Kétszáz éve született Jókai Mór, a 19. század magyar sztárírója. Miben különbözik a részletekben való regényközlés a hagyományostól? Miért olvasott Jókai természettudományos könyveket? Az író egykori népszerűségének és mai népszerűségvesztésének okairól is beszélgettünk Szajbély Mihály irodalomtörténésszel, az SZTE BTK Klasszikus Magyar Irodalom Tanszék egykori vezetőjével, egyetemünk emeritus professzorával.
– Jókai Mór születésének 200. évfordulóját ünnepeljük. Az író életében szintén volt egy jelentős jubileum, íróvá válásának 50. évében az egész ország lázban égett. Több város díszpolgárának választotta, egy 500 fős bizottság szervezte az ünnepséget. Lehetséges ma ekkora országos felhajtás egy művész jubilálásakor?
– Előbb rendeznének egy celebnek hasonló jellegű ünneplést – ha pályán tudna maradni 50 évig, ami majdnem kizárt, mert a celebek jönnek-mennek. Akikre pedig művészként figyelnek évtizedeken át, azok nem a nagyközönség körében sikeresek, így ha ünneplik is őket, az csak jóval szűkebb és exkluzívabb körben történik. Egyszerűen más ma az irodalom és a művészet helye, szerepe és megbecsültsége, mint Jókai korában. Ráadásul Jókai olyan sajátos egyéniség, aki egyszerre volt képes megszólítani a populáris és az igényes közönséget, ez már akkor is bravúrnak számított, ma pedig szinte lehetetlen.
– Jókai tehát magát tette „médiasztárrá”, nem az olvasóközönség?
– Olvasóközönség nélkül ez nem ment volna, de kellett hozzá ő is. A kettő együtt működött. Azt, hogy médiasztár lehetett belőle, a napi sajtó tárcarovatának köszönhette, ahol állandóan jelen volt folytatásokban megjelenő regényeivel. A napilapok olvasóinak száma éppen az ő pályafutása alatt növekedett meg radikálisan. A XIX. század második fele az alfabetizáció gyors terjedésének az időszaka Magyarországon. És ez magával hozott egy fontos változást: a korábbi évszázadokban az írni-olvasni tudás a magas műveltség jele volt, most viszont az alapműveltség részévé vált. A frissen alfabetizálódott tömegek természetes olvasmánya pedig az olcsón és könnyen elérhető, könnyen emészthető napi sajtó. Így az, aki a hírlapok hasábjain folyamatosan jelen tudott lenni, mint Jókai, az széles körökben ismertté vált. Ugyan politikusi, képviselői tevékenysége is időről időre reflektorfénybe került, de érdekes megfigyelni, hogy ha közéleti megnyilvánulásairól beszéltek, akkor is mindig az író került szóba, és írói teljesítményét még akkor sem kérdőjelezték meg, ha politikusként erős kritikával illették.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
– Célja önnek Jókait ma is olvasott szerzővé tenni? Lehetséges elérni, hogy a ma olvasója értse a Jókai-nyelvet?
