Irodalomtörténész, esszéista, prózaíró.

Regényei:

Szentek hárfája (2010)

A harmadik híd (2014)

Amíg másokkal voltunk (2016).

Kész regény 2.0 (Poletti Lénárd emlékiratai)

regényrészlet

3.: [1957]

Mintha autóval utaztunk volna a fővárosba. Több napos továbbképzés volt a Gyógyszerészetin, aztán ott ragadtunk. Merthogy 1957. május 1-én az MSZMP első titkára – Apró Antal, Biszku Béla, Dobi István és Marosán György társaságában – nagygyűlést tartott a fővárosban. Meghallgatjuk. Ki tudja, hátha.

Az enyhe szélben, gyenge esőben háromszázezer ember állt a Hősök terén. Nem volt erőszak, maguktól jöttek. Öt irányból érkeztek, rendezett oszlopokban. Dacos kormánypártiak, óvatos helyezkedők és a mindenre kíváncsiak. Díszemelvény a Magyar Ifjúság útjának torkolatánál. Plakátok Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyintól Dolores Ibarruriig. Rádiós adás – a szokások szerint. Egyenes tévé közvetítés, néphez közeli, egyszerű vezetők, Szepesi György és Kovalik Károly interjúi – a legelső efféle műsor. Orsolya azt állította, látott is engem a doktorék készülékén.

Derű áradt mindenütt, indulatoktól mentes volt a társadalom. A megbékélt magyarok a gyűlés után virslit ettek, csapolt sört ittak. Este színházba mentek, beültek a József Attilába, ahol az Irány Caracas című vígjáték volt műsoron, vagy megnézték az épp aznap bemutatott Bakaruhában című filmet. A helyzet látványosan konszolidálódott, már-már béke volt. Később négyszáz végrehajtott kivégzésről, huszonkétezer börtönbüntetésről, tizenháromezer internáltról olvastam. Közel harmincötezer ember ellen indult eljárás. Mindössze pár százezer ember szaladt ki az országból. Néhány napig még Darvas Iván is szabadlábon maradt. Mindezt akkor még nem tudtuk. Nem tudtuk a számokat. Nem tudtuk a neveket.

Az viszont látható volt, hogy a megtorlás elsősorban arra törekszik, hogy a társadalmat azonnal megfossza a saját személyiségük jogán tekintélyt kivívott vezetőitől, hogy eleve megakadályozza bármilyen új ellenállás kialakítását. Ehhez járult még az elrettentés ereje is: a szigorú ítéletek félelmet keltettek azokban, akik – esetleg – még mindig az ellenálláson gondolkodtak. A tér szélén, zárt alakzatokban, ott álltak a Munkásőrök. Dobtáras géppisztoly volt a kezükben. Néha fölnéztek a tér fölött vigyázó gépekre. Félelmetesek voltak az egyenruháikban. Soha nem vetették be őket. Nem kellett bevetni őket.

Persze az is igaz volt, hogy már a rendszer születésekor számos olyan intézkedés született, amellyel a párt különböző társadalmi csoportokat igyekezett megnyerni. ’56 novemberétől átlagosan 18%-kal emelték a munkások, bányászok és a pedagógusok fizetését. A gyárakban lehetővé tették a nyereségrészesedést. Az árak nem emelkedtek. Majdnem mindenki jelentős reálbér-növekedésben részesült. Örüljön neki. A falvak népe pedig 1957 elején annak örülhetett, hogy a hatalom újra tudomásul vette az ötvenes évek elején közgyűlölet övezte termelőszövetkezetek megszűnését és a kötelező beszolgáltatás eltörlését. Növelték a termények felvásárlási árát, az állam és a termelő között közvetlen felvásárlási szerződéseket kötöttek. A kisiparosok és kiskereskedők örömére meg januárban 26%-ról 20%-ra csökkentették az adókulcsot. 1956 decemberében eltörölték a gyermektelenek adóját, az országból 1957. január 31-ig illegálisan eltávozott személyek büntetlenül hazatérhettek. És igaz volt az is, hogy a meghozott népjóléti intézkedések közül sok ott szerepelt a forradalom követelései között is.

