Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet Modern Magyar Irodalmi Osztályának Erdődy Edit-díját 2019-ben karunk oktatója, Szabó Gábor egyetemi docens (Magyar Irodalmi Tanszék) kapta. A kitüntetést évente olyan „kortárs irodalmi, színházi vagy irodalomtudományi teljesítmény elismeréseként” adják, „amely a humor, az irónia, a szatíra, illetve a bevett evidenciákra való elfogulatlan rákérdezés eszközével a társadalmi megértés, a szolidaritás és a humánum értékeit segíti érvényesülni”. Szabó Gábor Történeteink vége. Emlékezés a kortárs magyar irodalomban c. könyve a Műút folyóirat Műút-könyvek sorozatában jelent meg Miskolcon a Szépmesterségek Alapítványnál 2018-ban. A díjazott szerzővel volt tanítványa, Bencsik Orsolya beszélgetett.

Gratulálok az Erdődy Edit-díjadhoz! Mielőtt rátérnénk a tanulmánykötetedre, melyért kiérdemelted az Akadémia kitüntetését, mesélnél egy kicsit – a könyved egyik központi vizsglódásával, az eredet és a narratív identitás után történő nyomozással összefüggésben – az életrajzodban fellelhető, az élettörténetedben színre lépő azon (kivételes vagy hétköznapi) pillanatokról, amik szerinted meghatározóak voltak, hogy te irodalommal, kritika- és tanulmányírással, illetve tanítással kezdtél el fogalkozni?

Mindez egyáltalán nem volt evidens. Az kétségtelen, hogy már általános iskolás koromtól kezdődően rengeteget olvastam, a legnagyobb izgalommal természetesen azokat a könyveket, amelyeket koromból fakadóan egyáltalán vagy csak igen kevéssé érthettem meg: nemcsak szépirodalmat, de filozófiai, művészetbölcseleti és egyéb munkákat is. Az olvasás vagy általában a könyv szeretete mindig is magától értetődő volt számomra, a családi könyvtár létezése vagy nagyszüleimnek az a szokása, hogy a Könyvhét friss megjelenéseinek idején a család minden tagja kapott ajándékba könyveket, a könyvkultúra a hétköznapok legtermészetesebb tartozékaként jelentkezett számomra. Gimnáziumban viszont mindez már különböző problémakat kezdett okozni, mivel úgy éreztem, teljességgel felesleges haszontalan tantárgyak bemagolására fordítanom az olvasásra, illetve az olvasásélményekkel kapcsolatos kocsmai beszélgetésekre is használható élvezetes időt. Ezt az elképzelésemet, érthető módon, a tanári kar egy jelentős része bizonyos ellenérzéssel fogadta, ami féléves és év végi bizonyítványaim jegyeiben sajnos nagyon látványosan rögzült is. Családom számára nagyjából harmadikos koromra végképp elszállt a remény, hogy én is jogi egyetemre fogok menni, sőt bármilyen továbbtanulási lehetőség eléggé illuzórikusnak tűnt akkoriban. A kérdést végül az döntötte el, hogy matematikából negyedik év végén megbuktattak – hozzáteszem, én valóban megbízhatóan hülye voltam matekból, de ebben a lépésben sokkal inkább az akkori igazgató személyes bosszúja öltött testet, akit frusztrált, hogy éveken át sikertelenül próbált ilyen-olyan ürügyekkel eltávolítani a gimiből –, s így sehova sem felvételizhettem. Ki kellett hagynom tehát egy évet, és ekkor jelentkeztem magyar szakra. Innentől meg már nem volt menekvés.

