Évtizedek a tehetség szolgálatában - Az „OTDK70 Kitűzővel” díjazott mentortanáraink – 2. rész

Az Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) alapításának 70. évfordulóját ünnepli idén a hazai tudományos világ. A tudományos diákköri tevékenység az évtizedek alatt a felsőoktatás szerves részévé vált, amelynek résztvevői a tudomány iránt elkötelezett, tehetséges hallgatók és az őket segítő mentortanárok, akik közül többen szakmai pályafutásuk jelentős részét fordítják erre a munkára. Az ő elismerésükre alapította meg az OTDT Elnöksége az „OTDK70 Kitűző” kitüntetést, amelyből egyszeri alkalommal, 2025-ben, 365 darabot ítélt oda.

Az elismerésben az SZTE BTK négy oktatója részesült: az alábbiakban a Prof. Dr. Kulcsár-Szabó Ágnessel és Prof. Dr. Szilágyi Zsófiával készült beszélgetésünk olvasható, előző cikkünkben pedig Dr. Szabó Éva Zsuzsanna és Dr. Vajda Zoltán osztotta meg gondolatait.

Prof. Dr. Kulcsár-Szabó Ágnes egyetemi tanár, az SZTE BTK Magyar Irodalmi Tanszékének tanszékvezetője:

„Akivel együtt értünk meg, közösen fedezünk fel valamit, együtt dolgozunk, nagyon keményen, együtt kíséreljük meg újra és újra feszegetni a saját határainkat, azzal úgy tudunk kapcsolódni, ahogyan másokkal nem.”

- Mikor és hogyan került kapcsolatba mentorként a tudományos diákköri tevékenységgel?
- Az előző évezredben. J Tulajdonképpen abban a pillanatban, ahogyan betettem a lábam tanársegédként a Károlira. Nagyon spontán módon alakult ez a történet: az akkori hallgatóimmal a közös olvasásból, az együttgondolkodásból egyszercsak létrejött egy műhely. Akik hallgatóként alapították, azóta befutott, komoly szakemberek lettek, az egykori műhelyesekből pedig olyan kiváló, szemléletformáló kutatók és oktatók, akik akkor is továbbvitték ezt a műhelymunkát, amikor én már eljöttem a Károliról Szegedre. Számomra ez volt az igazi visszaigazolás, a legnagyobb siker. Húsz év alatt ebben a műhelyben több mint negyven diákköri dolgozat született meg.

Persze 2oo5-ben, amikor négy irodalmi tagozatot ennek a műhelynek a tagjai, az én tanítványaim nyertek meg az OTDK-n, az egy megismételhetetlen pillanat volt. Ekkor vettem át a kari TDK szervezését, mentorból, témavezetőből ekkor lettem elkötelezett szervezője is a mozgalomnak.

2oo1-ben először Fried István hívott be tagnak a komparatisztika zsűribe, 2oo7 és 2o23 között pedig az OTDT mellett működő Humán Tudományi Szakmai Bizottságnak voltam, ahogyan a kollégáim nevezték, az „operatív” elnökhelyettese. Ez lényegében a mindenességet jelentette, de főleg szervezési feladatokat, vagyis 16 éven át két évente két-három hónap teljesen kiesett az életemből, mert próbáltam az extrém témákhoz bírálókat keresni, „menteni” helyezeteket, megoldani reménytelen szituációkat, hogy a versenyzők már semmit ne érzékeljenek abból, ami a háttérben történik. Ez egy nagyon hálátlan és időrabló munka volt, felemelő emberi pillanatokkal, de azt hiszem, ha elölről kezdeném, mai ésszel erre a kamikazéfeladatra már nem vállalkoznék.

