- A dolgozat előszavában leírja, hogy Waczulik Margit könyvében találkozott először az 1500-as években élő történetíró, Lazius nevével, akinek a latin nyelvű, kéziratos, tehát kiadatlan történeti szövege rögtön felkeltette az érdeklődését. Ebből a szövegből született meg doktori disszertációja és tervezi a szövegek kritikai kiadását is. Feltételezhetjük, hogy munkája során több ilyen, nem vagy alig kutatott történetíró nevével találkozott. Miért pont Lazius mellett döntött, és egyáltalán, mi a közös metszéspontja azoknak a témáknak, amelyekben időről időre szívesen elmélyül?

- A kora újkor, főleg a 16. század, a Mohács utáni időszak a történetírás nagy százada Magyarországon és Közép-Európában. Rengeteg szöveg születik mintegy választ keresve az országot sújtó katasztrófák okaira. Van tehát bőven miből válogatni, mert ha ezen szerzők és szövegek zömét ki is adták legalább latinul, illetve egy jelentős részüknek már magyar fordítása is van, ez korántsem jelenti azt, hogy feldolgozta és jól ismeri őket a kutatás. Teendő tehát ezekkel is van. Lazius különlegessége abban állt a számomra, hogy miközben a 16. századi szellemi élet egyik kiemelkedően fontos, európai ismertségű figurája volt, mára szinte teljesen feledésbe merült. Ennek megfelelően történeti műve kéziratban maradt, sem kiadása, sem fordítása nincs, így afféle „zöldmezős beruházásként”, szinte a nullárról elkezdve lehetett vele foglalkozni. A másik ok, hogy bár fő műve, a nagy Ausztria-történet (Rerum Austriacarum Decades) soha nem készült el teljesen, az V. decas, amelyre anno Waczulik Margit könyve hívta fel a figyelmemet, három változatban is megmaradt, és teljes egészében magyar tárgyú eseményeket tárgyal, olykor a szemtanú hitelességével, tehát forrásértéke is igen nagy. A kihívás tehát az volt, hogy beemeljek a kutatásba egy magyar történelemről író, elfeledett bécsi historikust.

Mondhatjuk, hogy Lazius megtestesíti mindazt, ami engem egy témában filológusként, historiográfiai témákkal foglalkozó irodalomtörténészként megragad: történeti tárgyú, latin nyelvű, kéziratos munka, több szerzői változatban. Mind történeti, mind filológiai szempontból csemege.

- Hogyan képzelje el a laikus olvasó egy olyan kutató munkanapjait, aki egy ilyen nagyívű munkára készülve több száz oldalnyi kéziratot olvas el és dolgoz fel? Hogyan kezdődik a kutatómunka és milyen állomásai vannak?

- Egy kiadatlan, több változatban is létező kézirat kiadásra előkészítése számos munkafázist igényel, és több évi munka. Először is át kellett írnom a közel 200 oldalas kéziratot. Mivel több változat volt, meg kellett határoznom egymáshoz való viszonyukat, kijelölnöm, melyiket tekintem a végleges szerzői szándékot tükröző szövegnek, majd ezt összeolvasnom betűről betűre, sorról sorra a másik két szövegváltozattal és jelölni az eltéréseket. Ez már önmagában több ezer jegyzetet eredményez. Közben az ember levéltárban is ül, szakirodalmat olvas, kontrollforrásokat gyűjt a szöveg tárgyi jegyzeteihez, illetve részeredményeket publikál konferenciaelőadásokban és cikkekben. Persze az ember nehezen koncentrál kizárólag egyetlen témára évekig. A monotóniatűrésnek is vannak határai. Én inkább szakaszosan dolgoztam ezen: nagyon intenzív hónapokat csendesebb időszakok követtek. De a háttérben ilyenkor évekig mindig ott van a nagy téma, esetemben Lazius. El is röppent egy évtized egy pillanat alatt.

- A szegedi egyetemen végzett latin és történelem szakon. Honnan ered a történelem, azon belül is a kora újkori latin nyelvű irodalom iránti érdeklődése?