A legújabb kötetedben szépen körvonalazódnak – az emlékezéssel, emlékezéspolitikával foglalkozó irodalmi szövegek, jelenségek interpretációjának fősodra mellett és értelmezésük, analízisük során – eddigi életpályád, munkásságod fontos állomásai. Olyan visszatérő állomások, melyek meglétét már korábbi kötetek, monográfiák (Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba c. művéről, Petri György politikai költészetéről, Hazai Attila művészetéről szólók) és egyetemi kurzusok (a francia új regényről, Robbe-Grillet, Petri és Esterházy munkásságáról) is dokumentálják, miközben ezek nem pusztán otthonos, belakott, hanem újrafelfedezett (szöveg- és életmű)terekként működnek, tehát új megvilágításban, új összefüggésekben, gondolati útvonalakban, argumentációkban, problémahálózatokban tűnnek fel. Persze minden egyes könyv, monográfia szól a szerzőjéről is, feltárja az ént, mégis szerintem ez a könyv (a korábbiakhoz képest) a legszemélyesebb munkád. Mennyire szerzői intenció ez, mennyire volt a koncepciód része egy olyan tanulmánykötet megírása, mely egyszerre tematizálja a kollektív és személyes múltba ágyazva a származás megismerésének és ezen keresztül a személyes identitás megkonstrálásának (irodalmi) lehetőségeit, korlátait, valamint mutatja fel emellett a tanulmányírói személyességet és tolja ki annak határait?

Valóban, minden egyes könyv bizonyos értelemben szerzőjéről is vall – ahogyan egy interjú kérdései is a kérdezőről –, ezzel együtt én nem érzem, hogy ez a kötet személyesebb lenne az eddigieknél. Legalábbis ilyesféle intencióm nem volt az egyes írások kötetbe rendezésekor, s hogy ennek jeleit észrevegyem, alighanem analizálnom kellene magam, amitől viszont erősen tartózkodnék. Ami persze talán maga is tünet. De komolyabbra fordítva, az általad felsorolt problémahalmazok valóban azokat a területeket fedik le, amelyek különböző életszakaszaimban különösen érdekeltek. Ez persze nem csupán személyes motiváció, hanem az adott irodalmi közeg, a korszellem hatása is volt, azoknak az irodalmi mozgásoknak a lecsapódása, amelyek óhatatlanul befolyásolják a kulturális tér résztvevőit és aktorait. Az idő múlásával természetszerűleg minden jelentős mű más és más dimenziót képes értelmezésre kínálni a kulturális változások megújuló szempontjainak függvényében. Az Esterházy-könyvem írása idején például alapvetően a posztmodern szövegeljárások gyűjteményét láttam a kötetben, mostanában – amint a mostani kötetemben olvasható Esterházy-dolgozat is példázza – legalább ilyen lényegesnek látom az életművet emlékezetpolitikai, a személyes és a kollektív történelemmel kapcsolatos kérdések hordozójaként. De ezeket a rétegeket az idő szépen egymásra montírozza, nem vagy-vagy alapon működnek. A kötet egyes elemzései is efféle módon hajlanak egymásba talán, egymás erővonalait igazítva egy lassan kirajzolódó fókuszpont felé.

Angyalosi Gergely szép laudációjában (http://www.muut.hu/archivum/30696) a könyved címe által sugallt, de a teljes kötetre jellemző szemantikai sokrétűséget hangsúlyozza. A Szabó Gábor-i értelmezői szövegek sajátja az a gazdagság, ami egyrészt a határátlépésekkel való foglalkozás, a különböző irodalmak, textusok közötti, szövegeken belüli, műfajok, művészeti ágak, időbeli és térbeli dimenziók, különböző kategóriák és elméleti apparátusok közötti átjárhatóságok kulturális és poétikai működésének (kritikai) tetten éréséből fakad, másrészt abból, hogy maguk a szövegeid is az átlépések, kimozdulások jelenvalóságát és strukturális szükségszerűségét hangsúlyozzák. Ez a dinamizmus teremti meg a vizsgált korpuszok lényegi aspektusainak a kiemelése mellett azokat az összefüggéseket, egybejátszásokat, kultúr- és ideológiakritikai, irodalomtörténeti vagy pszichoanalitikus kontextusokat, amelyek által az olvasó egy olyan festményt lát, amely – a György Péter könyvéről tett megállapításodat jócskán módosításokkal idézve – nemcsak távolról, hanem közelről (anyagát és ecsetkezelését) tekintve is izgalmas befogadói élményt nyújt. Mesélnél ennek a látás- és írásmódnak a kutatói, az írástechnikai, az alkotói és az emberi (etikai) könnyedségeiről és nehezségeiről?

