Az Ókortudományi Társaság a római irodalmi és irodalomtörténeti munkásságot jutalmazó Lénárd Sándor-díjjal tüntette ki 2019. május 17-én karunk oktatóját, Gellérfi Gergő klasszika-filológust, a Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék tudományos munkatársát, aki – mint ahogy olvasható a Kuratórium indoklásában – „nemcsak folytatója a szegedi ókortudományi műhelyben immár több évtizedes múltra visszatekintő római kutatásoknak, hanem egyben olyan új utakat kereső tanítvány is, aki vizsgálódásai, filológiai, értelmezői munkája középpontjában a magyar ókortudomány által meglehetősen mostohán kezelt szatíraköltő, Iuvenalis költészetét állította.” A császárkori szatíraköltészetről és annak kutatási irányairól, a műfaj aktualitásairól, a kitüntetés névadójáról, valamint a saját pályáról, a szegedi hatásokról és a személyes kutatói attitűdről a díjazottal Bencsik Orsolya beszélgetett.

Először is gratulálok a díjadhoz! Ahhoz az elismeréshez, amit arról a Lénárd Sándor klasszika-filológusról, művelődéstörténészről neveztek el, aki a világhírű, szerteágazó tudományos munkája során többek között latinra fordította A. A. Milne nagysikerű mesekönyvét, a Micimackót, vagy írt német nyelven szakácskönyvbe oltott anekdotakönyvet a római konyháról, amit zseniális költőnk, Tandori Dezső ültetett át magyarra. Ezt a kitüntetést a doktori értekezésed alapján írott monográfiádért kaptad: az Allúziós technika és műfaji hatások Iuvenalis szatíráiban c. könyved a budapesti ELTE Eötvös József Collegium gondozásában jelent meg, az Antiquitas – Byzantium – Renascentia könyvsorozat 35. darabjaként. Huszonkét év után lett ismét szegedi bölcsészkarhoz kötődő kutatóé, oktatóé ez a díj. (1997-ben Hajdú Péter kapta.) Ennyire fiatalon és elsőkönyves szerzőként mit jelent neked egy ilyen elismerés, és mit jelent számodra Lénárd Sándor öröksége és humanitáseszménye?

Mindenekelőtt köszönöm a gratulációt, őszintén meglepődtem, amikor tavasszal az Ókortudományi Társaság titkára, Vér Ádám megkeresett azzal, hogy az éves közgyűlésen én vehetem át a 2019. évi Lénárd Sándor-díjat. Közhely ugyan, de közhelyeket legtöbbször épp az igazságtartalmuk teszi azzá, hogy egy díj igazi értékét az adja meg, hogy kik kapták meg korábban: roppant nagy megtiszteltetés számomra mindössze 32 esztendősen bekerülni abba a névsorba, ahol többek között Adamik Tamás, Bollók János, Takács László, Darab Ágnes, Ferenczi Attila vagy épp Hajdú Péter szerepel. És a névadó személye is fokozza számomra a díj jelentőségét, hiszen kalandos életútja és igazi reneszánsz ember mivolta miatt Lénárd Sándor nevét és munkásságát régóta ismerem, a Dies ille, dies Lunae / Semper venit opportune… kezdetű versfordításával („Hétfőn, mikor a hőség rekkenő, / eszembe ötlik egy Bökkenő…” a Micimackó hetedik fejezetéből) például még latinul tanuló gimnazistaként ismerkedtem meg.

A klasszika-filológia közelébe ezek szerint már középiskolás korodban kerültél. Hogy történt ez, majd miért a szegedi bölcsészkart választottad? Milyen meghatározó tapasztalatokról, hatásokról tudnál beszámolni, amik segítették a tudományos pályád alakulását, illetve azt, hogy végül rátaláltál Iuvenalisra?

