A II. világháború kitörésétől kezdve Magyarországon a munkaképes zsidókat nem katonai szolgálatra sorozták be, hanem munkaszolgálatra kötelezték – azon az elven, hogy „megbízhatatlanok”, így kezükbe nem adnak fegyvert. Ennek következtében már 1939-től sokszor hónapokig családok maradtak kenyérkereső apa nélkül, és a nők és gyermekek sok esetben magukra hagyatva élték át a deportálásokat is. Ebből a nézőpontból vesz szemügyre szegedi családtörténeteket az a holokauszttörténeti kiállítás, amelynek anyaga február végéig látogatható a szegedi zsinagógában.
„A holokausztot megélt zsidókról kiállított fotók többnyire úgy kerültek hozzánk, hogy a hitközösség tagjai kérésünkre személyesen behozták őket, leültek nálunk és meséltek” - mondta Dr. Frauhammer Krisztina, a Szegedi Zsidó Hitközség Archívumának munkatársa, az SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék egykori munkatársa, a kiállítás egyik megálmodója és megalkotója. A kiállított anyag a holokauszt valóságát úgy hozza közel az emberekhez, hogy olyan szegedi vagy Szegedről deportált zsidó családok fotóiból, írott emlékeiből készült, akikkel ma is kapcsolatban vannak a kiállítás készítői: Frauhammer Krisztina, Ábrahám Vera és Pataricza Dóra.
A zsinagógában megtekinthető tárlat anyagát naplórészletek, munka- és koncentrációs táborban írt versek (Radó Viktória és Winkler Andor most először bemutatott versei), fotók, visszaemlékezések képezik. Korabeli tárgyakat is bemutatnak: például sárga csillagot, a deportálást „megjárt” bőröndöt vagy egy imasálat, amelyet egy elhurcolt család hagyott hátra és egy alsóvárosi család őrzött meg.
A kiállítás tárgyai. Fotó: Kovács-Jerney Ádám
Szeged és környékének zsidóságát 1944. május 22-től a zsinagóga körüli utcákban elkerített gettóba gyűjtötték össze, a kikeresztelkedetteket pedig a vasútállomás környéki MÁV házakba és más ingatlanokba költöztették. Innen szűk egy hónap után (1944. június 16.) terelték át az embereket a rókusi téglagyárba, ahonnan június 25-én, 27-én és 28-án három szerelvénnyel szállították el őket. A szegedi és városkörnyéki zsidóság egy részét Auschwitz-Birkenauba, a koncentrációs táborba, más részét pedig ausztriai munkákra, a strasshofi elosztótáborba szállították. A szegedi holokauszt történetéről, a deportálásokról és a strasshofba került zsidók sorsáról bővebben Dr. Molnár Judit történész (SZTE ÁJTK Politológiai Tanszék) holokauszttal kapcsolatos könyveiben, tanulmányaiban lehet olvasni.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
Az átélt borzalmakról árulkodik, hogy számos zsidó nő visszaemlékezésében szerepel a téglagyárba indulás előtti motozáskor érzett megaláztatás, hiszen a motozók még a nők hüvelyébe is felnyúltak; volt emlékező, akit annak a bábának kellett volna megmotoznia, akinél szült, de a bába csak úgy tett, mintha megmotozta volna őt.
A deportálásra a zsidó betegeket, időseket, fogyatékkal élőket is kihozták a kórházból. Az egyik visszaemlékező családja emlékezete alapján mesélte el, hogyan hozták őt ki gyermekként, sárga csillagos pólyában a kórházból, ahol agyhártyagyulladással feküdt. Ő is a téglagyárba került, innen deportálták egy kosárban.
