Az Eötvös Collegium tagjaként a budapesti és a római tudományegyetemen magyar és olasz irodalmat, valamint nyelvészetet tanult. 1940-ben a budapesti egyetemen magyar–olasz szakos középiskolai tanári oklevelet kapott, és itt doktorált 1941-ben. Doktori disszertációjának címe: Faludi [Ferenc] udvari embere.

A budapesti Kölcsey Gimnáziumban tanított 1941–1945 között, majd az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott 1950-ig. Ebben az időszakban két éven át (1947–1949) megbízottként vezette a Pázmány Péter Tudományegyetem Olasz Tanszékét. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem I. számú Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének docenseként tanított 1956-ig, közben 1952-ben az irodalomtudomány kandidátusa címet is megszerezte. 1956–1961 között az MTA Irodalomtörténeti Intézetének osztályvezetője volt, mellette a budapesti tudományegyetem Felvilágosodás- és Reformkori Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén is oktatott. Az ELTÉ-n többször lemaradt olyan tanszékvezetői állásokról, amelyekre ő lett volna a legméltóbb.

1961–1965 között oktatott a szegedi egyetemen. Nehéz időkben, a hatvanas évek első felében lett vezetője és egyetemi tanára mindkét magyar irodalomtörténeti tanszéknek, s az 1964/1965. tanévben a bölcsészkar dékánjának is megválasztották. Tehetséges fiatalok indulását segítette, akik nagyrészt az általa kijelölt úton váltak a magyar irodalomtörténetírás tudósaivá. Közülük Csetri Lajos a felvilágosodás- és reformkori magyar irodalom, Ilia Mihály a 20. század és napjaink irodalma felé fordult. Hallgatóitól azt is megkövetelte, hogy tudjanak nyelveket. Ő maga olaszul olyan jól beszélt, hogy itáliai kollégái példaként állították hazai diákjaik elé.

Magyar felvilágosodás és reformkor irodalmával, a magyar szellemi megújulás kora nagyjainak életével és munkásságával foglalkozott. Kutatási területéhez tartozott a 13. és a 18. századi olasz irodalom, a magyar–olasz irodalmi és művelődéstörténeti kapcsolatok, és a magyar kritikatörténet kialakulása és fejlődése. Műveiben a sokoldalú műveltség filológiai pontossággal és stílussal párosult, s ez az Acta Historiae Litterarum (1962–1965) szerkesztői tevékenységében is érvényesült. Szegedi időszakában fontos művei láttak napvilágot: A romantika útján. Tanulmányok. (Budapest, 1961), Kis magyar irodalomtörténet. (Budapest, 1961), Olasz irodalom – magyar irodalom. Tanulmányok. (Budapest, 1963), Ciprus és obeliszk. Esszék. (Budapest, 1963).

Mikor 1966-tól Szegedről távozva ismét Budapestre került, a József Attila Tudományegyetem címzetes professzora maradt. Az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa és a felvilágosodás kori magyar irodalomtörténeti kutatások vezetője lett. Intenzív tudományos tevékenységének gyümölcseként 1967-ben az irodalomtudomány akadémiai doktora fokozatot szerezte meg, 1970-ben az MTA levelező tagjává választották. 1967-től haláláig az Irodalomtudományi Közlemények felelős szerkesztője volt. Életének utolsó éveit Olaszországban töltötte: 1971–1975 között a római egyetemen vendégprofesszorként magyar nyelv és irodalomból tartott előadásokat. Gerinc- és szívbetegsége fiatalon, 58 éves korában végzett vele. Budapesten a Farkasréti temetőben nyugszik.