A választás voltaképpen egyértelmű volt, ugyanis amikor kétévnyi matematika tagozat után – ami utólag tévútnak bizonyult – humántagozatos gimnáziumba jelentkeztem át, a római kultúra és a latin nyelv valósággal magába szippantott, amiért nagy köszönettel tartozom tömörkényes latintanárnőmnek, Vágó Máriának. Így a felvételihez közeledve egyértelmű volt, hogy latin szakon folytatom tanulmányaimat, míg szakpárként az informatikus könyvtárost választottam, ami szintén remek döntés volt: az alapvetően elméleti beállítottságú nyelvi-irodalmi szak és a gyakorlatorientált könytárosképzés jól kiegészítették egymást. Az első egy-két év bizonytalanságainak elrendeződése, az egyetemi létforma megszokása után már nem volt kérdéses, hogy hosszútávon is a klasszika-filológiával akarok foglalkozni, és témavezetőm, Nagyillés János segítségével igyekeztem mindent meg is tenni ezért. A téma megtalálása, ahogy a könyvem előszavában is leírom, voltaképpen a véletlen műve volt: az akkori tanszékvezető, Tar Ibolya tanárnő irodalomtörténeti kurzusán egy számomra ismeretlen szerzőt, Iuvenalist választottam szemináriumi dolgozatom tárgyául. Szerelem volt első látásra. Így – miután megtaláltam az akkor már körülbelül egy éve keresett témámat – minden ment szépen a maga útján: hallgatói konferenciák, OTDK, doktori képzés, óratartás, PhD-védés, s bár voltak kitérők (például néhány év sportújságírás), voltaképpen egyetlen pillanatig sem szakadt meg a kapcsolatom a Bölcsészkarral, mióta 2005 szeptemberében beléptem a kapuján. Az elmúlt két esztendőben az Identitás- és Kultúrakutató Központ munkatársaként lehetőségem nyílt addigi eredményeimet szélesebb kontextusban, interdiszciplináris környezetben (újra)vizsgálni, ez éppúgy nagy segítséget jelent számomra, ahogy az Antikvitás és Reneszánsz kutatócsoportban való tagságom.

„Gellérfi Gergő Iuvenalis-kutatásainak horizontja [tudományos pályája során folyamatosan tágult], miközben a szövegközöttiség jelentésbeli többletét s egyben a szatíraszerző költészetének imitációs, allúziós és interpretációs vonatkozásait az eddigieknél intenzívebben kívánta föltárni. Ehhez a vizsgálathoz nagy szakismerettel használta föl az informatikának a szövegfilológiában is remekül hasznosítható lehetőségeit.” – olvashatjuk a Kuratórium indoklásában. Mesélnél egy kicsit a könyved téziseiről és újdonságnak számító eredményeiről?

A Iuvenalis-kutatásban egyáltalán nem számít újdonságnak, hogy a Kr.u. 2. századi költő műveit erős intertextuális játék hatja át, s különösképpen jelentős a párbeszéd az őt megelőző eposzköltészettel. A „nagy témát”, azaz a doktori értekezésemben vizsgálandó problémát keresve azonban hiányérzetem támadt: bár egy-egy rövidebb tanulmány igyekezett átfogó képet adni a szerző irodalmi forrásairól, illetve az egyes műfajokhoz tartozó korpuszok hatását monografikus szinten is feldolgozták, átfogó elemzés mindezidáig nem született a kérdéskörről. Így végül erre a feladatra vállalkoztam, s az alapkérdés, azaz a szövegköziség iuvenalisi sajátosságainak bemutatása mellett számos érdekes részproblémára is bukkantam, melyek részint helyet kaptak a könyvemben, részint pedig külön tanulmányok születéséhez vezettek.

A könyvedben a császárkori szatírák aktualitását hangsúlyozod, feltételezem a korabeli és a mostani hangsúlyos válsághelyzet, válságtapasztalat miatt – mintha a mi korunk is kedvezne a szatirikus megszólalásnak. Iuvenalis szatírái – mint írod a könyved előszavában – nem tanító jellegűek, „a költő feltár és támad, megoldást azonban nem kínál, hiába is keressük a gyűjteményben”. Szerinted a Petrarcára, Lutherre, majd Shakespeare-re is nagy hatással levő szövegek, azaz az általuk reprezentált sötét világ, a romlottság, az erkölcstelenség és a különböző elítélendő viselkedésformák mit mondhatnak és jelezhetnek ennyi évszázad után (ilyen távolságból és ilyen közvetítőkön is megőrződve) a mai kor emberének?