– Igen, az ember próbálkozna ezzel, de a helyzet nem könnyű. A hazai olvasóknál a 19. századi magyar klasszikusok mindig hátrányt szenvednek idegen nyelvű kortársaikkal, a 19. század külföldi klasszikusaival szemben, mert azokat újra és újra lefordítják. Gy. Horváth László például az utóbbi években újrafordította a nagy Tolsztoj-regényeket, az Anna Karenyinát, a Háború és békét, sőt a Feltámadást. És az új átültetések nemcsak pontosabb szöveget eredményeztek, a fordító akarva-akaratlanul hozzáigazította a régi munkákat a mai nyelvállapothoz. Jókai regényeit viszont 19. századi nyelvállapotban olvassuk, amit a mai olvasó már archaikusnak és nehezen érthetőnek talál. Volt olyan ötletem, hogy az ő munkáit a korabeli német fordítások szövegének visszafordításával kellene ismét helyzetbe hozni. Pár oldallal megpróbálkoztam, valamiféleképpen működik is, a szöveg jól olvasható, de az eredménnyel mégsem vagyok elégedett. Mert Jókai korabeli olvasóit éppen az ő sajátosan természetes nyelvezete igézte meg, ugyanez igézi meg a mai ínyenc olvasót is, és éppen ez az, ami az én modern fordításomban elvész. Mondhatni persze, ez az olvashatóság ára, de ezt az árat mégis ódzkodom megfizetni. Mert Jókai nyelvét még az olyan, őt nem túlságosan kedvelő kritikusok is elismeréssel emlegették, mint Gyulai Pál. Miközben kétségtelen, hogy ez a hang ma már nem tud érvényesülni, és leginkább ennek köszönhető az a szinte példátlan népszerűségvesztés, amit Jókai az utóbbi 40-50 évben elszenvedett, s aminek én magam is tanúja voltam. Mert Jókai népszerűsége még az 1970-es évek elején is megkérdőjelezhetetlen volt. A Jókai kritikai kiadás akkor két változatban készült, egy jegyzetelt és egy jegyzetek nélküli edícióban, és az utóbbiból annyit el lehetett adni, hogy az fedezte a kritikai kiadás teljes költségét. Ez ma már elképzelhetetlen.
– Mit gondol Jókai helyéről a közoktatásban?
– A mai gyerekek többsége körülbelül egy telefonképernyőnyi szöveggel képes megbirkózni. Ezt figyelembe véve vicc, hogy azon vitatkozunk, van-e helye Wass Albertnek a Nemzeti Alaptantervben, vagy sem. Ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, hogyan lehet eljutni odáig, hogy a diákok legalább három képernyőnyi szöveget tudjanak értőn végigolvasni. A funkcionális analfabetizmus terjedése egyenesen ijesztő, a Nemzeti Alaptanterv anyaga és oktatási elképzelése pedig ennek a kezelésére, úgy ahogyan van, alkalmatlan. És ennek végső soron nem csak Jókai az áldozata, hanem a többi klasszikus is. Mert amit megkövetel, az köszönőviszonyban sincsen a diákok érdeklődésével és olvasási képességeivel. Újra kellene gondolni, még pedig sürgősen, az irodalomoktatás egész filozófiáját. De addig is, ami Jókait illeti, nem a
Kőszívű ember fiait kellene olvastatni, hanem kisebb munkáiból, akár
Üstökös című vicclapjában megjelentetett humoros írásaiból kiindulni, majd eljutni az olyan rövidebb regényekig, amilyen például a
Sárga rózsa.
Fotó: Kovács-jerney Ádám
– Beszéljünk kicsit a tárcaformátumú regényközlésről! Miben hasonlít ez a tévésorozatokhoz, Netflix-sorozatokhoz?
– Jókairól szóló könyvem egyik alaptétele, hogy a 19. századi, folytatásokban közölt tárcaregények egyenes leszármazottjai a 20. századi televíziós sorozatok, a délutáni szappanoperák. Ez a munkám 2010-ben jelent meg, azóta persze sok minden változott. Van Netflix, HBO, de a lényeg abban a tekintetben változatlan maradt, hogy van egy sorozat, aminek a szerkezete megengedi, hogy a nézésébe bárhol be lehessen kapcsolódni. Ha valaki kihagyja az első két részt, és a harmadiknál kapcsolódik be, akkor is gyorsan megért mindent. Az más kérdés, hogy ma már magunk tervezzük és realizáljuk a magunk televíziós műsorát, magunk indítjuk el a sorozat adott részét, vissza is nézhetjük az előző részeket, több folytatást is megnézhetünk együltő helyünkben. Amíg nem voltak online szolgáltatók, addig leült a nagymama a délutáni brazil szappanopera-sorozat aktuális része elé, amit aztán legfeljebb egyszer ismételtek, de ha valami miatt mind a kettőt kihagyta, akkor sem kellett búslakodnia, mert a következő részletbe azért zökkenőmentesen be tudott kapcsolódni. Ugyanez igaz a 19. századi tárcaregény olvasójára is: ő is bármely ponton bekapcsolódhatott a történet követésébe, és neki sem okozott gondot, ha valami miatt ki kellett hagynia egy-két folytatást. A közvetítő médiumok átalakulása nyomán a helyzet persze ma már összetettebb, a sorozatok szerkezete azonban, amennyire meg tudom ítélni, alig változott.