„Látszólag ezek nem különlegesek, két anyakönyvi kivonat” – mutatott Frauhammer Krisztina a kiállítás két fotójára. Az anyakönyvi kivonatokat a rajtuk szereplő születési dátum teszi mégis meghökkentővé: az egyik arról tanúskodik, hogy Mandel György, a szegedi egyetemen végzett, jelenleg Amerikában élő idős férfi a deportáltakat szállító zsúfolt marhavagonban született, a másik pedig arról, hogy Répás Iván a strasshofi elosztótáborban látta meg a napvilágot. Répás Ivánt, leszármazottjai elmondása alapján édesanyja a táborban, fák és bokrok között szülte meg, egy SS tiszt utasítására egyetlen hang nélkül: a családi visszaemlékezés szerint, mire Iván megszületett, édesanyja megőszült.
Dr. Frauhammer Krisztina, fotó: Kovács-Jerney Ádám
A kiállítás tanúsága szerint, habár az ausztriai munkatáborokat a deportáltak nagyobb arányban élték túl, ez sem jelentett minden esetben életben maradást: Bódis-Wollner Iván nemzetközi hírű neurológus mesélte, hogy a nagyanyja úgy halt meg Porhlitzban, hogy elvették tőle a táskáját, ezért cukorbetegként nem jutott hozzá a gyógyszeréhez. Iván emlékezett arra is, hogy az idős asszony a táborban unokája születésnapjára babból készített tortát, a latrinatisztításért másoktól megkapott ételadagokból.
A munkatáborok borzalmait kultúrestek szervezésével igyekeztek túlélni a deportáltak, ahol saját költeményeket adtak elő; illetve egyes visszaemlékezésekben szerepel, hogy a nők úgy próbálták megőrizni elméjük épségét, hogy fejben főztek, recepteket írtak.
A család kettészakítottságát Liebmann Béla szegedi fotóművésznek is át kellett élnie: míg őt mosonmagyaróvári munkaszolgálatra vitték, feleségét és kislányát a Srasshofba, majd egy ausztriai munkatáborba hurcolták. Többé nem is látták egymást; Liebmann Szrenkát és kislányukat, Flórát 90 sorstársukkal a felszabadítás előtti napokban SS-katonák végezték ki egy út menti gránitbányában. Liebmann Bélának később, a háború után, nem tudva a családtagok haláláról, egy német katona küldött fotót Szrenkáról és Flóráról, és kérte, hogy tanúskodjanak emberséges magatartásáról.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
A kiállításon a farslebeni halálvonat esete is tematizálódik, ugyanis számos szegedi is volt azon a lezárva elhagyott vonaton, amelyet az SS tisztek az érkező szövetségesek miatt hagytak el. A vagonokat amerikai katonák találták meg, és kiszabadították a bezárt zsidókat. Erről a felszabadulásról egy rövid videó is készült. „Ági néni még ma is él, néhány sarokra tőlünk”, mutatott Frauhammer Krisztina egy édesanyjával és ikertestvérével a halálvonatból kiszabadult kislány fotójára. Ági néni azt mesélte erről, hogy mikor ideiglenesen Hillerslebenben, német mérnökök luxusvilláiban szállásolták el a kiszabadított zsidókat, tömeges düh vett erőt az embereken, törtek-zúztak. Ők gyermekként az ablakból kristályvázákat dobtak le, s különös emlékként megmaradt benne, hogy neki tetszett a széttörő vázák hangja és csillogása.
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
Az idős hölgy arra is visszaemlékezett, milyen jó ízű mogyorókrémet osztogattak nekik az amerikai tisztek. Frauhammer Krisztina megjegyezte, hogy a holokauszt-túlélők sokszor mai napig emlékeznek ízekre, szagokra, érzetekre. A bergen-belseni táborban Radó Viktória például verset írt a tetvekről, bogarakról; a folyamatos vakarózás érzésére egy bácsi is visszaemlékezett.
Frauhammer Krisztina úgy gondolja, fontos, hogy a holokausztról ne csak számadatok alapján beszéljünk, ezért a kiállítás létrehozásakor kiemelten fontosnak tartották, hogy személyes történeteken keresztül mutassák be a tragédiát.
Forrás: SZTE Info / Balog Helga
Fotó: Kovács-Jerney Ádám