- A történelem nálam gyerekkori szerelem, mindig is érdekelt. Tipikusan az a gyerek voltam, aki falta a könyveket, főleg a történelmi regényeket, később a komolyabb műveket is. Már a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban történelem tagozatra jártam, az egyetemi szak sem volt kérdés egyetlen percig sem. A latinnal viszont mázlim is volt. 1989-ben kezdtem a gimnáziumot és épp eltörölték a kötelező oroszt, így a német mellé vehettem fel másik idegen nyelvet. A latin már csak a történelem miatt is izgalmasnak tűnt, nekifutottam. Aztán egyetemi szakpár lett belőle, de végig inkább történészként képzeltem el magam. Ráadásul Kelet-Európa szakos is voltam, két szakdolgozatot is írtam fő- és mellékszakomon 20. századi témákból. De aztán Szörényi László professzor úr, aki épp akkor készült neolatin doktori programot indítani és a mohácsi csata krónikásának, Brodarics Istvánnak levelezéséről írt latin szakos szakdolgozatom opponense volt, felvetette, hogy ezt a témát kidolgozhatnám doktori disszertációnak is az ő programjában. Ez visszautasíthatatlan ajánlat volt. Aztán a Szörényi vezetése alatt végzett doktori képzés során beszippantott a neolatin szöveguniverzum. A többi pedig, ahogy mondani szokták, már történelem.

- Nagy visszhangot váltott ki a magyar tudományosságban és sajtóban az, amikor munkatársával, Petneházi Gáborral közösen megtalálták Johannes Michael Brutus szinte teljesen ép, kétezer oldalas művét Olaszországban. Brutus Báthory István fejedelem történetírója volt, az addig elveszettnek hitt mű pedig Mátyás király halálától 1566-ig terjedően mutatta be a magyar viszonyokat. Akkor, 2020-ban, sokan gondolták úgy, hogy a szövegben olvashatók felülírhatják majd a magyar humanizmus eddig ismert történetét. Milyen szakaszban van most a mű feldolgozása és mit gondolnak annak tartalmáról – valóban hatással lehet a mű az eddigi ismereteinkre?

- A Brutusszal kapcsolatos rossz hír az, hogy még várni kell a grandiózus szöveg igazi feldolgozására. Mindkettőnk életébe váratlanul robbant be ez a fantasztikus találat, szerencsére addig sem voltunk izgalmas feladatok híján, úgyhogy csak kerülgetjük még a Brutust. Született egy nagy közös, és azt gondolom, a Brutus-filológiát új alapokra helyező tanulmányunk, amelyben bemutattuk a meglévő Brutus-kéziratok történetét és újragondoltuk a mű keletkezésének körülményeit és fázisait. Gábornak van ezen kívül több nagyon értékes, Brutust kontextualizáló cikke is. Az viszont egyértelmű, hogy a Brutus-felfedezés máris nagy hatással van a kora újkori historiográfia kutatására. Amikor a szöveg létrejöttét vizsgáltuk, világossá vált, hogy Brutus egyfajta prizma a 16. század utolsó harmadában: egyrészt begyűjti és felhasználja az őt megelőző korszak íróinak (Antonio Bonfini, Brodarics István, Ludovicus Tubero, Forgách Ferenc, Zermegh János, stb.) szövegeit; másrészt erős kisugárzása és hatása van az utána következő írónemzedékre: a 16–17. század fordulójának nagy generációja, Szamosközy István, Istvánffy Miklós, Baranyai Decsi János tud Brutusról és viszonyul hozzá: vagy folytatni akarják, vagy versengenek vele, de mindenképpen hat rájuk. Vagyis a 16–17. századi historiográfiát sokkal erősebb hálózati kapcsolatok kötik össze, mint azt eddig sejtettük. Ez a felismerés vezetett arra bennünket, hogy nem érdemes elkülönítve foglalkozni egyes történetírókkal, hanem ebben a kora újkori hálózatban kell megtalálnunk a helyüket és úgy értékelni, vizsgálni a szövegeiket. Ez viszont csapatmunka, mert rengeteg az elvégzendő munka. Ennek érdekében jött létre az OSZK–SZTE együttműködésében a Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport (KPHK) azokat a kutatókat igyekezve tömöríteni, akik ennek a témának és korszaknak a szakértői. A munka elején vagyunk, de a távlatok nagyon izgalmasak.

