Magyarország második világháborús hadbalépésének körülményeiről, a Don-kanyarban harcoló magyar honvédek helyzetéről beszélt Dr. Pihurik Judit, az SZTE BTK Segédtudományok Tanszék nyugalmazott egyetemi docense, a Naplók és Memoárok a Don-kanyarból 1942-43 című kötet szerzője abban a sorozatban, amelyet az SZTE BTK rendez a háború befejeződésének 80. évfordulóján a Radnóti Caféban. A kérdező Dr. Bencsik Péter történész, az SZTE Jelenkortörténeti Tanszék egyetemi docense volt.
A magyar történettudomány legvitatottabb kérdései közé tartozik, hogy miért lépett be Magyarország a második világháborúba. Pihurik Judit szerint a Trianon után elvesztett területek visszaszerzése nem indokolta a hadbalépést, mivel 1938 őszére Magyarország már megkapta a Felvidék és Kárpátalja déli, zömében magyarok lakta területét, 1939 tavaszán pedig kifejezetten német segítséggel visszakapta Kárpátalját, ami zömében ruszinok lakta terület volt. A fő cél ezután Erdély visszacsatolása volt, és ebben az irányban születtek olyan elképzelések Magyarországon, hogy a versailles-i békerendszer meglazítása a németekkel közös érdek. Pihurik Judit azonban úgy látja, egyértelmű jelei voltak annak, hogy Németország részéről nem revízióról volt szó, hanem Hitler új rendet akart, és ebben Magyarországnak semmiféle szerepet nem szánt. A német vezetés tisztában volt Magyarország gazdasági és katonai teljesítőképességével, és azzal, hogy a magyar hadsereg létszáma 1939-ben alig haladta meg a 80 ezer főt.
Amikor 1939. szeptember 1-jén Németország lerohanta Lengyelországot, Magyarország még Teleki Pál semlegességi politikájához tartotta magát. A történész szerint Magyarország sem a nagy tűzerejű fegyvereket, sem a légierőt nem fejleszthette olyan mértékben, hogy fel tudta volna venni a versenyt akár a Szovjetunióval, akár Németországgal. Pihurik Judit pozitívumként említette, hogy Lengyelország megtámadása után Magyarországra igen nagy létszámú lengyel menekülőt fogadott be, elhelyezte őket, iskolázást biztosított a gyerekeknek, még gimnáziumot is nyitott Balatonzamárdiban. Ez bizonyos fokú önálló politizálást jelentett a szövetségessel szemben. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az országnak nem volt olyan szerződéses kötelezettsége, amely egy támadó hadműveletben a hadba lépést kikényszerítette volna. A háromhatalmi egyezmény, amelyhez Magyarország is csatlakozott, egyértelműen csak a védekező szerződő fél megsegítésére vonatkozott támadás esetén.
Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, és ez új helyzetet teremtett. Másnap a rahói gyorsvonatot géppuskázta egy szovjet gép és bombatámadás érte Kassa városát. A kassai bombázás volt a magyar hadbalépés közvetlen indoka; a támadás elkövetője azonban máig feltáratlan. A magyar kormány szovjet támadásnak tekintette a bombázást, de azóta hivatkoztak már rá német, román, szlovák vagy éppenséggel magyar provokációként is.
Pihurik Judit kutatásai során átnézte a Hadtörténelmi Levéltárban azt a 20-25 centiméter vastag dossziét, amely a kassai bombatámadással kapcsolatos korabeli dokumentációt tartalmazza, valamint még az 1980-as években megismerte Borsányi Julián emigrációban írott (és az OSZK-ban akkor még zárolt anyaghoz tartozó) A magyar tragédia kassai nyitánya című könyvét is. Borsányi Julián tagja volt annak a szemlebizottságnak, amelyet másnap kiküldtek Kassára, hogy a tényeket rögzítse.
