- Eddig elért sikereiért most kitüntették. Hogyan jutott el idáig? Hogyan került az SZTE BTK-ra, majd miért döntött úgy, hogy a doktori képzésben is részt vesz?

- Nyolcadik éve vagyok egyetemi hallgató – nagy öröm, hogy e hosszú fejlődés- és munkafolyamat egyik eredményéért elnyertem a Vajda György Mihály-díjat. Úgy összegezhetném, hogy sok biztatással, támogatással és pozitív megerősítéssel jutottam el a doktori képzésem negyedik évééig, ugyanis ezek nélkül nem biztos, hogy megszakítások nélkül folytattam volna tanulmányaimat.

Kutatói életutam nagyon szorosan összefonódott Szegeddel annak ellenére, hogy úgy az alapképzésemet, mint a mesterképzésemet, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végeztem. 2016-ban, mielőtt még az alapképzés második évét elkezdhettem volna, felmerült egy csalogató lehetőség, a Kolozsvár–Szeged hallgatói csereprogram, amelynek köszönhetően szeptemberben két hetet töltöttem Szegeden. Egyrészt már ekkor magával ragadt a szegedi egyetemi hangulat, másrészt ekkor vettem meg az első magyar nyelvű Henrik Ibsen kötetemet, amelyben hét dráma is olvasható volt a szerzőtől. A BBTE-n alapképzésnek a magyar nyelv és irodalom – norvég nyelv és irodalom szakpárosítást választottam, s mivel a norvég nyelvet román tagozaton tanultam, elég hamar világossá vált számomra, hogy amennyiben nem akarok lemaradni az évfolyamtársaimhoz képest, külön figyelmet kell arra fordítsak, hogy a norvég irodalomhoz az anyanyelvem és kultúrám felől is közeledjek.

A kötelező teendők mellett mindig szerettem részt venni plusz tevékenységekben: az egyetemen csatlakoztam a Láthatatlan Kollégiumhoz (karon belül működő irodalomtudományi szakkollégiumhoz), amelynek keretében ösztönzést kaptam arra, hogy már első évtől részt vegyek az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián. Az első alkalom nagy élmény volt, már ekkor is kapcsolódásokat kerestem a magyar és a norvég irodalom és kultúra között, azonban főleg a második évtől kezdve – többek között az új Ibsen-kötetemet olvasgatva – fogalmazódott meg bennem az igény, hogy már nem az Edda-énekek világával szeretnék elsődlegesen foglalkozni, hanem időben valami közelebbivel. Ekkor kértem a felvételemet a Klasszikus magyar irodalom- és színháztörténeti műhelybe is, és a műhely egyik vezetőjével, T. Szabó Leventével konzultálva arra jutottunk, hogy egy újabb ETDK-kutatás keretében Henrik Ibsen korai magyarországi fogadtatástörténetét vizsgáljam meg. Ez a kutatás bővült ki harmadéven a szakdolgozatommá, majd miután 2019-ben az Országos Tudományos Diákköri Konferencián meggyőződhettem róla, hogy ez a vizsgálódás nemcsak számomra és a közelemben levő tanárok számára tűnik érdekesnek, még nagyobb lendületet kaptam ahhoz, hogy a továbbiakban is foglalkozzak a norvég irodalom 19. századi magyar vonatkozásával. De a lelkesedésemhez az is hozzájárult, hogy Erasmus+ ösztöndíjjal egy félévet az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanulhattam harmadéven, és így nemcsak a norvég nyelvi és irodalmi tudásomat fejleszthettem, hanem budapesti könyvtárakba is bejárhattam – ezzel pedig egy teljesen új világ nyílt meg előttem.

A magyar nyelv- és irodalmi tanulmányok mesterképzés keretében készült szakdolgozatomban fókuszt cseréltem, mivel ekkor már Bjørnstjerne Bjørnson magyar fogadtatástörténetének feltárására koncentráltam – amiben nagy szerepe volt annak, hogy a Collegium Talentum egyik ösztöndíjasa lettem, és további ösztönzést kaptam a kutatói munkára. Mielőtt azonban ez a lehetőség felmerült volna, a Makovecz Hallgatói Ösztöndíjprogramnak köszönhetően lehetőséget nyertem arra, hogy a másodév első félévét a SZTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán tölthessem, és így egy rendkívül intenzív másodévnek néztem elébe: nemcsak tanórákra jártam be, hanem igyekeztem a CT keretében vállalt kutatói feladatokat is szem előtt tartani. Szajbély Mihály professzor hívására kedd délutánonként lehetőségem adódott csatlakozni a klasszikus magyar irodalommal foglalkozó műhelyszemináriumokhoz, és ez sorsfordítónak bizonyult.

Ekkor még nem volt számomra egyértelmű, hogy mit csinálok majd a mesterképzés után – noha fennállt a doktori képzés ötlete, a Covid-járvány okozta országos lezárás 2020 áprilisában és májusában minden korábbi tervemet meghiúsította. Szakdolgozatom megvédése után, július elején kezdtem el a lehetőségeimen gondolkodni: ekkor vettem észre, hogy az SZTE doktori iskoláiba a pótfelvételi időszakban is lehetséges a bejutás. Még most is csodálkozom, hogy a beiratkozásom minden akadály ellenére sikerült: a szeptember eleji online vizsgát követően gyorsított eljárással kellett kikérnem a mesteri diplomámat, majd a lezárások ellenére még közlekedő nemzetközi vonattal érkeztem meg Szegedre, hogy a kötelező karantént kiüljem – ha véletlenül pozitív lett volna a tesztem, alá se tudom írni idejében az ösztöndíjszerződést.

