi dolgozat forrásanyagát adták, utána egyre több hasonló forrás került elő a Hitközség könyvtárában és a Rabbiképzőben, amíg egy MTA posztdoktori pályázatban Barna Gábor MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoportjába – három évre befogadást nyerve – 2013-tól el nem kezdtem kifejezetten a szimbolikus politika izraelita olvasataival foglalkozni. A kiegyezéstől 1944-ig terjedő időszakot vizsgáltam. Ez a probléma lényegileg hordozta magában az államhoz, a főhatalomhoz, a többségi társadalomhoz való viszonyt, s így az integráció kérdését. Egy premodern testület, a kollektív kiváltságokkal és saját vallástörvénnyel rendelkező kahal (communitas judeorum) hogyan viszonyul a főhatalomhoz vallási tanításokra támaszkodva, majd felekezetté (hitéleti és oktatási feladatokat ellátó modern intézménnyé) válva, miként illeszkedik be a dualizmus politikai realitásainak talaján, de azzal gyakran ellentétben álló nemzeti kultuszokba, civil vallásba, amely – törésvonalakat áthidaló, integratív célzattal – a nemzet történetét teszi meg a hit tárgyává. Ez a problémaegyüttes, amelyben racionális és irracionális gondolkodás, hagyományos és modern jelenségek ötvöződtek, lehetett az oka, hogy 2017-ben találkozhattunk az Identitás- és Kultúrakutató Központban.


Tavaly sikeresen habilitáltál az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetemen. Az értekezésed címe – mely, gondolom, hamarosan könyv formában is megjelenik –: „Királyunkat, kit Mózesként rendeltél…” Királytisztelet, konfesszionalizálódás és állampatriotizmus az izraelita felekezeti sajtóban 1944 előtt. A címben szereplő problémakör „a diaszpóra történeti életvilágaiban önmaguk helyzetét értelmező zsidó közösségek uralkodóhoz és hatalomhoz való viszonyulásának témakörébe illeszkedik bele”, az értekezésed ezáltal továbbrétegzi a Monarchia és Ferenc József mind a magyarországi, mind a határon túli emlékezeti kánonban ambivalensen szereplő alakját és megítéltségét. A mentalitás- és sajtótörténeti kutatás, a nagyszámú múltbéli forrásanyag precíz olvasása, összevetése alapvetően meghatározó nálad, de mi a helyzet a ma dokumentumaival, a jelenünkkel? Mennyire kíséred figyelemmel például a jelenkori magyarországi és/vagy szerbiai (vajdasági) sajtódiskurzust, és – kicsit tágabban, elszakadva a zsidó közösségtől – hogyan látod, mennyiben és miképpen képes kulturálisan adaptálódni a 21. század erősen deszakralizált világában bármelyik vallási közösség?


A könyv kiadásáról konkrétumot nem tudok mondani. Tartalma talán érdekesebb. Ferenc József zsidó megítélését nehéz volna megérteni a 20. század magyar történeti kánonjából. Alapja a szentírási királytisztelet és a szétszóratás (galut) vallási hagyománya. A koronás főnek az Örökkévaló a saját dicsőségéből juttat – áll a királyra mondandó áldásban és néhány imakönyvben ma is. Emellett a magyarországi zsidóság saját jogi emancipációját és felekezeti recipiálását szintén az uralkodó érdemének tulajdonította. A gazdasági, társadalmi felemelkedés folyamata, a felekezeti intézményi keretek létrejötte erre az időszakra tehető, a mai zsidó szellemi és épített örökség jó része is ekkor alakult ki. Több zsinagógában emléktábla áll(t) arról, hogy Ferenc József látogatásai során mit mondott a közösség képviselőinek, a Rabbiképző előcsarnokában pedig fekete márványtábla őrzi annak az emlékét, hogy az intézmény megnyitását követően a király látogatásával tüntette ki azt. A most felújított szecessziós szabadkai zsinagógában az elhunyt Ferenc Józsefet a zsidóság nagy halottjainak emléktáblájára íratta fel a közösség, központi helyre, utólag beszorítva. Ambivalenciáról itt nem beszélhetünk. Jól mutatja ezt a tényt, hogy IV. Károly első zsidókat érintő királyi rendelkezése annak engedélyezése volt, hogy a Rabbiszeminárium felvegye a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet nevet, amit a második világháború utánig viselt. Mindennek vizsgálata abból a szempontból volt hasznos, hogy kirajzolódjanak a konkrét korszakokhoz kötődő változások, de folyamataiban is szemlélhessem őket, a cselekvők felől próbáljam meg rekonstruálni a kulturális jelenségeket. A tudásszociológia és a zsidó történetírás vizsgálata felől Yosef Hayim Yerushalmi a téma jelentőségét a zsidó politikai gondolkodás változásának megismerésében látja. November elején erről több intézménnyel közösen egy konferenciát is fogunk szervezni az MTA SZAB Székházában Szegeden.

A mai diskurzusok és jelenségek ugyanakkor gyökeresen más társadalmi keretek között jelennek meg. Nehezen volnának ugyanabban a keretben tematizálhatóak. Így recens témákkal és kérdésekkel kevésbé foglalkozom, kivétel ez alól a zsidó örökség kérdése. Utóbbi jelen van, körülöttünk formálódik, ismeretterjesztő írások, konferenciaelőadások vagy órai témák okán nehéz volna megkerülni őket. Talán nem is szükséges, mert így, ha beszélünk, írunk róluk, akkor a turisztikai fejlesztésekben az örökségnek nyilvánított jelenségek talán kevésbé szakadnak el történeti realitásaiktól, miközben a populáris fogyasztói kultúra igényeit igyekeznek szem előtt tartani az eladhatóságot szempontnak választó tematizálók.

