A Kisebbségi magyar irodalom és transzkulturalizmus a digitális korban címmel nemzetközi konferenciát rendezett az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszéke, valamint az SZTE IKIKK Kulturális örökség és digitális társadalom kutatócsoport november 28-án. A konferencián különböző kisebbségi témák és a kortárs irodalomtudomány aktuális kérdései kerültek előtérbe: szó esett többek között erdélyi magyar nőírókról, Grendel Lajos Einstein harangjai című regényéről, Kótyus István műfordítói munkásságáról, valamint egy kettős könyvbemutatóról is.
A szegedi bölcsészkar Informatórium előadótermében tartott nemzetközi konferencia előadói a határon túli magyar irodalom elismert kutatói voltak, akik a minoritást a transzkulturalizmus felől vizsgálták, miközben a kortárs kulturális és társadalmi jelenségekre is reagáltak. A meghívott irodalomtörténészek (Toldi Éva, Utasi Csilla, Novák Anikó, Lábadi Zsombor, Balázs Imre József, Rudaš Jutka, Száz Pál és Csordás László) Szerbiából, Horvátországból, Romániából, Szlovákiából, Szlovéniából és Ukrajnából érkeztek, és többek között Kossuth-díjas határon túli írók (Tolnai Ottó, Grendel Lajos) művészetéről, az irodalomtörténetben mind ez idáig még kevesebb figyelmet kapó erdélyi magyar nőírókról, magyar-szlovén, magyar–ukrán, valamint magyar-horvát irodalmi kapcsolatokról tartottak előadásokat.
Erdélyi magyar nőírók nyomában – Balázs Imre József előadása
Előadásában Balázs Imre József irodalomtörténész, az Erdélyi magyar nőírók: egy feltáró munka állomásai című projektjét mutatta be. Az előadó elmondta, hogy az erdélyi magyar nők irodalmi helyzete az 1990-es évektől kezdve foglalkoztatja a Kolozsvári Egyetemet, ahonnan érkezett. A téma a Gimesi Éva-féle kanonizációelmélet hatására vált átfogó kutatási területté számára.
Érdeklődésének középpontjában a nőiség irodalmi reprezentációja áll, különös tekintettel arra, hogyan zajlik a művek újrakanonizálása a romániai közoktatásban. A folyamat célja, hogy a fiatalok számára közelebb hozza a korábban háttérbe szorult szerzőket és műveket. Az öt éve futó kutatás eredményeként két tanulmánykötet is megjelent: az Erdélyi magyar nőírók és a Nyugtalan színskála, melyek összesen húsz női szerző munkásságát mutatják be.
Újrakanonizálás és a női hagyomány újragondolása
Balázs Imre József a női irodalmi hagyomány jelentőségét hangsúlyozta: nem mindegy, hogy egy szerzőre szinguláris csodaként tekintünk, vagy pedig egy történeti és társadalmi struktúrába helyezzük el. Példaként Nemes Nagy Ágnes életművét említette, amelyben különösen látványos az életében és a posztumusz kiadásokban megjelenő tematikai különbség: előbbiek „hűvös, intellektuális”, míg utóbbiak „közvetlenebb, személyesebb” hangvételűek.
Az előadó szerint fontos tudatosítani, hogy milyen művek és szerzők maradtak ki a kánonból, és vizsgálni kell a női szerzők történeti hatalmi pozícióit is. Az arányok ugyan javultak, de a múltbeli különbségek jelentősek voltak: míg a Helikoni Írótársaság 55 tagjából hosszú ideig mindössze 5% volt nő, addig 2025-re az Erdélyi Magyar Írók Ligájában ez az arány már 24%-ra emelkedett.
Változó műfajok, új hangsúlyok
Balázs Imre József arra is felhívta a figyelmet, hogy a női zsánerek sokszor a kánon peremére szorultak, holott a kortárs irodalomtudomány egyre fogékonyabb a változásokra és az új, transzkulturális megközelítésekre. A „felejtésirodalom” mintázatai korszakonként eltérőek, napjainkban pedig a trauma irodalma került előtérbe.
