Empirikus tudós egy bölcsész érdeklődésével – Nagyinterjú Prof. Dr. Racsmány Mihállyal, az SZTE BTK dékánjával

A ’90-es években oktatóként dolgozott Szegeden, azután 2022-től intézetvezetői, 2025. július 1-jétől pedig dékáni pozíciót tölt be az SZTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán Prof. Dr. Racsmány Mihály. A kar új dékánja pszichológusként doktori fokozatot szerzett az ELTE-n és a Bristoli Egyetemen is, 2018-tól az MTA doktora. Érdeklődése széleskörű: kiterjed a memóriakutatásra, az Alzheimer-kórra és a különböző pszichiátriai zavarokra, de a tanulás kognitív pszichológiai megközelítése is foglalkoztatja, manapság, az általa fejlesztett oktatási platform kapcsán, különösen.

Dékánként sok terve van, amelyek közül több a kar presztízsének és kulturális pozíciójának erősítését célozza. Prof. Dr. Racsmány Mihállyal beszélgettünk.

- A beszélgetésre készülve megtaláltam az interneten a szakmai önéletrajzát, amely öt oldal hosszú. Melyeket gondolja a legjelentősebb mérföldköveknek a pályája során?

- Egyrészt pszichológus vagyok, ez a legfontosabb. A szakterületem a memóriakutatás. Soha nem csak a pszichológiával foglalkoztam, hanem a pszichológia határterületeivel is, tehát pszichiátriával, neurológiával, agykutatással – a Nemzeti Agykutatási Programban most már tizenkettedik éve van kutatócsoportom. Az ELTE-n végeztem, és amikor megszereztem a diplomát, volt lehetőségem kimenni Angliába, a Bristoli Egyetemre, ami már akkor is Európa egyik legjobb egyeteme volt. Az én szakterületemen ez egy hatalmas kiugrási pont volt, akkoriban a világ legjobb kutatói dolgoztak ott - aki pszichológus, az ismeri ezeket a neveket, mint Alan Baddeley, Martin A. Conway vagy Richard Gregory, szóval a nagy tankönyvi nevek.

Ott csinálnom kellett egy új pszichológusdiplomát, majd doktori fokozatot is szereztem, ezzel párhuzamosan Magyarországon is, ráadásul két különböző témából. Tehát ez egy nagyon intenzív időszak volt.

Amikor az angliai képzésem vége felé jártam, Pléh Csaba lejött Szegedre az ELTE-ről, és akkor kaptam tőle egy meghívást, hogy ne Budapestre menjek vissza, hanem Szegedre.

Ez a ’90-es évek vége – hogyha valaki ismeri a Szegedi Tudományetemen a pszichológia képzés történetét, akkor tudja, hogy ez az az időszak, amikor a pszichológia független képzéssé vált Szegeden. Azáltal, hogy Pléh Csaba és még nagyon sok fiatal, erős kutatói háttérrel rendelkező kolléga is idejött, lehetőség nyílt arra, hogy egy önálló pszichológiaképzés induljon el. És ma már az ország egyik legerősebb képzéséről beszélünk.

Akkor a 2000-es évek elejéig Szegeden dolgoztam, majd a BME-re mentem, mert ott megalakult a Kognitív Tudományi Tanszék, ami azóta is az ország egyik vezető megismeréstudományi központja. Ennek 2010-től a vezetője is voltam.

Ezután visszaköltöztem Szegedre, aminek magánéleti okai voltak. Az SZTE és a kar vezetői értesültek róla, hogy újra Szegeden élek, és hogy „fordított intercity professzor” vagyok, tehát hogy amikor a többiek jöttek Pestről, akkor én meg mentem Budapestre tanítani, és megkerestek egy ajánlattal. Először, 2022-ben, a Pszichológiai Intézetet kezdtem el vezetni, majd később merült fel, hogy mi lenne, ha a kar vezetői pozícióját is megpályáznám.

- Honnan jött az érdeklődése a pszichológia, a pszichiátria és kifejezetten a kognitív pszichológia iránt?