Ez a hetedik tanévem Szegeden. Vojnics-Rogics Réka, aki az első közös szemináriumunk után odajött, és elmondta, mivel szeretne foglalkozni, azóta az itthon még inkább csak bontakozó gyerekirodalom-tudomány elismert kutatójává vált, tanít nálunk is, de sok helyre hívták, tanított Bécsben és Budapesten. Az első szegedi tanévem végén óriási öröm volt, amikor első helyezéssel tért haza az OTDK-ról. Az utána következő három OTDK-ról egy első, két második helyezést, és három különdíjat hoztak el a tanítványaim. Csikós Gréta, aki II. helyezett és különdijas is, jelenleg cotutelle szerződéssel, Szegeden és Bécsben egyszerre végzi a doktori tanulmányait, és együtt dolgozunk a Jókai-kutatócsoportban, két közös konferenciaszervezésen vagyunk túl, az egyik nemzetközi. Rékával is szerveztünk együtt nemzetközi konferenciát, nyertünk el nemzetközi pályázatot, szóval az egykori tanítványokból kitűnő kollégák lettek.

Az idei OTDK dijazottakkal, Kubus Virággal, Markó Dalmával és Elekes Istvánnal is együtt dolgozunk, kutatócsoporti keretben is. Ha az a kérdés, mi a legjobb a TDK-ban, akkor ez, szuper fiatal kollégák „születnek” a diákköri mozgalomban.

- Főként milyen tudományterületeken, témákban segíti a hallgatókat a tudományos munkájuk során?
- A 19. századi irodalom kutatásából jutottam el a médiaarcheológiához, évtizedekig tanítottam irodalomelméletet, és mindig hittem abban, hogy kortárs szövegen lehet a leginkább megtanulni szöveget értelmezni. Talán ez az oka annak, hogy modern magyar irodalmi, komparatisztikai, elméleti fókuszú dolgozatokat is vezettem. Az utóbbi évtizedben kerültek túlsúlyba a szűkebb szakterületemhez tartozó 19. századi és újabban a gyerekirodalmi témák.

- Milyen élményekre, pillanatokra emlékszik vissza a legszívesebben e munka kapcsán?
- Amikor együtt megértünk valamit. És persze az is felemelő, amikor egy addig formátlan problémahalmazból hosszú küzdelem után általában váratlanul megszületik valami, aminek világos iránya, kontúrja, formája van, egy kérdés, felismerés; vagy egy fiatal kutatójelölt egyszer csak tényleg önálló kutatóvá válik, és szupervízió nélkül ír olyan tanulmányt, amihez addig támogatás, konzultáció, segítség kellett. De a tűzijáték, a legnagyobb öröm, amikor véletlenül megtudom, hogy a tanítványaim miként segítenek egymásnak. Amikor viszem valakinek egy cikk adatait, és kiderül, hogy a diákkörösnek a doktorandusz már odaadta, amikor kiderül, hogy azok a tanítványaim, akiket másfél, két évtizedes távolságban tanítottam, szeretik, támogatják, inspirálják egymást.

Az "OTDK70 Kitűző" átadó ünnepségén - középen Prof. Dr. Kulcsár-Szabó Ágnes és Prof. Dr. Szilágyi Zsófia (fotó: Faragó László)

- Ön szerint miben rejlik a tudományos diákkörök és az ahhoz kapcsolódó lehetőségek legnagyobb értéke a hallgatók és az oktatók szemszögéből?
- Barabási Albert-László A képlet: A siker egyetemes törvényei című könyve válaszol erre a kérdésre. (A könyvet egyébként Szilágyi Zsófiától kaptam, és nagyon örülök, hogy a kezembe nyomta.) Egy diákkör nem attól lesz kiváló, hogy én, mint mentortanár kiváló vagyok, hanem attól, hogy akik a körben, kutató diákként találkoznak egymással, kiválóak. A diákkör a közös gondolkodás, az inspirálódás és persze a nagy barátságok „tere”. Akivel együtt értünk meg, közösen fedezünk fel valamit, együtt dolgozunk, nagyon keményen, együtt kíséreljük meg újra és újra feszegetni a saját határainkat, azzal úgy tudunk kapcsolódni, ahogyan másokkal nem.