Anti-bildung és identitásválság: Grendel Lajos Einstein harangjai
A következő előadó, Száz Pál, Grendel Lajos Einstein harangjai című regényével kapcsolatos kutatásáról számolt be. Mint az irodalomtörténész beszámolt róla, a művet a világirodalmi horizontok és a kisebbségi nézőpontok felől vizsgálta. A regény Grendel legtöbbet fordított műve, amely olasz irodalmi díjat is nyert. Az előadó a művet negatív horizontú, anti-bildung jellegű regényként (anti-nevelési regény, a fejlődésregény ellentéte) határozza meg. A mű az 1989-es események idején játszódik, melyben a rendszerváltás hátterében az én és az identitás kérdése kerül a középpontba: ki kicsoda ebben az összekuszálódott világban, s létezik-e egyáltalán stabil személyiség vagy egyéniség?
A regény a kiábrándulás történeteként is olvasható, amelynek önéletrajzi ihletettsége összecseng Grendel Önéletrajzi töredék című írásával. A regény világában a valóság és fantasztikum összemosódik. A realitás határait álom- és víziónarratívák oldják fel, miközben pszichoanalitikus játékok szövik át a történetet. Száz Pál szerint „a szereplő nem létezik, ő az utolérhetetlen én”. A Lenin nevű szereplő Einstein figurájává alakul, aki jobban ismeri a szerzőt, mint az saját magát.
A regényben a szexualitás is hangsúlyos szerepet kap: a felszabadulást jelképezi, és egy beavatástörténet motívumai is megidéződnek, a pokoljárás és a lélek mélységeinek feltárása révén. A humor és a szatíra erőteljesen jelen van a műben; érződik rajta Borges és Cortázar hatása, és akár párhuzamok is vonhatók Gulliver utazásaival. Ebben a világban senkinek sincs szilárd identitása: a szerepek összekeverednek, s végül már az olvasó sem tudja, ki kicsoda – vagy ki is ő maga ebben a folyton változó, bizonytalan létezésben.
A nyelvész és műfordító kettős öröksége – Kótyuk István munkássága Csordás László értelmezésében
A kárpátaljai magyar tudományos és irodalmi élet egyik sokoldalú alakja Kótyuk István, akinek munkásságát Csordás László irodalomtörténész vizsgálta részletesebben. Bár a szakmai közvélekedés elsősorban nyelvészként tartja számon, pályája és hatása messze túlmutat a lexikográfia területén: tankönyvíróként, szerkesztőként és műfordítóként is maradandót alkotott.
Kótyuk István nevéhez fűződik az ukrán–magyar és magyar–ukrán szótárak összeállítása, illetve azok adatbázisának létrehozása, amely ma is alapvető referencia a kétnyelvű nyelvhasználat kutatóinak, tanárainak és diákjainak. Oktatási tevékenységének fontos része volt a Kárpátaljai magyar nyelvkönyvek megírása középiskolások számára, amelyek hosszú időn át meghatározták a régió magyar nyelvoktatását.
Noha tudományos pályája a nyelvészethez kötötte, Kótyuk közel állt az irodalomhoz is: eredetileg irodalmárnak készült, végül szerkesztőként és műfordítóként talált rá saját hangjára. Írói vénáját jelzi, hogy Kincses István álnéven gyermekverskötetet is publikált Gyöngybaba címmel. Műfordításai, amelyek orosz, udmurt és tatár nyelvből készültek – egyszerre tükrözik a nyelvészi precizitást és a művészi szabadság iránti érzékenységet.