- Én eredetileg, még gimnazistaként, író szerettem volna lenni, és minden érdekelt, ami ebben segít, azon belül kifejezetten az emlékezet működése: azt gondoltam, hogy ez egy nagyon lényeges kérdés, hogy mindez hogyan működik, hogyan férünk hozzá az emlékeinkhez, miként konstruálunk belőlük történeteket és így tovább. Tehát a pszichológia szakra már kifejezetten az emlékezetkutatás miatt mentem. Aztán pedig nagyon hamar elkezdett érdekelni a neuropszichológia.

- És mi történt az írói ambíciókkal?

- Hát, hobbi szinten foglalkoztam vele, tehát forgatókönyveket írtam, még pályázatot is nyertünk: Tasnádi István barátommal dolgoztunk együtt – habár én ott már csak szakértőként léptem fel, eredetileg az írói együttműködés volt –, amiből lett is egy film, a Memo, ami Prix Europa díjat nyert. Lengyel Tamás, Molnár Áron voltak a főszereplők, akikkel rengeteget kellett beszélgetnem a témáról, mert ez a történet egy híres hipermnéziás esetnek a feldolgozása volt. De ettől függetlenül is elég sokat foglalkozom irodalommal, sokat olvasok, sokat járok színházba, szóval ez az érdeklődésem megmaradt.

 

Prof. Dr. Racsmány Mihály (fotó: Philip János)

- Mit lehet tudni arról az AI-alapú oktatási platformról, amelyet az Ön vezetésével itt, az egyetemen fejlesztettek ki?

- Most már rengeteg AI-alapú oktatási platform létezik és jól kezelhető, interaktív, nagy nyelvi modellek léptek színre. Ezzel kapcsolatban egy felfokozott várakozás van, mégpedig hogy oké, és vajon mi lesz ennek az eredménye. 2015-ben volt egy pillanat, ahol mind Bill Gates, a Microsofttól és a Gates Foundation-től, mind pedig Mark Zuckerberg a Meta-tól– akik ugye rengeteg pénzt ölnek az EdTech-be, tehát az oktatáshoz kapcsolódó technológiai fejlesztésekbe – azt jósolták, hogy maximum 5 éven belül drámaian fog nőni az oktatási teljesítmény az Egyesült Államokban és valószínűleg az EU-ban is. Hát, ehhez képest jöttek az amerikai és európaioktatási felmérésről (NAEP, PISA) a 2022-es, majd a ’24-es adatok, amik soha ilyen rosszak nem voltak. Ekkor rengeteg kutatás kezdődött el: mi az oka ennek? Nyilván felmerült a Covid – de 2022 óta még mindig lefelé tart a teljesítmény.

Az átfogó kutatások egyöntetűen arra az eredményre jutottak, hogy a probléma az, hogy ezek a technológiai fejlesztések olyan pedagógiai elvekre és gyakorlatra épülnek, amelyekről a kognitív tudomány kimutatta, hogy valójában nem jók, nem hatékonyak.

- Mondana erre példát?

- Például az, hogy egyre kidolgozottabb, technológiailag támogatottabb „beviteli” technikák vannak, egyre jobban cizellált előadások, nagyon jól prezentált tudástérképek, csakhogy a kognitív tudomány kimutatta, hogy valójában mindez nem kompatibilis az emlékezet működésével. Az ismételt beviteli, újratanulási folyamatokat nagyon rapid felejtés követi. Tehát teljesen más módon, elsősorban az előhíváson keresztül kellene tanulni. De ez nem kerül be ezekbe a fejlesztésekbe, mert ehhez egy memóriakutatási, kognitív pszichológiai tudásrendszer kellene. Ez az egyik.

A másik fő probléma, hogy a legalább a 20. század eleje óta velünk lévő pedagógiai elv, ami egyre népszerűbb és a progresszív pedagógiában is jelen van, hogy készségeket kell tanítani és megtanulni. Keresési készség, olvasási készség, szövegértési készség, kritikai gondolkodási készség stb. Márpedig, ha valamit a a kognitív tudomány stabilan kimutatott, az az, hogy nincs tartalomfüggetlen készség. A szövegértési nehézség ugyanis nem abból adódik, hogy valaki nem tud olvasni a szónak az eredeti értelmében, mert igenis el tudja olvasni azt a szöveget. Egyszerű mondatokat tud is értelmezni, sőt ha a kedvenc sportjáról olvas híreket, tökéletesen megérti. A baj az, hogy nincs meg az a tudása, amiről az az adott téma szól. Tehát a következtetés az, hogy a tudást kell építeni és nem készséget tanítani.