- Hogyan kellett pályáznia a díjra? Mikor és hogyan értesült arról, hogy Ön kapja meg a díjat?

- A díjat a legjobb doktori fokozattal még nem rendelkező előadónak ítéli oda a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Összehasonlító Irodalomtudományi Tagozata. Azt előre tudtam, hogy a konferencián való részvétellel alávetem magam ennek a megmérettetésnek, az azonban az utolsó pillanatig meglepetés volt számomra, hogy ezt idén én nyertem el. Ugyan többen is szóltak, hogy legyek ott a konferencia végén sorra kerülő díjátadón, de mivel a konferencia háromnapos volt, ennek a megjegyzésnek nem tulajdonítottam különösebb jelentést – főleg úgy, hogy színvonalas előadásokat hallgathattam meg fokozattal még nem rendelkező kutatóktól, és szegedi lakosként természetesnek vettem, hogy jelen legyek a konferencián a megnyitótól egészen a díjátadóig. Úgyhogy nagyon meghatódtam, amikor a nevemet hallottam.

- Ön szerint mely eredményei vezettek el odáig, hogy Vajda György Mihály-díjat kapott?

- Az irodalomtörténészi pályámat eddig is nagyon sok szerencse és támogatás kísérte, és ezek mind hozzájárultak a díj elnyeréséhez. A díjat egy kb. kétéve elhúzódó kutatásomra kaptam, amely Ritoók Emma korai prózáját kísérli meg újragondolni a norvég író, Alexander Kielland magyar fordításai felől. Azt hiszem, nem is feltétlenül büszke, hanem sokkal inkább boldog vagyok amiatt, hogy még mindig nagyon szeretem úgy a bemutatott kutatásomat, mint a doktori disszertációm témáját – és egy-egy ilyen alkalom és visszajelzés újfent megerősít abban, hogy mennyi lehetőség rejtőzik még benne.

- Hogyan és miben támogatták Önt témavezetői - Szajbély Mihály és T. Szabó Levente - az idő során?

- Nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy a doktori felvételimkor megelőlegezték nekem és a témámnak a bizalmat – ugyanis a norvég irodalom 19. századi magyar fogadtatástörténetének kutatása sokkal rétegzettebb és gazdagabb forrásanyaggal és megközelítési lehetőséggel rendelkezik, mint ahogyan azt a kutatási tervemben felvázoltam. T. Szabó Leventével lassan hét éve dolgozom együtt, másodévtől kezdve vele írtam a szakdolgozataimat, kutatásaimat illetően mindig biztatott, és számos lehetőség kihasználására ösztönzött. Szajbély Mihály pedig a szövegeim legszigorúbb kritikusa – így mióta a témavezetőm, megtanultam jobban odafigyelni nemcsak arra, hogy mit, hanem arra is, hogy hogyan kutatok, milyen módon írom meg a tanulmányaim, mennyire lesznek ezek érthetőek az olvasók számára. A doktori képzés ideje alatt mindkettejüktől sokat tanultam arról, hogy mit jelent irodalomtörténésznek lenni, és mit rejt magában a szakma – ezek a minták pedig nagyon sokat segítenek a tájékozódásban. A témavezetőim mellett ismételten meg kell említenem a kedd délutáni klasszikus magyar irodalommal foglalkozó doktori kollégiumot: az ezen részt vevő kutatók, doktoranduszok, mesterisek és alapképzésesek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy támogatást ne kizárólag a témavezetőimtől kapjak – és ennek a jó hangulatú, ugyanakkor kritikus megjegyzésektől sem mentes közegnek rendkívül nagy hatása van az egyéni fejlődésre.

- A nemzetközi konferencián a szakma legjobbjai is jelen voltak. Milyen érzés volt előttük átvenni az elismerést?

- Igazából annak örültem nagyon, hogy a reggeli időpont ellenére az előadásomat sokan meghallgatták, és a kutatásomat illetően mind a vita alkalmával, mind utána, több kérdést és megjegyzést is intéztek felém. Felemelő volt megtapasztalni, hogy egy nemzetközi konferencián a „szakma legjobbjai” az előadásom iránt érdeklődnek – a díj elnyerése pedig ezt az érzést mélyítette el; nagy megtiszteltetésnek gondolom, hogy idén én kaptam meg. És kifejezetten örültem annak, hogy a díjátadón Szajbély Mihály is jelen tudott lenni – hiszen a kezdetektől figyelemmel kísérte ennek a kutatásomnak a fejlődését, így jó érzés volt osztozni az örömben.

- Milyen céljai vannak a jövőre nézve?

- Mindenképp szeretnék továbbra is irodalommal, irodalomtörténettel foglalkozni – szeretem a kihívásokat, a változatos munkát, az eszmecserét. Jelenleg a megkezdett kutatásaim lezárása a legfőbb célom, hogy még határidőn belül megírhassam és megvédhessem a doktori disszertációmat.