Mint az előadó kiemelte, a fordítás folyamatáról Kótyuk határozott nézeteket vallott. Meggyőződése szerint a jó műfordító képes „kizárni saját egyéniségét és előítéleteit”, ugyanakkor elengedhetetlennek tartotta a mély nyelvismeretet, az előtanulmányokat és az eredeti mű formai, stiláris és eszmei sajátosságainak következetes visszaadását. Fordítói elveit és gyakorlatát kortársai és követői is nagyra tartották: munkássága hatott más műfordítókra, köztük például Forgács Balázsra, aki több archaikus kifejezést és szófordulatot is átvett tőle.
Csordás László Kótyuk műfordítói tevékenységét a kulturális párbeszéd eszközeként értelmezi. Ahogy fogalmaz, a fordítás nem pusztán nyelvi művelet, hanem a „másik nép kultúrájának megértésére” irányuló szellemi közvetítés. Ebben a tekintetben Kótyuk István munkássága hidat épít a különböző nyelvű és hagyományú közösségek között, miközben példát mutat arra, hogyan lehet egyszerre elkötelezett nyelvésznek és érzékeny művésznek maradni.
Két vajdasági szerző könyvbemutatójával zárult a konferencia
A konferencia záróeseménye különleges irodalmi találkozóvá vált: két vajdasági szerző, Balázs Attila és Fenyvesi Ottó mutatta be legújabb köteteit. A beszélgetést Bencsik Orsolya, az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszékének adjunktusa vezette.
A bemutatott könyvek közös pontja, hogy mindkét mű csak 2024-ben jelenhetett meg a Forum Kiadónál, részben a korábbi cenzurális és politikai környezet miatt. A délvidéki magyar irodalom két meghatározó alakja nem először állt ki együtt a közönség elé, hogy saját irodalmi múltjukról és az identitáskeresésről beszéljenek.
Holtak Enciklopédiája – Fenyvesi Ottó kötete a délvidéki múltból táplálkozik
Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötete két vaskos verseskönyvben dolgozza fel a délvidéki magyar irodalom nagy alakjait. A szerző Bori Imrével folytatott levelezéséből merített ihletet: az első kötetben 22, a másodikban 33 szerző életműve és története jelenik meg. A mű nemcsak irodalomtörténeti áttekintés, hanem személyes „Holtak Enciklopédiája” is, amelyben migráns sorsok, határvidéki konfliktusok, valamint magyar, zsidó és német hősök elevenednek meg. „Ez a mi történetünk is” – fogalmaz Fenyvesi Ottó.
Balázs Attila és a déli végek mítosza
Balázs Attila A déli végekről című regénye szintén erős szálakkal kötődik Bori Imréhez, aki tanára és meghatározó mentora volt. A szerző a kötetben eljátszik a gondolattal: milyen lenne, ha egykori tanára nem a klasszikusokat, hanem az ő írásait olvasta volna fel előadásain. Regénye a történelem és a fikció határán egyensúlyoz. Balázs, aki tanáraitól két ellentétes definíciót hallott a történelemre: miszerint egyszerre mese és összefüggő adathalmaz – ezt a kettős nézőpontot építi be művébe, összemosva a történelmi tényeket a szépirodalmi stílussal.
Utazás, identitás, lázadás
A két kötetet nemcsak a vajdasági közeg és Bori Imre alakja kapcsolja össze, hanem az utazás és az identitáskeresés motívuma is. A szerzők „lázadó és pimasz” hangja saját, egy különös és egyedi irodalmi kánon megteremtésében mutatkozik meg. A közönség tanúja lehetett annak, hogyan fonódik össze a délvidéki múlt, a személyes sors és a kortárs irodalom a két alkotó műveiben.
A konferencia előadásai azt mutatták, hogy a kisebbségi magyar irodalom ma is élő, folyamatosan megújuló hagyomány. A kutatók és alkotók új megközelítései nemcsak a múlt értelmezését tágítják, hanem a jelen kulturális párbeszédét is gazdagítják, bizonyítva, hogy ezek a történetek továbbra is fontos szerepet játszanak az identitásunk kialakításában.
Forrás: SZTEinfo / Bús Anna
Fotók: Bús Anna