A kognitív tudomány azt mutatja meg, hogy nem a vizsgán kellene számot adni a diáknak egy átmenetileg felpumpált rövid távú emlékezetre alapozva, hanem folyamatában kellene nézni a tudás felépülését: amikor bezuhan a teljesítmény, jön a felejtés, akkor vissza kéne tolni egy adott szintre, ráadásul tudni kellene, hogy az adott tananyag milyen tudásformákból épül fel és ezeken a diák milyen kognitív műveleteket képes elvégezni. Itt lép be a mi rendszerünk, ami egy nagy oktatási ökoszisztéma.

A mi rendszerünk, a „RECOG era” tulajdonképpen szétbontja a tananyagot, tehát megmutatja a tanárnak, tanulónak is, hogy miből épül fel, majd ezekre úgynevezett recogokat gyárt. Hogy mi is ez a recog? Egy kérdés, arra adható lehetséges válaszokkal, rávezető hintekkel, vagyis segítséggel, és magyarázattal, hogy miért az a jó megoldás, ami. Vagyis ez nem arra van, hogy teszteljük a tudásunkat, hanem arra, hogy tanuljunk vele.

A tanár kap egy tanári szoftvert, amelyben felmegy a „piactérre” és megveszi az elkészített és magas szinten szakmailag lektorált tananyagot, mondjuk a kilencedikes történelemhez, magyar nyelv és irodalomhoz, matematikához. Vagy pedig ő maga is létrehozhatja a tananyagot akár a tankönyv alapján az általunk készített AI-támogatott rendszerrel, akár manuálisan.

Az ökoszisztéma másik végén egy applikáció van, amit a diákok csak letöltenek a telefonjukra. Tanárként órán tudok recogokat indítani, házi feladatot tudok nekik kiadni, vizsgáztatni is tudok, önálló munkát tudok tervezni és hát nagyon összetett statisztikákat látok folyamatosan: hogy melyik diák hol tart, csoportszinten milyen az eloszlásuk, mennyire mennek a különböző tudásformák, milyen szintű műveleteket tudnak elvégezni. Csak a nagyon egyszerű műveleteket vagy a bonyolultabbakat is? Hol kell erősítenem, hol kell változtatnom?

A RECOG era szoftver mögött egy memóriakutatók által összerakott algoritmus fut, ami figyeli a diák felejtési görbéjét, és az értesítéseket, hogy mikor kell újra foglalkoznia a tananyaggal, aszerint küldi a tanulónak.

A szoftvert a Szegedi Tudományetemen hoztuk létre, majd egy befektetői csoport, a Conway Group, megvásárolta, de stratégiai partnerként megmaradt az egyetem és mi végezzük az informatikai és a szakmai fejlesztést is. Egy elég nagy team dolgozott rajta, és ez egy zöldmezős beruházás volt, tehát az egyetem maga finanszírozta teljes egészében. És hát ez egy közös nagy siker, hogy egy év után már piaci exitre is tudtuk vinni az innovációt.

Tehát amikor arról van szó, hogy egy bölcsészet- és társadalomtudományi karon lehet-e ilyen high-tech, innovatív dolgokkal foglalkozni: lehet, és bizony lehet piacilag is sikeresnek lenni!

 

Prof. Dr. Racsmány Mihály átveszi dékáni kinevezését Prof. Dr. Rovó Lászlótól és Dr. Fendler Judittól 2025. július 3-án (fotó: Sahin-Tóth István / SZTE)

- Visszakanyarodva a dékáni pozícióhoz: hogyan került a vezetői székbe?

- Ha megnézzük a hallgatói létszámot, világos, hogy ezen a karon a legnagyobb intézet a pszichológia, most már hosszú idő óta. Logikus volt, hogy előbb-utóbb lesz egy olyan dékán, aki ezt a nagyon nagy képzést képviseli. Nyilván számított az is, hogy elég sok vezetői tapasztalatom volt, sok helyen jártam külföldön és Magyarországon is. Illetve mindig is nagyon jó volt a viszonyom a dékáni vezetéssel, az előző dékán, Gyenge Zoltán, azt mondhatom, hogy barátom, és nagyon sokat beszélgettünk erről – talán azt láthatták bennem, hogy egyfajta folytonosságot is tudok képezni majd a múlt és a jövő között. Magát az előző dékánt is „magam mellett tartom”, mert nagyon nagy tudással rendelkezik, és a kar erőteljesebb nemzetközi színrelépésében ő egy kulcsszereplő lesz.