Van némi megtorlás. Ez kellemetlen. De megtorlás mindig van. Ám, egyébként, mintha mégis győztünk volna, nem?

Az új rendszer kirívó kegyetlensége elsősorban azokat érintette, akik valóban részesei voltak a forradalomnak. A pereket ráadásul valóban megtörtént események ügyében indították. Koncepciós jellegük inkább a hangsúlyokban, a fontos részletekben és a tettek megítélésében jelent meg. Az állam mintha azt üzente volna a forradalomban passzívan maradt többségnek, a maradék kilenc millió embernek, hogy ha továbbra is passzívak maradnak, akkor nem kell, az előző korszakhoz hasonlóan, állandó félelemben élniük.

Hát, hiszen ezt akartátok, nem?

Az aranyszájú Marosán bemutatta az első titkárt, aki aztán jó sokáig beszélt, az előadása eltarthatott vagy egy jó óráig. Volt abban a beszédben minden. A tőkés-földesúri rabság éjfekete éjszakája és a magyar szocialista forradalom erősen lüktető szíve. Gyárosok és bankárok, hercegek és grófok. Volt benne Mindszenty, volt benne Mező Imre, Kalamár, Asztalos, Kállai és Biksza. Szocialista Magyarország és régi, úri Magyarország, volt benne nagytőkés imperializmus és proletár nemzetköziség. Volt benne hiányosság is, de annyi, hogy akár kölcsön is tudnánk adni belőle. („Ütemes taps, élénk derültség.”) Volt benne kalózlobogó, elásott kutya és kertek alatt ólálkodó farkas, volt benne Horthy-fasiszta és Hitler-fasiszta, benne voltak a ’19-es harcosok, a spanyol front proletár hősei meg az illegális kommunisták. Voltak benne Horthy-káderek, nyilas sajtófőnökök és burzsoá kufárok, voltak benne pincékből és padlásokról előkapart doh-, penész- és rothadásszagú („úgynevezett”) kultúrtermékek, volt benne rengeteg lelkes taps, sok-sok éljenzés, és mindörökké éljen. A párt. De mindenekelőtt arról volt benne szó, hogy mi mindent is kellene egymásnak elfelejtenünk.

Mindenütt lehozták, én a május 3-i Békés Megyei Népújságban is elolvashattam. „Mai májusi ünnepünkön messze hangzóan hirdetjük, és ezt hallja meg barát és ellenség egyaránt, hogy népünk begyógyítja az ellenforradalom által okozott sebeket, és eltökélt szándéka, hogy a magyar földön, amelyet annyi munkás és paraszt nemzedék vére és verejtéke öntözött, és amelyen a bitang úri rend tizenkét évvel ezelőtt csak romokat hagyott örökül, felépítjük szabad, független, szocialista hazánkat, a szocialista Magyarországot!” Taps fogadta a hosszú kijelentést, ütemes taps.

Az MSZMP első titkárának beszédét 1957. május elsején jelentős részben ugyanazok az emberek ünnepelték a tenyerük lelkes összeverésével, akik 1956 őszén is az utcára vonultak. Senki nem kényszerítette őket arra, hogy idejöjjenek. Végighallgatták a szónoklatot. Figyeltek. Nagyon örültek. Úgy láttam, őszintén. Miért. Az örömöt próbáltam megérteni.

Meggyötört arcú, színes ruhájú, fiatal emberekre emlékszem. Nem voltak árulók, nem felejtettek még eleget, nem vizsgálták a saját érdekeiket. Nem vetették meg a hatalmat, nem is nézték le, nem voltak cinikusok. Azt hiszem tudták, hogy ők valamennyien túlélők, akaratlanul is árulók. Új kezdetet akartak. Biztonságot. Bűntudat, gyász és félelem nélkül. Nem akartak megtévesztett senkik lenni, sem becsapott szerencsétlenek. Bármennyire meglepett, az az igazság, hogy boldognak láttam őket.

