– Hogyan kapcsolódsz Szegedhez, és egyértelmű volt-e a helyi egyetem továbbtanuláskor? Milyen emlékeid vannak az egyetemi évekről?

– Szegeden születtem és nőttem fel, bár a szüleim bevándorlók, így nem vagyok tősgyökeres. Az nem volt egyértelmű, hogy itt folytatom a tanulmányaimat, mert sokáig nem tudtam, mi szeretnék lenni. Két tannyelvű gimnáziumba jártam, így végül az angol adta magát, és angol-szociológia szakon végeztem a József Attila Tudományegyetemen. Nagyon szerettem egyetemista lenni az az igazság, élveztem mindkét szakomat. Érdekes, hogy eredetileg matekosnak készültem, de végül a szociológián kötöttem ki. Nem tartom magam klasszikus bölcsésznek, aki csak könyvekben él vagy feloldódik a filozófia elméletekben, inkább azt szoktam mondani, hogy mondvacsinált bölcsész vagyok, de az irodalomelmélet, filozófia és szociológia világa teljesen magával ragadott, rettenetesen élveztem. Az egyetemen kezdtem el fordítani is, különféle szövegeket, műfordítástól az újságcikkekig. Ilyenkor egy adott szöveget veséztünk folyamatosan, illetve újságcikkeknél nehéz nyelvi fordulatokat ismertünk meg. Szegedhez ezer szállal kötődőm, bár a diploma után Budapestre költöztem, ahol posztgraduális képzést végeztem a Közép-európai Egyetemen, majd szociológusként kezdtem dolgozni, de hamar világossá vált, hogy nem ez az utam. Budapesten fordítóként találtam meg a helyem, de pár évre rá visszaköltöztem Szegedre, mert itt érzem magam otthon, bár a budapesti légkör azért hiányzik. Már nem volt szükség arra, hogy fizikailag jelen legyek Budapesten, azt nagyon nehezen tudnám már elképzelni, hogy ott éljek újra.

– Mikor kezdtél tanítani és műfordítással foglalkozni?

– A fordítás mindig is magányos munka volt, amit nehezen viseltem. Régebben még voltak személyes kapcsolatok a kiadókban vagy filmstúdiókban, hiszen filmeket is fordítottam, de most már minden online zajlik. Budapesten adódott először lehetőségem tanítani, mivel angol tanári diplomám van. Amikor még több volt a személyes kapcsolat a munka okán, akkor is azt éreztem, hogy hiányoznak az interakciók, nem bírom elviselni, ha sokat vagyok egyedül. Felnőttoktatásban kezdtem, főleg céges tanfolyamokat tartottam, és hosszú ideig fiatal felnőttekkel foglalkoztam. Amikor visszaköltöztem Szegedre, a Deák Ferenc Gimnáziumba kerestek angoltanárt, tudták, hogy tanítok, tudták, hogy itt lakom, itt végeztem, megkérdezték, hogy van-e kedvem hozzá. Bár eleinte csak helyettesítettem, végül maradtam. Korábban sosem tanítottam tinédzsereket, de nagyon élvezem velük a munkát. Most már teljes állásban tanítok, bár szeretnék több időt szánni a fordításra, mert ez most háttérbe szorult. A közoktatás sokkal több idő, mint amennyit kezdetben a tanításra áldozni szerettem volna. Mára ez megváltozott, többet tanítok, mint amennyit fordítok, megcserélődtek az arányok. De nagyon szeretek a tinikkel együtt dolgozni, cuki korosztály. Mellette keresem a lehetőséget meg a módot arra, hogy ez ne legyen teljes állás, mert így a fordításra nagyon kevés idő jut.

– Hogy tudod összehangolni a tanítást a fordítással, a két területnek van-e hatása egymásra?