A kassai légitámadás során 30 bomba robbant fel, 32 halálos áldozatot szedett, és nagy anyagi veszteséget is okozott az épületekben, infrastruktúrában. Pihurik Judit emlékeztetett, hogy a jelentés nem tudta minden kétséget kizáróan igazolni, hogy szovjet támadás történt. A számítások szerint ugyanis három repülőgép kellett volna ahhoz, hogy ezt a 30 bombát ledobja, valamint a bombák súlya és a kioldó szerkezet sem a szovjet támadást valószínűsítette. További állítólagos jelentések szóltak arról, hogy német gép járt a légtérben, a szemtanúk azonban ahányan voltak, annyi színű jelzést láttak a feltételezett támadó repülőgépen. A történész egyedül azt zárta ki, hogy lett volna olyan magyar pilóta, aki Rákóczi városát bombázza, mivel ezt valamennyi vallomás cáfolta.
A kassai bombázás mint casus belli Pihurik Judit szerint azt a kétséget is felveti, hogy a magyar külügyminisztérium a hadbalépés előtt miért nem kért magyarázatot a Szovjetuniótól, hogy háborús oknak tekintse-e az incidenst. Kristóffy József moszkvai nagykövet Molotov szovjet külügyminiszter szavai alapján állítólag arról tájékoztatta a magyar kormányt táviratban, hogy a Szovjetuniónak nem áll érdekében Magyarországgal is hadban állni, hiszen akkor már Németországgal, Szlovákiával és Romániával is hadiállapotban volt. A fáma szerint Kristóffy táviratát eldugták Bárdossy László miniszterelnök elől. A hadbalépésben szerepet játszhatott az is, hogy a magyar hadsereg főtisztjei, elsősorban Werth Henrik, a honvéd vezérkar főnöke nyomást gyakorolt Horthy kormányzóra, két memorandumban is kifejtve, hogy Magyarországnak miért lenne érdeke a Szovjetunióval való háború. Bárdossy László miniszterelnök elé olyan jelentés került, ami szerint szovjet gépek bombázták Kassát; ezt a tájékoztatást adta tovább Horthynak, aki élve legfelsőbb hadúri jogával a határon túlra rendelte a magyar hadsereget. A minisztertanácsban nem volt, aki ellenezte volna, és az Országgyűlés is nagy többséggel elfogadta a hadba lépést.
Pihurik Judit szerint Magyarországon ekkor már egy ideje szovjetellenes propaganda folyt, ezért a katonák olyanfajta hittel mentek ki, hogy nagy történelmi tettet hajtanak végre: a bolsevizmus legyőzése a cél. „Nem számított, ha egyszer bolsevikellenes keresztes hadjárat, akkor mit keresett a német hadsereg Norvégiában, meg a többi nem bolsevik országban” – jegyezte meg a történész.
A magyar katonák hosszas vonatúttal Fehéroroszországon át jutottak a front közelébe, a kurszki kivagonírozás után még több száz, esetenként 1000-1300 km-es gyalogút vitt a frontvonalra. A második hadseregnek egy 200 kilométeres folyamszakasz védelmét kellett ellátnia, ami a kedvezőtlen terepviszonyok, a hiányos felszerelés és a hideg miatt lehetetlen feladat volt. Pihurik Judit a katonák által készített korabeli fotók között bemutatott egy felvételt, amelyen lovas fogatok húzzák az ütegeket. A mintegy 67 ezer lóra nagy szükség volt, mert a magyar hadsereg összesen 6 ezer gépkocsival rendelkezett, és ezek harmada mindig szervizben volt, a harmaduk éppen lerobbant, így a fennmaradó egyharmadot lehetett használni. Több naplóban is megjelent, mondta a történész, hogy a katonák ironikusan „szekerizált hadseregnek” hívták magukat. A Donhoz 19 ezer szekérrel, és mintegy 500 kétkerekű homokfutóval és még néhány száz kézi tolású taligával érkezett meg a magyar hadsereg.