- Mit gondol, milyen személyes jellemzők, illetve külső körülmények szükségesek ahhoz, hogy a fiatal kutatók hosszú távon is a tudományos pályán maradjanak?
- A kutatás nemcsak kitartást, monotóniatűrést és átlagon felüli problémamegoldóképességet követel az embertől, de szenvedélyes érdeklődést és kiapadhatatlan kíváncsiságot is. Ez persze még mindig kevés: a nemzetközi verseny óriási nyomást helyez a kutatókra, hetente, naponta jelennek meg fontos, új eredmények, amelyekről tudni kell, és gyakran fel kell dolgozni azt az élményt is, hogy megelőztek.

Aki gyors visszacsatolást igényel, annak irodalomtudósként elviselhetetlen lesz az élete. Aki el tudja fogadni, hogy ez egy hosszú táv, csak annak van esélye arra, hogy megmaradjon a pályán.

A szakma tisztelete, a tudomány iránti alázat legalább ennyire fontos. Aki azt hiszi, hogy készen van, abból soha nem lesz komoly tudós.

Persze ahhoz, hogy egy kutatói pálya el tudjon indulni, munkahely, tisztességes fizetés, lakhatás kell. A mai fiatalok nagyon nehéz helyzetben vannak, mert a doktoranduszi fizetésekben európai sereghajtók vagyunk, miközben az árak európaiak. A munkakörülményekről nem is beszélve.

Szegeden szerencsére van egy világszínvonalú könyvtár, és az egyetem vezetése nagyon sokat tett és tesz azért, hogy a doktoranduszok életkörülményein javítson, a kiegészítő támogatás, a kiválósági ösztöndíjak bevezetése nemcsak gyakorlati segítséget jelentett a fiatal kutatóknak, de mindannyiunk számára fontos üzenet, hogy a tudomány művelése, a tudományos utánpótlás megtartása a Szegedi Tudományegyetem számára prioritást jelent.

***

Prof. Dr. Szilágyi Zsófia egyetemi tanár, az SZTE BTK Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézetének intézetvezetője, a kar általános és tudományos dékánhelyettese:

„Az egyetemi oktató tevékenységnek a legjobb része az, ha tehetséges, elkötelezett hallgatókkal foglalkozhatunk: márpedig az OTDK-zók épp ilyenek.”

- Mikor és hogyan került kapcsolatba mentorként a tudományos diákköri tevékenységgel?

- Nem szeretném elválasztani a mentori tevékenységemet attól, hogy versenyzőként, bírálóként, aztán szervezőként, jelenleg pedig az OTDT elnökségi tagjaként is része lehettem, lehetek az OTDK-mozgalomnak. A történet kezdete éppen ezért nekem ott van, amikor 1993-ban Szombathelyen, majd 1995-ben Debrecenben egyetemi hallgatóként dolgozattal szerepeltem: aztán, amióta elkezdtem egyetemen tanítani, vagyis 2001 óta, már mentorként is segítem a hallgatókat, először Veszprémben, majd az ELTE-n, jó ideje pedig Szegeden.

Húszévesen kerültem bele tehát az OTDK-ba, és az volt természetes, hogy ne jöjjek ki belőle: nagyon otthonos számomra a TDK-tevékenység, márcsak azért is, mert (mint egy nemrég megtalált füzetből kiderült számomra), édesapám, a debreceni egyetem néprajzos hallgatójaként, 1959-ben, a harmadik OTDK-n mutatta be a dolgozatát.

- Főként milyen tudományterületeken, témákban segíti a hallgatókat a tudományos munkájuk során?

- Azokon a területeken, amelyeken oktatói és kutatói tevékenységet folytatok, vagyis elsősorban modern és kortárs magyar irodalomból íródó dolgozatokat segítettem témavezetőként. Arra, emlékeim szerint, csak egyszer volt példa, hogy éppen a legfontosabb kutatási területem, azaz Móricz Zsigmond életművének bizonyos vonatkozásai kerüljenek egy témavezetésemmel íródott OTDK-dolgozat középpontjába. De ez így természetes, az a jó, ha a témákra elsősorban a hallgatók találnak rá, így részt vehettem már gyerekirodalomból született, vagy Kosztolányi Dezső, Kádár Erzsébet, Rakovszky Zsuzsa műveiből íródó dolgozatok létrejöttében is.