- A dolgozatban megemlíti, hogy a további lépések között szerepel az V. decas teljes szövegének kritikai kiadása, valamint a teljes szöveg megjelentetése kommentált magyar fordításban. Ezeken kívül egy monográfia megjelentetését is tervezi Lazius kapcsán. Milyen lépések történtek ezek felé a dolgozat leadását követően és mi áll még Ön előtt?

- Igen, valóban több szinten szeretném hasznosítani a Lazius-kutatásaim eredményeit. Az V. decas fordítása meglátásom szerint elengedhetetlen, mert lássuk be, latinul hiába teszem közzé, egy maroknyi embernél többhöz az úgy nem jut el, holott fontos és jelentős forrás, mind a kutatás, mind az egyetemi oktatás hasznosíthatja, de ehhez kell egy megközelíthető változat. Ezért dolgozom a magyar fordításon. A tíz könyvből nyolccal elkészültem, dolgozok a maradék kettőn. Azt remélem, hogy a jegyzetekkel is megleszek az év végéig, így 2025-re lehet belőle kötet. Tervben van egy Történetírók Könyvtára/Bibliotheca Historiographica címmel elképzelt sorozat, ahol a KPHK munkálkodása révén elkészült tudományos apparátussal, bevezetővel ellátott fordítások jelennének meg. Ennek egyik első darabja lenne a Lazius-szöveg.

A kritikai kiadás is jól halad, ennek egy digitális verziója készül el az év végéig, az eredeti latin szöveggel, filológiai apparátussal és német nyelvű tárgyi jegyzetekkel. Mindezekkel párhuzamosan dolgozom a monográfián is: számos fejezet van kész a doktori miatt, de egy könyv mindig más, mint a disszertáció, hiszen más a közönség is. Az értekezés egy vizsgadarab, a könyv sokakhoz akar szólni. Kell még hozzá írnom és formálom is a már megírt anyagot, úgyhogy van még ezzel munkám, de 2025-ben szeretnék nyomdakész kéziratot belőle.

- Nyilatkozataiban gyakran, de még értékezésében is szóba hozza a tanítást – itt doktori hallgatóinak is köszönetet mondott az inspiráló gondolatokért. Kutatói pályáján egyértelműen sikeres. Mit gondol a tanításról, mi motiválja és mi a célja, amikor a katedrára áll?

- Nagy szerencsének és áldásnak tartom, hogy egyetemen taníthatok. Az oktatás időigényes tevékenység, és az oda befektetett idő és energia egyfelől értelemszerűen a kutatásból vonódik el, de én ezt egyáltalán nem bánom. Mivel Szegeden az országban egyedüli módon működik neolatin képzés, alap, mester és doktori szinten is, mindig van lehetőségem arra, hogy a szűkebb szakterületemmel kapcsolatban is tartsak órákat. Ha pedig valamit kurzusszinten magyaráz és vizsgál az ember, az sokszor koncentráltabb, szorosabb olvasást eredményez. Tanítás közben, szemináriumon lassabban lehet haladni egy szöveggel, de épp ezért apróbb részletek is feltűnnek. Olyan ez, mint séta közben nézni a tájat: mást látunk, mint egy robogó vonatból.

De a hallgatóim egy része egy idő után a munkatársammá is válik. Igyekszem a tehetséges, elkötelezett hallgatóknak olyan témákat javasolni, amelyekkel bekapcsolódhatnak egy-egy nagyobb kutatásba is, miközben tapasztalatot szereznek, elsajátítják a szakma fogásait. Olyan sok az elvégzendő feladat, hogy elemi érdekünk, hogy utánpótlást és kollégákat képezzünk magunk mellé.

SZTE BTK

Fotók: Miklai Péter