Azt gondolom, hogy elég egyöntetű volt a támogatás a kar részéről, és talán azért, mert azt látták bennem, hogy kicsit más vagyok: nem vagyok klasszikus bölcsész, de egy bölcsész érdeklődésével, és remélem, hogy bizonyos területeken tudásával is rendelkezem, miközben egy empirikus kutató vagyok, nagyon erős kapcsolatokkal az egyetem nagyon sok egységével.

- És akkor melyek is azok a fő csapásirányok, amelyek meghatározók lesznek a bölcsészkar következő éveiben?

- Már a dékáni pályázatban is világossá tettem, hogy az egyik legfontosabb célkitűzés a kar nemzetköziesítése. Azt gondolom, egy dékánnak az is a feladata, hogy előre gondolkodjon, tehát ne csak a napi menedzseléssel foglalkozzon.

Az elmúlt nagyjából öt évben nagyon sokat tett a kar vezetése azért, hogy ez most egy gazdaságilag megalapozott, nagyon erős és nagy presztízsű kar legyen, ugyanakkor nem lehet nem látni, ami körülvesz minket: hogy nyilvánvalóan lesz egy nagyon erőteljes demográfiai változás, emiatt erősödik a verseny, miközben rengeteg új képzőhely és felsőoktatási intézmény van. Eközben a kisebb képzéseket is meg kell őrizni, ez nagyon fontos, mert valójában attól nagy egy egyetem, ha azokat is fenn tudja tartani. De hogyan tudjuk ezt megtenni, ha szűkül a hallgatói bázis?

Egy kitörési pont lehet az, ha nemzetközi színvonalra törekszünk, nem csak gazdasági szempontból, hanem a tudomány szempontjából is. Tehát ha komolyan vesszük azt, hogy mi egy tudományegyetem vagyunk, akkor nagyon erős nemzetközi kapcsolatok kellenek, és ehhez pedig kellenek az idegen nyelvű képzések. Így az lenne cél, hogy az összes nagyobb képzésünk elérhető legyen angol nyelven is.

E mögé nagyon komoly nemzetközi marketinget teszünk, minél több bilaterális egyezményt kötünk, szélesítjük a kettős diplomát adó képzéseknek a palettáját. Hisz teljesen más a presztízse egy olyan karnak, ahol jelentős angol nyelvű képzés zajlik, mint annak, ami csak a saját nyelvén folytat oktatást.

- Így, hogy Ön is megtapasztalta mind a hallgatói, mind pedig az oktatói oldalt a külföldön tartózkodása alatt, mit gondol, mi lehet a fő vonzereje Szegednek, a bölcsészkarnak a külföldi diákok szemszögéből?

- Nagyon diverzifikált lehet az érdeklődés. Nyilván, mint minden külföldi tanulásnál, számít az, hogy egy érdekes városban, egy érdekes kultúrában el lehet merülni egy-két évig. Ez minden fiatal számára egy vonzerő és Szeged egy szuper hely. Szerintem olyan külföldi még nem volt itt, aki nem azt mondta volna, hogy de jó ez a város. Mert tényleg az! Nagy élettel, rengeteg lehetőséggel.

Aztán az is egy izgalmas dolog lehet, hogy ha a hallgató egy olyan másoddiplomát tud itt szerezni, ami picit más, mint a már meglévő: például jog és kommunikáció vagy gazdaság és pszichológia. Ezzel egy teljesen más piaci terület nyílik meg előtte.

És a harmadik pedig az, hogy fontos, hogy rengeteg személyes kapcsolatot lehessen itt építeni. Be lehessen kapcsolódni kutatási programokba – mert ha nemzetközi oktatásban gondolkozunk, azért a mögött nemzetközi szintű kutatásnak, tudományos műhelynek is lennie kell. Az mindig a legfontosabb vonzereje egy nemzetközi szintű egyetemnek.

 

Prof. Dr. Racsmány Mihály (fotó: Kovács-Jerney Ádám / SZTE)

- Hogyan alakulnak a további tervek?