– Nagyon nehéz időt találni a fordításra, mert az teljes nyugalmat és elmélyülést igényel, amit egy pörgős tanítási nap után nem könnyű megteremteni. Magamba forduló, csendet, nyugalmat igénylő munka, ezért hétköznap szinte nem is fordítok, mert nehéz lenne megteremteni azt a lelki nyugalmat, ami kell hozzá. Annyira elkülönül a két munka, hogy nem tud hatni egymásra. Azt nem szerettem, amikor csak fordítottam, és sokat voltam egyedül, a magány miatt nem volt jó lelkiállapot. A tanítás pedig, persze stresszes meg leszívja az ember agyát, de teljesen feltölt. Frissen tart, hogy tinédzsereket tanítok, jót tesz mentálisan is. Az angol nyelvtudásomnak sem hátrány, hogy magas szinten taníthatok kéttannyelvű gimnáziumban. Úgyhogy inkább lelki állapotban hat egymásra a két szakma, nem pedig mondjuk a technikai részekben. Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, amióta tanítok is. És ugyanígy fordítva is igaz, amikor már sok az iskola, akkor mindig jön egy szünet, amelyben a fordítás segít lehiggadni, ilyenkor tudok magányos, koncentráltabb munkát végezni, hiszen nincs mese, teljes mértékben fókuszálni kell. Így, ilyen értelemben hatnak egymásra, hisz megteremtik azt a mentális alapot, ami kell mind a kettőhöz.

– Használsz fordítóprogramokat vagy mesterséges intelligenciát a munkádban?

– Amikor szépirodalmat fordítok, akkor nem szoktam használni. Filmfeliratoknál viszont igen, régóta használjuk a mesterséges intelligenciát. Nem gondolom, hogy ez ördögtől való, mert egy filmszöveg sokkal alacsonyabb szintű szöveg, mint egy szépirodalmi. Ez úgy néz ki, hogy a fordító alapból egy gépi fordítást kap, és az a feladata, hogy azt kipofozza, rendbe rakja. Persze ez is sokat változott, kezdetben egyszerűbb volt az egész gépi fordítást törölni és megcsinálni, ma már nem, sokat fejlődött ez a technika is. A gond az, hogy nem vagyunk elég kritikusak a gépi fordítással, nem tanuljuk meg használni, legalábbis filmszövegek lektorálásánál ezt tapasztalom. Ezért nem használtam soha szépirodalom fordításánál, mert ott mások az arányok, ott sokkal kevesebb a kezdetleges szöveg, mint egy filmben. Ezek miatt szoktam mondani, hogy utálok filmet nézni, mert a tizedik percben tudom, hogy mi fog történni, csak művészfilmeket szeretek nézni, mert ott legalább meg tudnak lepni. Szóval a mesterséges intelligencia arra tökéletesen jó, amikor sablonokat kell fordítani a maga korlátaival. A szépirodalom szerintem nem ennyire sablonos. Én nem gondolom, hogy a szépirodalomba ez olyan könnyen beilleszthető, mint mondjuk a filmfordításba.

– A tanítás kapcsán napi szinten hallod a középiskolások nyelvezetét, szoktál tőlük inspirálódni fordítás során?

– Van két tinédzserem, így őket is szoktam néha nyaggatni, hogy ezt hogy mondják, bár ritkán fordítok olyan könyvet vagy filmet, ahol kifejezetten tinédzsert vagy kamasz nyelvet kellene használni. Szerintem a kurrens szlenget használni kétélű dolog, mert nem tudhatom, hogy mi az, ami túlél. Például a király meg a sirály az túlélt, de hogyha ma azt mondanám, hogy jampec, az nem él túl, viszont azzal elhelyeztem máris valahol a 60-as években a szöveget. Amely kifejezések pedig stabilan beépültek a nyelvbe, azokat meg úgy használjuk a köznyelvben. Igekötők használatban mások a tinik, mint mi, mindent becsinálnak, és ezt például átvettem, a szerkesztő pedig kihúzogatta a be igekötőimet. Nem beintegrálunk, csak integrálunk például, meg nem befüggött valamitől, hanem ráfüggött valamire. Mivel nagyon keveset fordítok, így most már abban az abszolút áldott és rendkívül szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudok válogatni, mi az, amit szeretnék fordítani, és akkor olyat szeretnék fordítani, amit úgy egyébként is szeretek olvasni. Mivel YA-t nagyon nem szeretek olvasni, ezért azt nem szoktam vállalni.