- Milyen élményekre, pillanatokra emlékszik vissza a legszívesebben e munka kapcsán?

- Számomra az a legfontosabb, hogy az OTDK nem magányos munka, párbeszédből, de sokkal inkább beszélgetésekből épül fel egy-egy kutatás: lehetnek ezek tényleges dialógusok, de előfordul az is, hogy előző kutatók szövegeivel „beszélgetünk”. Minden OTDK-dolgozat egy-egy tudományos, gondolkodó közösséget teremt meg, és ezt megtapasztalni akkor is öröm, ha a dolgozat íródása közben érezzük meg, akkor is, ha bírálóként éljük át, vagy magán az OTDK-n mint eseményen lehetünk részesei.

Nagyon jó egy-egy zsűriben ülve színvonalas előadásokat hallani, egy diák gondolkodásának alakulását végigkövetni, ahogy azt is katartikus látni, ahogy azokat a bírálatokat, amelyek első olvasásra esetleg fájhatnak is, feldolgozzák a versenyzők, tanulva belőlük. És, természetesen, a díjátadó ünnepségek boldogságát is jó látni – de fontos tudatosítani, hogy rátalálni egy témára, amit magunkénak érzünk, legalább annyira jelentős pillanat, mint átvenni egy oklevelet. Számos olyan példát is láttam, hogy valaki nem lett ugyan OTDK-helyezett, de kitartóan megmaradt a témája mellett, amit aztán későbbi kutatásokban teljesített ki.

Az "OTDK70 Kitűző" átadó ünnepsége (fotó: Zsoldos Dávid)

- Ön szerint miben rejlik a tudományos diákkörök és az ahhoz kapcsolódó lehetőségek legnagyobb értéke a hallgatók és az oktatók szemszögéből?

- Az egyetemi oktató tevékenységnek a legjobb része az, ha tehetséges, elkötelezett hallgatókkal foglalkozhatunk: márpedig az OTDK-zók épp ilyenek. És részt venni magán az OTDK-n azért is nagyon inspiráló, mert láthatjuk a többi egyetemen zajló munkát, belepillanthatunk abba, milyen művek, szerzők, problémák foglalkoztatják leginkább a huszonéveseket, és milyen változások történnek ebben kétévente.

Hallgatóként pedig az a legjobb, ha megtaláltuk azt a témát, amelyik a leginkább a miénk, és megéreztük az elmélyült munka örömét – aztán pedig az jelent sokat, ha találkozhatunk olyanokkal, akik komolyan vesznek minket, legyen ő a témavezetőnk, a bírálónk, vagy akár a hallgatótársunk.

- Mit gondol, milyen személyes jellemzők, illetve külső körülmények szükségesek ahhoz, hogy a fiatal kutatók hosszú távon is a tudományos pályán maradjanak?

- Szorgalom és kreativitás egyfelől, előadói képességek másfelől: de legalább ennyire fontos az is, hogy a kritikát jól viseljük, hiszen a tudományos pályán ebben mindvégig részünk van. Inkább hosszútávfutónak kell lenni, nem sprinternek, ez nem a gyorsan elérhető sikerek terepe.

Ha a külső körülményeken gondolkodunk, akkor már kicsit komorabbá válik a kép: sokkal nagyobb stabilitás és kiszámíthatóság kellene a tudományos intézményrendszerben. Hátha egyszer bekövetkezik ez is, de addig nem tehetünk mást, minthogy arra összpontosítunk, ami rajtunk múlik: nyitottak és kíváncsiak maradunk, akkor sem keseredünk el (nagyon), ha túl sok akadály kerül elénk.

Sőt, még olyasmire is érdemes figyelni, ha már a futást emlegettem, hogy a folyamatos szellemi munkához fizikai jóllétre is nagy szükség van. Ezért a sportot sem árt beépíteni a mindennapjainkba, bármennyire is különösen hangozzék ez a jótanács épp az OTDK és a tudományos pálya kapcsán.

Lengyel Nikolett/SZTE BTK
Fotók: Kulcsár-Szabó Ágnes, Szilágyi Zsófia, Zsoldos Dávid
Borítókép: Faragó László