– Nem tudták Jókai korában ugyanígy visszaolvasni a korábbi hírlaptárcákat?
– Nem volt jellemző a visszaolvasás. Aki járatta a lapot, az elvileg ugyan visszakereshetett, de a hírlapolvasás elsődleges célja mégis a legfrissebb információkhoz való hozzájutás volt, ami miatt mindenki automatikusan a legújabb lapszámot vette a kezébe. És hát sokan csak vendéglőkben, kávéházakban olvastak újságot, ott pedig mindig az aznapi lapszámokat helyezték bele a pincérek azokba a bizonyos újságolvasó keretekbe, amiket aztán szabadon le lehetett akasztani a pult mellől.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
– A tárcaközlés utáni kötetkiadáson érezni, hogy először tárcaként látott napvilágot az adott regény? Miben különbözik egy ilyen közlés az eredetileg is könyvformátumúnak szánt regényektől?
– Jókainak szinte minden regénye tárcaformában jelent meg először, kivétel alig van, ilyen például a Hétköznapok. De ez az első regénye, és abban a tekintetben is kivételes, hogy nem a közléssel párhuzamosan, folytatásokan készült. Mert a tárcaregény nem folytatásokban közölt regény, hanem a közléssel párhuzamosan, folytatásról-folytatásra készülő regény. Ez pedig sajátos szerkezetet és sajátos írói megoldásokat követel: így például az egyes részeknek lehetőség szerint önmagukban is kerekeknek kell lenniük, az író inkább típusokkal dolgozhat, mint jellemekkel, a bonyolult lelki folyamatok ábrázolásáról pedig le kell mondania. Jókai ezekhez a követelményekhez nagyszerűen alkalmazkodott. Egyszerűen átállt az agya a folytatásos közlésre, és még akkor is folytatásokban gondolkodott, ha valami okból – nagyritkán – nem jutott tárcahelyhez. Ilyenkor füzetes kiadásban, azaz bizonyos időközönként megjelenő füzetsorozat formájában adta közre a munkáját. Jól tudta, egy könyvregény földarabolva és tárcában közölve aligha – vagy csak a körülmények szerencsés összejátszásának köszönhetően – lehet sikeres. Viszont ez fordítva is igaz: egy tárcaregény könyvformában olvasva szerkezetileg lazának, jellemábrázolását tekintve sablonosnak tűnhet. És Jókai korabeli kritikusai, Gyulai Pál, később Péterfy Jenő, akik nem tárcában olvasták a munkáit, pontosan ezért fogalmazták meg velük szemben kifogásaikat.
– Felmerültek a Jókai-versek. Milyen verseket írt Jókai? Miért nem olvassuk őket?
Rossz verseket írt, ezért nem olvassuk őket. Jókai nagysága prózaíróként megkérdőjelezhetetlen, de a verseit senki sem venné észre, ha nem ő, a
nagy mesemondó lenne a szerzőjük. Nem jobbak és nem rosszabbak a XIX. század közepes, vagy úgy is lehetne mondani, átlagos verseinél, amilyenekkel tele voltak a lapok. Mert a napilapok ették az anyagot, és akkor még a vers is „anyagnak” számított, azaz olvasói érdeklődésre számot tartó közleménynek, nem úgy, mint ma.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
– Jókainak kiterjedt érdeklődési köre volt, például érdekelte a csillagászat, és festett is. Mesélne erről?