– Ismerik-e Sally Rooney könyveit a mai középiskolások?

– Ritkán kerül szóba Sally Rooney, de amikor szóba kerül, akkor kiderül, hogy ismerik és szeretik a könyveit. Az angol tagozatosoknak része a tanmenetnek, hogy angolul olvasnak, és az olvasmányt feldolgozzuk, megbeszéljük, de én nem szoktam bevinni órára. Volt kollégám, aki Sally Rooneyt vitt be például ilyen órára, és azzal foglalkoztak, elolvasták, feldolgozták.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a XXI. Század Kiadóval és hogyan lettél Sally Rooney regényeinek fordítója?

– Viszonylag nagy a jövés-menés a könyves szakmában a kiadók közt, a szerkesztők, kiadói munkatársak jönnek-mennek. Ha jól együtt tudunk dolgozni valakivel, és ő átkerül egy másik kiadóhoz, akkor viszi magával azt, akivel jól együtt tud dolgozni. Így kerültem a XXI. Század Kiadóhoz. Az, hogy pont Sally Rooney könyvei hozzám kerültek, az nyilván véletlen bizonyos értelemben. Nem látok bele a szerkesztő fejébe, de nyilván vannak elképzelései arról, a korábbi munkák alapján, hogy ki az, akinek szerinte ez jól állna. Amikor a legelső Sally Rooney könyvet fordítottam (Normális emberek), akkor még nem lehetett tudni, hogy óriási siker lesz. A kiadó kíváncsi volt, hogy működik-e Magyarországon is a Normális emberek, mert az nem magától értetődő, hogy ha valami Angliában nagy siker, nem biztos, hogy itthon is.

– Amit Sally Rooney leír, az nem véletlen, rövidek a párbeszédek, mégis rengeteg mélység van benne. Ezzel kapcsolatban volt-e nehézséged, hogy ez magyarul is ugyanígy megjelenjen?

– Lehet Rooney regényeit gyorsan olvasni, és nem feltétlenül kell mögé menni a konkrét mondatoknak, nem kell, hogy átérezzem azokat az érzelmeket, amiket ezek hordoznak. És van egy másik féle olvasás, amikor lassan olvassuk ezeket a regényeket, akkor viszont a maga szikársága, meg látszólagos szürkesége ellenére nagyon mély az egész. Amikor fordítok, akkor nyilván lassan haladok a szöveggel. Óhatatlanul, amikor ilyen nagyon sokat foglalkozik az ember vele, akkor sokkal jobban átérzi azokat az érzelmeket, amik benne vannak, és remélem, hogy ezt vissza is tudom rakni a magyar szövegbe. Az Intermezzo (Sally Rooney szeptember 24-én megjelenő új regénye – a szerk.) fordítása közben volt több pont, amikor sírva fordítottam, konkrétan kicsordult a könnyem. Nagyon szépen ír meg bizonyos helyzeteket, és remélem, hogy az látszik a szövegen is, hogy hol potyogott a könnyem.

(Szeptember 24-én jelent meg a XXI. Század Kiadó gondozásában Sally Rooney új regénye, az Intermezzo. Az interjú további kérdései a regényhez kapcsolódnak, amely spoilereket (cselekményleírásokat) is tartalmazhat a cselekmény egyes fordulataira nézve.)

– Amikor egy könyvet fordítasz, először mindig elolvasod az egészet, majd utána kezdesz el dolgozni rajta soronként, vagy már az elejétől kezdve együtt haladsz a történettel?

– Ez attól függ, hogy milyen a könyv eleje. Például az Intermezzo esetében végigolvastam az egészet, mert több olyan mozzanat van az elején, ahol úgy éreztem, hogy tudnom kell, hogyan ér véget a történet, ahhoz, hogy megfelelően tudjam megfogalmazni már az első részeket is. Azért is fontos volt, mert minden szó és utalás a helyén van, és úgy éreztem, hogy nem tudnám pontosan lefordítani, ha nem látnám, hogyan fut ki a cselekmény, vagy például hogyan alakulnak a kapcsolatok a későbbiekben. Ha a tizedik oldalon felbukkan egy viszony, akkor tudnom kell, mi lesz belőle a kétszázadik oldalon. Általában ez a helyzet: ha úgy érzem, hogy az egész történet ismerete szükséges, akkor legalább nagy vonalakban végigolvasom a könyvet, mielőtt részletesen nekilátnék a fordításnak.

