“Milyen állat a szerkesztő?" – Szegő Jánossal, a Magvető Kiadó szerkesztőjével beszélgetett Jászay Tamás

A Quadrivium Műhely különleges eseményt hozott az SZTE BTK falai közé. A március 5-én este hat órakor kezdődő, másfél órás beszélgetés keretében Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője beszélt munkája rejtelmeiről, örömeiről, nehézségeiről és a végletek között minden egyébről, amiből kiderül, hogy pontosan “milyen állat a szerkesztő” – beszélgetőtársa, Jászay Tamás szavaival élve. Kun Rebeka tudósítása.

Hat óra előtt tizenöt perccel elkezd megtelni a bölcsészkari terem, amely otthont ad az Eötvös Loránd Kollégium rendezvényének. A kezdésre már az összes széket elfoglalják az érdeklődők, akik közül néhányan tollal és jegyzetfüzettel is készültek.

Amikor aztán hatot üt az óra, Jászay Tamás röviden ismerteti a beszélgetés menetét és felkonferálja vendégét, a Magvető Kiadónál szerkesztőként tevékenykedő Szegő Jánost. Az első kérdése az, hogy hogyan válik valaki szerkesztővé, mire Szegő azt válaszolja, hogy ha bölcsész az ember, előbb-utóbb feltűnik neki a könyvek végén ez a személy az apróbetűs részben, és hogy ez egy valós munka. Kifejti, hogy bár a könyvkiadásban elengedhetetlen a szerkesztő munkája, az mégis akkor jó, ha láthatatlan marad. Korábbi karrierjének tapasztalataként hozzáteszi, hogy a kritikusok bezzeg szeretik elővenni a szerkesztőt, és ekkor szűnik meg a láthatatlanság – ez pedig általában nem jelent jót, hiszen pár kritikájában maga is úgy fogalmazott, az adott alkotásra “ráfért volna még egy kis szerkesztés”. Elmosolyodik és elmondja, örül, hogy ez csak egyszer fordult elő, máskülönben ez a szerepcsere szerinte karmikus dolog volna. Szegő szerint a kiadásban a szerkesztő egyfajta kalauz, aki a folyamatokat irányítja a szerző, az olvasó és a kiadó között.

Nosztalgikusan emlékszik vissza gyerekkorára, amikor eldöntötte, hogy belőle bármi lehet, csak újságíró nem. Megtudjuk, hogy édesapja is újságíró volt, aki – „szegény” – egész hétvégéket ült az írógép előtt, így Szegő korán megtanulta, hogy ez a szakma mekkora kötelességgel is jár. Emlékszik, hogy valahányszor egy-egy jó mondata jutott eszébe az apjának, azt mindig mások szájába adta a cikkeiben, és hogy már akkor úgy érezte, hogy ez a pálya kiszolgáltatottá teszi az embert. “Ez nem akarok lenni, mert nem akarok lenni a kis-Szegő” – így indult tehát neki, individualitást remélve, ám az írás iránti szeretetét nem tudta kioltani.

Jászayt érdekli, hogy mikor Morcsányi Géza 2011-ben felfedezte őt, mit látott benne, ami miatt úgy gondolta, hogy alkalmas lehet szerkesztőnek. Szegő úgy gondolja, hogy ez a kommunikációs képességének köszönhető. Gyorsan képes megtalálni a közös hangot bárkivel, elmondása szerint „hamar be tudja lőni egy szoba hőmérsékletét”, ami akkor különösen fontos, amikor egy-egy javítási javaslatot kell átadnia a szerzőnek, hisz akkor, mint mondja, van egyfajta lelki felelőssége is. Szerinte Morcsányi valamilyen ízlésbeli dolgot is megláthatott benne, ami számára rokonszenves volt – ilyen távlatból ezt már nem tudja megmondani, de mindkét opciót megtisztelőnek érzi.