- Két nagy csapásirány van még. Azt gondolom, hogy egy fenntartható gazdálkodásra van szükség, megőrizni az értékeket, ugyanakkor pedig azokon a területeken teljesíteni, ahol meg lehet alapozni a gazdasági hátterét a karnak.

Ami nagyon lényeges még, az az úgynevezett kulturális és művészeti misszió. Egy bölcsészet- és társadalomtudományi kar azt gondolom, nem csak egy oktatási és kutatási helyszín, hanem egy ilyen léptékű városnál, mint Szeged, egy nagyon komoly kulturális és művészeti centrum is kell, hogy legyen. Ebben a következő nagy lépés a nagy hagyományokkal rendelkező JATE-színpadnak az újjáélesztése.

Ennek személyes okai is vannak, hisz az édesapám a Paál Isti által vezetett legendás színháznak a vezető színésze volt a ’60-as években. Így én rengeteget tudok erről a közegről, és azt gondolom, ez egy nagyon nagy veszteség, hogy nincs többé ez a progresszív színházi műhely. Úgyhogy az előző dékánnal együtt tulajdonképpen már tavasszal elkezdtük ennek a programnak a felépítését, és október-novemberben el is fog indulni, tagtoborzással. Kifejezetten a Paál István és a Grotowski-féle laboratóriumi színházi hagyományokra épülve szeretnénk egy nagyon komoly progresszív színházat létrehozni.

Tehát az a célkitűzés, hogy minél több művészeti projektet ide tudjunk majd hozni, és megmondom őszintén, hogy a távlati terv pedig az, hogy minderre ráépüljön egy színházi, színháztudományi képzés is, hogy az oktatásba is beemeljük ezt. Én azt gondolom, hogy erre az intézmény múltja, az adottságai és az oktatói gárdájának a színvonala és spektruma is alkalmassá teszi a kart. Nagyon boldog lennék, ha úgy a dékáni ciklus második felére itt már egy dübörgő művészeti élet lenne.

És hát a harmadik nagy irány pedig az utánpótlás. Hogy egy ún. „diákegyetem” vagy „gyerekegyetem” keretében mondhatni ideszoktassuk már nagyon korán a gyerekeket. Az egyetem jellemzően regionális vonzerővel bír, azaz a hallgatóink döntő többsége a dél-alföldi régióból és Budapest környékéről származik. Az ország két fele kevéssé látható, amelyen jó lenne változtatni.

Másrészt pedig, a saját régiónkban nagyon hamar meg kellene ismertetni a gyerekeket a bölcsészet- és társadalomtudományi témákkal, hogy már jóval korábban elkezdjenek a gyerekek azon gondolkodni, hogy „hú, ha majd végzek, akkor ide akarok jönni”.

Aztán rengeteg szülő jár levelezőképzésre, és létre fogunk hozni egy baba-mama szobát, hogy a kísérőknek a kisgyerekkel ne egy kávézóban kelljen üldögélniük.

Mindezek remélhetőleg olyan miliőt teremtenek a kar körül, amely vonzza az embereket, akár a már családos hallgatókat is.

- A gyerekegyetem részleteiről mit tudhatunk?

- Ezek középiskolásoknak és általános iskolásoknak szóló tudományos programok lesznek, akár nyári táborként, de lehet, hogy évközben is csinálunk majd kisebb rendezvényeket. Itt bemutatunk egy-egy tudományterületet, interaktív, gyerekek számára is fogyasztható

- Mivel tölti még az idejét a dékáni feladatok mellett?

- Ott a Pszichológiai Intézet, amit én vezetek, az jelentősen leköti az időmet.

Van egy izgalmas kutatócsoportom, amelyet a Nemzeti Agykutatási Program (NAP 3.0.) és az NKFIH is támogat. Ez elsősorban az időskorban és különböző neurológiai zavarokban fellépő memória-problémáknak a mélyebb megértését és lehetséges intervenciós módszerek kidolgozását célozza. Ez egy elég komoly program.

Aztán itt a RECOG era oktatási platform, aminek én vagyok a szakmai fejlesztője, és van két kisgyerekem is.

- Igen, azt hiszem...

Lengyel Nikolett / SZTE BTK
Borítókép: Prof. Dr. Racsmány Mihály (fotó: Kovács-Jerney Ádám / SZTE)