A vajdasági sajtódiskurzusokat a közösségi médiában követem, de nem képezik tudományos érdeklődésem tárgyát, inkább a politikumhoz sorolhatóak, így érdemben erről nyilatkozni sem tudok.

A huszonegyedik század erősen deszakralizált világában hogyan tudna adaptálódni bármelyik vallási közösség – erre a kérdésre az orthodox zsidóságot elhagyó Émile Durkheim nézete volna a válasz, és nem a protestáns gyökerű Max Weberé. A vallásra, a vallási élményre és a vallás társadalmi kohéziós erejére Durkheim szerint a mindenkori emberi társadalmakban alapvető szükség van. (Weber víziója ezt nem így láttatja.) A formák változhatnak, de a vallás nem tűnik el, vallják Durkheim nyomán a valláskutatással foglakozó külföldi összegző tankönyvek is. Hogy miként találják meg a vallások a maguk útját korunk társadalmában, hogyan formálódnak a vallásos ember empirikusan megragadható gyakorlatai, másodlagos jelenségei, azt legfeljebb megfigyelni tudjuk, és bizonyos időtávlatából modellezhetjük csak.


Löw Lipót nagy tudású, európai műveltségű szegedi rabbi volt, aki a magyarországi zsidó oktatásban reformokat hajtott végre, valamint bevezette a magyar nyelvű prédikációt. A róla elnevezett emlékplakett kitüntetettjei (korábban pl. Hidvégi Máté professzor, Urbancsok Zsolt főlevéltáros) mind jelentős tevékenységet folytatnak a zsidó közösségért. Tehát az elismerés fontos eleme, hogy bár személyek kapják, de szellemiségében nem az individualitást, hanem a kollektivitást, a közösségépítés ethoszát tekinti értéknek. A közösségért való örökös munkálkodás jellemez téged is, legyen az a zsidó, a vajdasági magyar vagy a szegedi tanszék közössége. Ez a te elhivatottság-tudatodból, a kisebbségi létmódból eredő felelősségérzetből következik, vagy az érdeklődési körödből, a csoportstratégiákra és a bizonyos közösségek (pl. a dualizmus korabeli, modernizálódó középrétegek) történetére és működésmódjára fókuszáló kutatási területedből származik?


Az elismerések, díjak közösségi megerősítések és mérföldkövek is, útjelzők, hogy miként szemléli a tágabb vagy szűkebb közösség azt az utat, amin haladsz. Mindehhez viszont egyének is kellenek, akiknek eszébe jut az ember, és a felterjesztést megteszi. Tanszéki munkánk ilyen elismerése volt a Bálint Sándor érem (2005), a Pro Scientia Aranyérem (2005), a Scheiber Sándor-díj (2015) és most a Löw Lipót Emlékplakett. Bár személyem kapta, mindig ott van mögötte a munkatársak, együtt gondolkodó kollégák, szerzőtársak munkája is. (Munkatársaim közül Barna Gábor egyetemi tanár is megkapta a Scheiber Sándor-díjat 2016-ban.) Talán itt jön elő a vajdasági gyerekkor és annak szocializációs élményei. Az 1980-as években alapvetően közösségben gondolkodtak, legyen az rokoni, városrészi, vallási közösség. Ezek bomlása és hiánya a rákövetkező két évtizedben egyre szembetűnővé vált. Óbecse és Szeged, majd Budapest között ingázva egyre inkább értelmet nyert az a gondolat, hogy az egyénnek a közösség hasznára kell lenni. Ez gyakran közösségeket jelentett. A szegedi Néprajzi Tanszék, de a Rabbiképző is a közösség érték voltát igyekezett tolmácsolni, nekem ezeket csupán össze kellett kötni. A középrétegek világa ebben inkább történeti előkép volt. Ennek haszna pedig a tudományszervezésben lett, amiből produktív problémafelvetéseket körül járó konferenciák és kötetek születtek reményeim szerint. A szélesebb kitekintésűek az SZTE Egyetemi Könyvtárának történeti olvasójában a szabadpolcról is levehetőek.

Ami a századfordulós kulisszáival a Löwök után Szegeden hátramaradt, az pedig hallgatóként egy küszöb volt a közösségek történeti vizsgálatához vezető út elején. Mindennek talán a legfontosabb tanulsága, hogy merjen a diák kitartóan és kellő odaadással foglalkozni azzal a témával, amit fontosnak ítél, és ami iránt érdeklődik, a tanárai pedig a hallgató léptékei szerint kísérjék ennek formálódásában.


Glässer Norbert (1979) az SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének adjunktusa. Az SZTE BTK Identitás- és Kultúrakutató Központ, a szabadkai Kiss Lajos Néprajzi Társaság, a budapesti Magyar Néprajzi Társaság és a Pro Scientia Aranyérmesek Társaságának tagja. Díjai: Pro Scientia Aranyérem, Bálint Sándor-érem, Schreiber Sándor-díj, Löw Lipót Emlékplakett Kötetei: Találkozás a Szent Igazzal. A magyar nyelvű orthodox zsidó sajtó cádik-képe 1891–1944, Szeged, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2014; Mózes kőtáblái a hármashalmon. Zsidó hagyomány és szimbolikus politika határán. Szeged, MTA–SZTE Vallási Kulturakutató Csoport – SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2015