Abban teljes mértékben egyetértünk, hogy a 21. századi posztmodern tér valósággal kiált a szatirikus ábrázolásért, de meglehetősen naivitás lenne a részemről azt gondolni, hogy korunk értelmezéséhez az emberek egy közel kétezer éve halott szerzőhöz nyúlnak majd. Ráadásul ez nem is várható el olyan értelemben, hogy a iuvenalisi szatírák egy rétege nem érthető a mai átlagember számára. Ez a nem érthető réteg pedig pontosan az, amelyet a könyvemben vizsgáltam, s amelyet magyarázatokkal igyekeztem megvilágítani: a szatírákban számos allúzió fedezhető fel korábbi irodalmi szövegekre, s ezek az utalások, illetve idézetek az eredeti szövegeket jól ismerő korabeli olvasó számára többletjelentésekkel gazdagították a verseket. Ezzel viszont semmiképpen sem azt akarom mondani, hogy ne olvassunk Iuvenalist, hiszen az elsődleges réteg abszolút aktuális a mai napig, s nem csupán az olyan mindenkoron érvényes jellemhibák plasztikus ábrázolásából fakadóan, mint a fösvénység, falánkság vagy épp a szexuális szabadosság, hanem egyúttal a költői panaszáradatot megindító jelenségek sem változtak sokat szűk két évezred alatt: társadalmi igazságtalanságok, a hatalmasok érinthetetlensége, az idegenek beáramlása és az arra adott szélsőséges reakció, s még folytathatnám… Ha valamit igazán meg lehet tanulni Iuvenalistól, az a hibák, bűnök, vétkek felismerése, legföljebb arra kell figyelnünk, hogy ne essünk túlzásokba ebben, ahogy ő sokszor megteszi…

Amikor a Bölcsészkar vendége volt tavasszal Tverdota György irodalomtörténész-professzor, ő arról mesélt, hogy örökké csak József Attila érdekelte, egész életében őt kutatta, miközben most is újabb és újabb kutatási lehetőségeket, irányokat lel az életműben. Hasonló attitűddel rendelkező kutató vagy? És látsz olyan gazdagságot a Iuvenalis-oeuvre-ben, mint amit Tverdota József Attiláéban lát?

Utóbbi kérdésedre egyértelműen igen a válasz, legalábbis abban az értelemben mindenképpen, hogy egy teljes kutatói életművet fel lehetne építeni úgy, hogy végig Iuvenalis marad a középpontban. Sajnos vagy szerencsére – ez nézőpont kérdése – az érdeklődésem ezt nem engedi meg, az elmúlt években jó néhány alkalommal elcsábultam más irányba, így például Lucanus polgárháborús eposza, a Pharsalia vagy épp a humanista kommentárirodalom felé…

És újabban – ha jól tudom – a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj, illetve az Új Nemzeti Kiválóság Pályázat posztdoktori ösztöndíja, a Bolyai+ keretében Lucilius szatíráival is elkezdtél foglalkozni. Az egyetemen kutatói szemináriumokon és előadásokon tanítod, interpretálod mindezeket a szövegeket. Hol tartasz most ebben a munkában, és a közeljövőben milyen terveid vannak?

A Iuvenalis által is művelt verses szatíra műfajalapítójáról, Luciliusról csak minimális szakirodalom érhető el magyarul, jelenleg az első lépésen dolgozom: a több mint ezersornyi töredék kétnyelvű, jegyzetekkel ellátott kiadásán. Hogy ezt követően merre vezet majd az út, azzal kapcsolatban több elképzelésem is van, de az biztos, hogy a szatíra műfaját nem fogom messzire elhagyni…

Gellérfi Gergő (1987) az SZTE BTK informatikus könyvtáros szakán, majd latin nyelv és irodalomból, illetve klasszika-filológiából (ógörög nyelv és irodalomból) szerzett diplomát, 2015-ben pedig irodalomtudományi PhD-fokozatot. Jelenleg az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszékén tudományos munkatárs, valamint a Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszéken óraadó. Az SZTE Identitás- és Kultúrakutató Központ, az MTA–SZTE Antikvitás és Reneszánsz: Források és Recepció Kutatócsoport, valamint a Magyar Neolatin Társaság tagja. Főbb díjai, ösztöndíjai: Köztársasági Ösztöndíj, Szeged Városi Ösztöndíj, Apáczai Csere János Doktorandusz Ösztöndíj (2013–2014), Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (2017–2020), ÚNKP Bolyai+ Ösztöndíj (2018–2019), Lénárd Sándor-díj (2019). Könyvei: Allúziós technika és műfaji hatások Iuvenalis szatíráiban (Budapest, ELTE Eötvös József Collegium, 2018)