A javítási javaslatok kapcsán Jászay rákérdez, hogy akkor a szerkesztő egyfajta pszichológus is egyben, mire Szegő hevesen bólogat. Azt válaszolja, hogy ez egy nagyon fontos része a szakmának, hiszen személyesen is ismeri a szerzőket, nem csupán a szövegeiken keresztül – többet tud róluk, mint ahogy azt olvasóként illene. Szegő számára fontos, hogy szerzői minden jó és rossz tulajdonságát diszkréten kezelje és megpróbáljon a munka során jól lavírozni közöttük, ami viszont, elmondása szerint, nehéz feladat. Beismeri, hogy volt már olyan, hogy túl közeli baráti kapcsolatot alakított ki egy szerzőjével, aki viszont zokon vette, amikor Szegőnek új projektbe kellett kezdenie valaki mással. Az is a munka rovására ment, amikor egy közeli barátjából vált később magvetős szerző.

Ugyanilyen nehéz, amikor szerkesztőként egy olyan kéziratot kap meg egy nagy szerzőtől, ami nem sikerült a legjobban. Szegő szerint ez egy iszonyúan nehéz helyzet és maga is szemtanúja volt néhány ilyen “csattanásnak”, ahogy ő fogalmaz. Ilyenkor van, hogy a kiadó visszautasítja a megjelenést vagy átírást javasol. Szegő szerint itt is fontos az, hogy számításba vegyék az emberi oldalt: ha mondjuk az író valamilyen alkotói válságban szenved. Egy színésznek sem lesz minden egyes előadáson jó az alakítása és egy focista sem tud minden meccsen tökéletesen játszani.

Szegő elárulja, hogy a legmunkásabb napok a kiadóban a csúcsidőszakok, például a könyvhét, az őszi könyvfesztivál, a Margó vagy a karácsonyi könyvvásár – ilyenkor nagyon sok könyvnek egyszerre kell a nyomdába mennie és megjelennie, viszont a szerzők is többnyire ugyanazokra a határidőkre dolgoznak, egyszerre adják le a kéziratokat. Ekkor szokott Szegő mérlegelni, hogy négy-öt könyv közül melyikkel mennyit tud foglalkozni, és bevallja, hogy ezeket viszonylag rosszul szokta megítélni. A munkamenete még jobban megváltozott, mióta apa lett: szeret duruzsolásban, élénkebb környezetben dolgozni néhány kollégájával ellentétben, akik a csendet preferálják.

Jászay megemlíti, hogy már volt szó a Szegő maga által vallott gyengeségeiről, de most az érdekli, hogy miben kiemelkedő. Szegő viccelődve hozzáteszi, hogy orvosi papírja van a diszlexia-diszgráfia diagnózisáról is és hogy ez szerkesztőként különösen “praktikus”.

Szerinte a tehetsége az ítélőképességében rejlik, hogy felismeri a szöveg erényeit és hátrányait, és hogy abből mit érdemes előtérbe helyezni különböző szituációktól függően, legyen az fülszöveg vagy könyvbemutató. Emellett rendkívül jól asszociál, egyből tudja, kiket érdemes meghívni egy-egy eseményre, mit és hogyan érdemes csinálni, emiatt pedig szeret a kiadó marketingeseivel is dolgozni. Szegő elmondása szerint gyorsan reagál váratlan eseményekre, képes fenntartani a rendet és megoldani a felmerülő problémákat. Úgy látja, ezeknek a szociális képességeknek egy modern kiadói környezetben sokkal inkább van helye, mint régebben. Ez a “láthatatlan láthatóság” képessége.

A beszélgetés végén a karrierje mérföldkövei felé terelődik a szó, elhangzik, hogy a Magvető két irodalmi Nobel-díjas szerzővel, Kertész Imrével és Krasznahorkai Lászlóval is büszkélkedhet. Krasznahorkai műveit jelenleg Szegő szerkeszti, aki óriási megtiszteltetésként éli meg a közös munkát. Mérföldkőként élte meg emellett azt is, amikor az ő kritikájából kiemelt idézettel reklámoztak egy könyvet, vagy amikor látta, hogy egy általa szerkesztett művet olvas valaki a villamoson.

Az esemény végén a közönség kérdez. A jelenlévők érezhetően otthonosan mozognak a magyar irodalomban, bátran és kíváncsian faggatják a szerkesztőt erről a nem mindennapi foglalkozásról.

Kun Rebeka / SZTE BTK
Fotók: Janzsó Dávid / Quadrivium Műhely Facebook-oldala