A könnyedségeiről sajnos nem tudok beszámolni, már ami az írásmunka fizikai részét illeti. Rosszul és nehezen írok. Az egybejátszások és összefüggések tekintetében pedig azt hiszem, nem egy tudatosan kimunkált bölcseleti pozícióra lehet visszavezetni írásaim ebbéli sajátosságát. Szerintem a gyökere ennek ott van, hogy fiatalkoromban egyszerre 3-4 könyvet olvastam párhuzamosan. Ráadásul nem tematikailag, műfajilag vagy bármi egyéb normális módon összekapcsolható szövegeket, hanem teljesen esetleges párosításokban. Viszont ezek olvasása közben óhatatlanul elkezdtem keresni azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek segítették számomra az információk rögzülését, nyelvi-gondolati átjárásokat tettek lehetővé a művek közt, cáfolatokat vagy megfeleléseket generáltak. Tulajdonképpen multiplikáltam az egyes műveket ezzel az olvasási technikával, bár én ezt nem éreztem valamiféle speciális dolognak, azt gondoltam, mindenki így olvas. Aztán hallgatóként itt, a szegedi egyetemen Fried tanár úrtól értesültem arról, hogy ez egy szakma, komparatisztika a neve, és nagyon sok ember abból él, hogy ezt csinálja. Ennek akkor nagyon megörültem. Visszatérve tehát kérdésedre, ez így tehát mégis a dolog könnyebbség-része lenne, amennyiben nem valamiféle szakmailag elsajátított, tanult stratégia tudatos alkalmazását implikálom ezzel a látásmóddal, hanem egy fiatalkori szokásomat igyekszem – remélhetőleg hihető módon – tudományos keretek közé helyezni. Amihez azért – mármint a hitelesség képzetének megteremtéséhez – persze elég sokat kellett (kell, kellene, kellett volna) tanulnom.

A Történeteink vége a Krasznahorkai Báró Wenckheim hazatér c. regényéről szóló, azonos című tanulmányoddal fejeződik, melynek zárópasszusában a Krasznahorkai-mű tapasztalata és művészetfelfogása, „a művészet »transzcendens feltételeinek« megszűnése” és az erre adott egyedüli lehetséges reakció, „az önfelszámolás tragikus nevetéssé stilizált gesztusa” tematizálódik. Amikor arról kérdeznek, hogy miről fogsz legközelebb írni, általában azt válaszolod, hogy semmiről, többé már nem írsz, már túl vagy a hattyúdalodon. A köteted kellően pesszimista zárszavával összefüggésben ezentúl most már csak nevetni fogsz? És miről nem fogsz írni?

Krasznahorkai általad említett – szerintem korszakos – regénye pontosan jelzi azt a társadalmi-kulturális állapotot, amelyben a művészet csupán saját feleslegessé válásának tudatosításával és megfogalmazásával adhat hírt az – elnézést a patetikus kifejezésért – emberi létezés és a társadalmi folyamatok szerkezetének ijesztő átalakulásáról. Ami engem érdekel, az éppen az az etikai funkció, ami ebben a helyzetben szerintem az irodalom működésének egyik alapját kell, hogy képezze. Ami viszont visszavezet a személyesség előzőleg súrolt kérdésköréhez: melyek azok a problémák, amelyek által a kritikus leginkább érintett? Viszonyaink a viszonyainkhoz, Petrivel szólva.

Várady Szabolcs, a jelentékeny, ám borzasztóan ritkán publikáló költő egy sok-sok éves hallgatás-periódusa közben azt nyilatkozta, hogy ő már tulajdonképpen ugyanolyan jogon nevezheti magát prózaírónak is, mint költőnek, hiszen oly mindegy, miről és hogyan nem ír.

Úgyhogy kedves érdeklődésedre annyit tudok válaszolni, jelenleg egy önéletrajzi ihletettségű nagyregény kötetein nem dolgozom.