– Jókai különböző tevékenységeit nem lehet elválasztani a regényírói munkájától. Folyamatosan nyersanyag után kutatott, régi forrásokat, könyveket, sőt kéziratokat búvárolt. Amikor csillagászati vagy természettudományi könyveket olvasott, akkor is történeteihez keresett adatokat és támpontokat. Puszta érdeklődésből valószínűleg nem olvasott semmit, vagy ha mégis, akkor három perc után rájött, hogy ő ezt majd használni tudja valahol. A fantáziája működéséhez támpontokra volt szüksége, tovább írta, tovább képzelte azt, amit olvasott. Így tudta például megírni a kőszén keletkezésének a történetét a Fekete gyémántok elején. A láthatatlan csillag című elbeszélésben pedig, Mikszáth is ír erről Jókai-életrajzában, megjósolta egy új csillag feltűnését az Androméda-ködben, előbb, mint ahogy a csillagászok felfedezték azt.
– A festés is összefügg az írással, hiszen szavaival érzékletesen festette meg regényeiben a környezetet.
– Jókai már ifjúkorában elkezdett festegetni, fenn is maradt néhány képe. A rajzolás és festés végig kísérte egész életét. Siófokon, ahol élete utolsó nyarát töltötte 1903-ban, „Az én édes Bellám” felirattal megrajzolta felesége portréját. Persze írói teljesítményéhez képest mindez csak játszadozás. Mindig a művész típusától függ, hogy amit érzékel, azt melyik médiumban tudja a legplasztikusabban visszaadni. Jókainak nagyon kifinomult látása lehetett, ez teszi regényeinek leíró részeit utánozhatatlanná, és ragadják az olvasót mindmáig magukkal. Fennmaradt festményein, rajzain ez kevésbé mutatkozik meg. Ugyanakkor a rajzfüzetet és ceruzát praktikus célból is kézbe vette. Fényképek ugyan már készültek abban az időben, de készítésükhöz komoly és nehéz felszerelés, kémikusi szakértelem kellett; az első Kodak-gépek, amiket azzal a jelszóval árultak, hogy te csak nyomd a gombot, a többit bízd ránk, csak a század végén terjedtek el. Aki viszont tudott rajzolni, annak a kezében a rajzfüzet és a ceruza a fényképezőgépet helyettesítette: így kerültek Jókainak A magyar Tempevölgy című, a Vasárnapi Újságban 1958-ban megjelent balatoni útirajzának szövege mellé a saját maga készítette rajzok, illetve az azok nyomán született fametszetek.
– Fényes László tanúvallomásokra alapozva írta meg, hogy Jókait verte a felesége, Nagy Bella. Ön viszont a Jókai könyvében arra a következtetésre jut, hogy a vádak nem megalapozottak. Miért merülhettek fel mégis?
– Jókai második házassága nagy botrány volt. Túl az 50 éves írói jubileumon, ő volt a nemzet idolja, és akkor hirtelen, az akkori kor erkölcsi felfogása számára elfogadhatatlan módon, 75 évesen, feleségül vesz egy húszéves színésznőt, aki ráadásul még zsidó származású is. Ne feledjük, az éledő antiszemitizmus évei ezek Magyarországon. A Jókai-családot persze nem csak a házasság erkölcsi része izgatta. Az is, de legalább annyira a vagyon, a szerzői jogok, az örökség. És Jókai halála után már egyértelműen az utóbbi került előtérbe. A Jókai-család megtámadta a végrendeletet, amelyben az elhunyt általános örököseként Bellát jelölte meg. Ekkor jelent meg Fényes László pamfletje, mely szerint szegény Jókait kihasználta új családja, ütötte-verte és kiszipolyozta. Bella szerint Fényes munkája Fesztyné Jókai Róza sugalmazására jött létre. Ez nem igazolható, de nyilván jól jött annak, aki azt akarta bizonyítani, hogy Bella nem méltó Jókai örökségére. A korabeli források összeolvasása, Vészi József Hiénák Jókai sírján című írása mindenesetre cáfolja Fényes narratíváját. Az persze igaz, hogy Bella családja sütkérezett Jókai fényében, hogy Jókai nem csak Bellát vitte magával téli üdülésre Nizzába, hanem az egész famíliát. Ma persze megkérdezhetnénk, hogy miért is olyan nagy baj ez. A kor erkölcsi felfogása azonban más volt, és a szenzációt már akkor is szomjazták az emberek.
Forrás: SZTE Info / Balog Helga
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