Az ellátmányban a legnagyobb gondot az okozta, hogy a szovjet vasút széles nyomtávú volt, a határállomáson át kellett pakolni, ezért a küldött dolgok nem mindig jutottak el a címzetthez. A németek vállalták a hadsereg ellátását, erre viszont a magyar katonák panaszkodtak, mivel a hazai jó kenyér, szalonna, paprika, hagyma helyett íz nélküli élelmet kaptak.
A magyar katonák az elfoglalt településeken kettős kereszteket állítottak fel, azzal a felirattal, hogy „eljött a magyar hadsereg és visszaadta nektek a szabadságot és a hitet”. Pihurik Judit azonban felidézte azt is, hogy egyes leírások szerint a hadvezetés tilalma ellenére magyar katonák templomokat fosztottak ki, kapcát téptek a drapériákból, és ikonokat vittek el. Egy szegedi orvos például naplójában leírta, hogy a templomból elhozott két ikont, hogy „megmentse” őket. A fosztogatást jellemzi egy másik feljegyzés, amelyben arról van szó, hogy míg a katonák a hóban gyalogoltak, tömött teherautó ment el mellettük. Azt megérti, írta a visszaemlékező, hogy értéket akartak elvinni, de vajon hogyan gondolhatta komolyan a tábornok, hogy az intarziás csemballót épségben haza tudja vinni a Don mellől? Eközben a szabályzat szerint kikötés várt arra, aki a lakosságtól lopott, és hasonló büntetést kapott az is, aki „kapcsolatba került” orosz nőkkel.
A magyar katonák erőszakoskodása vagy más nem kölcsönösségen alapuló kapcsolata az orosz nőkkel máig nem egyértelműen feltárt. Pihurik Judit szerint az egészségügyi jelentésekben szerepel egy bizonyos számú nemi beteg, akik feltehetőleg a helyi nőktől kapták el a betegséget. A történész emlékeztetett, hogy a hadvezetés hadosztályonként 3-4 ezer darab óvszert utalt ki (12-14 ezer fős volt egy-egy hadosztály), ami szintén arra utal, hogy számítottak az orosz nőkkel folytatott kapcsolatra. Ami ennek a „kölcsönösségét” illeti, az említett szegedi orvos utalt arra naplójában, hogy egy 14 éves orosz kislány „szívesen fogadta” a magyar katonákat. Csakhogy, tette fel a kérdést a történész, a napló írása előtt már csaknem 2 éve állomásoztak ott, és ez a kislány talán 12 éves sem lehetett, amikor először testi kapcsolatra kényszeríthették.
Pihurik Judit több naplóíróról is megjegyezte (köztük egy református tábori lelkészről), hogy olyan kegyetlenséggel írtak a zsidókról és az oroszokról, mintha azok nem is emberek lennének. Egyetlen naplót talált, amelynek szerzője szembenézett a háború borzalmaival: Simon István jogászként ment ki a frontra, 21-22 évesen írta le azt, hogy borzasztó látni a menekülő lakosokat, „olyan az egész, mint az élet nélküli élet”, és hogy „vajon mi lesz, ha a mi szeretteink kerülnek hasonló helyzetbe?”.
Horthy Miklósnak milyen felelőssége volt a háborúba lépésében? Pihurik Judit szerint ez a felelősség nyilvánvaló, hiszen neki volt joga a hadsereget a határon túlra vezényelni. Emellett, Horthynak mint legfelsőbb hadúrnak tisztában kellett lennie a hadsereg felszereltségével. – Horthy ebből a szempontból álomvilágban élt, a magyar katona hősiessége az ő számára szentség volt, és vélhetően úgy gondolta, hogy ez nem függ a fegyverzettől – mondta a történész.
Forrás: SZTEinfo / Panek Sándor
A borítóképen: Dr. Bencsik Péter és Dr. Pihurik Judit a Radnóti Caféban rendezett beszélgetésen.