– Éreztél nyomást az Intermezzo fordításakor a korábbi regények világsikere miatt?

– Az Intermezzo eltér a korábbi könyvektől, mert egyik narrátora tulajdonképpen egy tudatfolyam, ilyen nem volt még a korábbi könyveiben. Ez a stílus fordításkor különösen nehéz, mert nem lehet szóról szóra dolgozni, inkább egyben kell megragadni az egészet, és ezt nagyon élveztem. A Normális embereknél kezdetben küzdöttem a szikár, tömör mondatokkal, de később, például a Baráti beszélgetések esetében már tudtam, mire számítsak. Az Intermezzonál is könnyebb dolgom volt, mert megtanultam bízni az eredeti szövegben, felismerni a költőiséget a szikár megfogalmazásban, és átültetni magyarul is ugyanazt a pontosságot és líraiságot.

– Az Intermezzo a családról, a szeretetről, a szerelemről és a gyászról szól. Van-e olyan téma, ami közel áll hozzád vagy jobban megérintett?

– Nagyon szeretem, ahogy Sally Ronney a szerelemről ír – egyszerűen gyönyörű. Közhely és gyakran hallani, hogy a szereplői nem szerethetők vagy szimpatikusak, szerintem itt ez nem igaz. Az Intermezzoban is megjelennek az úgynevezett „antihősök”, de vannak kifejezetten szerethető karakterek is. Például Ivan Koubek, a sakkozó, az egyik legszerethetőbb és legszimpatikusabb figura Rooney eddigi könyveiben. Az ő szerelmi története különösen szépen van megírva.

– A Baráti beszélgetések és a Normális emberek alapján készült sorozat. Szerinted az Intermezzoból is készülhet adaptáció? Van olyan jelenet, amit különösen filmszerűnek éreztél fordítás közben?

– Abszolút el tudom képzelni, hogy az Intermezzoból is készüljön sorozat. Rooney regényei kvázi kamaradrámák, kevés szereplővel, szűk helyszíneken, így jól működnek filmvásznon vagy akár színpadon is. Ami a filmszerű jeleneteket illeti, különösen élesen láttam azt a részt, amikor Ivan, a sakkozó, egy kisvárosba érkezik szimultánt játszani és megismerkedik a későbbi szerelmével. Rooney eredetileg novellának szánta ezt a jelenetet, és tényleg kiemelkedő. Ezen kívül az egész regény látványos, vizuális, könnyű elképzelni képernyőn. A történet „háttere” szürke, hiszen Dublinban vagyunk, folyamatosan esik az eső, ősz van, szeptemberben indul a cselekmény, amely karácsonykor ér véget. Szerintem van némi tudatosság abban, hogy pont most ősszel jelenik meg a könyv.

– Sally Rooney könyvcímei gyakran ellentétesek a tartalommal: a Normális emberek nem feltétlenül normális emberekről szól, a Baráti beszélgetések pedig nem baráti beszélgetésekről. Szerinted az Intermezzo cím is hasonló játékosságot tükröz?

– Ezen én is sokat gondolkodtam. Az „intermezzo” szó számomra mindig egyfajta közjátékot vagy szünetet jelentett, de itt nem találtam ilyen egyértelmű közjátékot a szünetben. Viszont a sakkozásban is van egy „intermezzo” lépés, és mivel a főszereplő sakkozó, ez a jelentés jobban illik ide. Ez a lépés váratlan és eltér a megszokottól, és bár a könyvben az „intermezzo” szó konkrétan nem szerepel, a sakkal kapcsolatos utalás jelen van. Ez a váratlan, kiszámíthatatlan elem végig érződik a történetben.

Forrás: SZTEinfo / Lázárné Csernus Anikó

SZTE Alma Mater