Az ásókezű gyilkosok népszerűséget óhajtottak, legitimitást – egyben pedig félelem nélküli és békés hazát. Konszolidációt ajánlottak. Mindannak a többnyire gonosz tulajdonváltásnak a megerősítését, amit az előttük járók a terror erejével végrehajtottak – nekik. Felejtsük el a közelmúltat. A tiéteket, de az enyémet is. 1956-ot cserébe 1944-ért. Egyik bűnt a másikért. Egyik feledést a másikért. Nincs emlékezés, nincsen gyász. Fojtsuk bele az egészet aljas tapintatba és gonosz némaságba és az. Fojtsuk bele a nemrég elmúlt éveket. Csak egy bő tucatnyi esztendőt kellene elfelejteni. Ez lesz az otthonunk, ez a kiegyezett felejtés. Nem lesz benne szorongás.

Megnyugodhattok, mondta az első titkár, az úri bitangok soha nem térnek vissza. Távoli történelem lett szinte minden, idegen kontinens. Folyamatos lett az aktuális lét, szinte kizárólagos. Se tapasztalat, se felelősség, se közösség, múlt és jelen között semmiféle kapcsolat. Ebben kellene élnünk. És cserébe elfeledheted 1944-et is, amikor megszüntetted a sorsközösséget, a nemzethez tartozást, amikor kiraboltad a szomszédodat, és amikor elpusztítottad még az ártatlan gyermekeiket is. Az ellenforradalom az úri bitangok kétségbeesett lázadása volt. Az első titkár leverte őket. Hidd csak ezt el, akkor megnyugszol. Te sem vagy bűnös. Senki nem fog zaklatni az elfelejtendő modern magyar történelem legnagyobb, civil lakosságot érintő tömeggyilkosságával. Nem vagy benne bűnrészes. Miért csináltuk? Ezt a kérdést már nem kell feltennünk, soha többé nem kell feltennünk, ki is tenné fel.

Valójában mindenki pontosan tudta, hogy a felejtés fájdalommentes, közömbös, tompa állapot. Ez volt az ajánlat. Az új korszak kezdete, legeslegelső napja. Mosolyogva énekeltük el, háromszázezren, az Internacionálét. És nemzetközivééééé lesz, holnaaap raa, világ. Mehettünk fagyizni

Néhány órán át úgy grasszáltunk mi is a Magyar Ifjúság útján, mintha ott laknánk. Aztán mehettünk haza.

Hosszú volt az út Békéscsabáig. Öt gyógyszerész, összezárva sok-sok kilométerre, egy háború előtti Opelban, ki tudja, kié lehetett. Nem jutottunk egyezségre. Az előző világ kifosztottjai voltunk. Nem lesz felülvizsgálat. Kifosztottságunk megmarad. Az egyik kolléga édesapja megbolondult, amikor a titkosrendőrök megfosztották őt élete munkájától és eredményétől, a mentők a patikából vitték el. Klinika, ideggyógyászat, szociális otthon. Most is ott vakog: vissza fogják adni, vissza fogják adni, vissza fogják adni. Nem fogják visszaadni. Ő meg ott marad. Várja a halált. Az viszont biztató volt, az első titkári ajánlat visszautasíthatatlan része, hogy már soha többé nem lesz szó 1944-ről.

Zsidók. A végén már annyira hasonlítottak hozzánk, hogy már alig volt különbség, talán nem is volt. Márpedig ha két dolog teljesen egyforma, akkor az egy dolog. A = A. Rendben, de akkor az ’=’ és az egyik ’A’ fölösleges. Saját magunkat féltettük tőlük. Magunkat, magyarokat, akik nem vagyunk zsidók. Önmagamat féltettem Ruttkaytól, Havasi Dezsőtől vagy doktor Tardits Elemér gyönyörű feleségétől. Elengedtük a kezüket. Vigyék őket, hadd vigyék. Hogy mit tettem én? Semmit. Életben akartam maradni és féltettem Héderváry Orsolyát. Féltem, féltettem Orsolya életét, és még jobban rettegtem attól, hogy gyáva leszek. Gyáva leszek, ha – netalántán – úgy fordul, hogy a saját nyomorult és üres életem árán kell megmentenem a feleségem egyetlen életét.

*

Később napokat, heteket, hónapokat, éveket töltöttem az Arany Elixírben a tőlünk elzárni kívánt múltak elérésével. Nem jutottam sokkal messzebbre, mint 1957. május elsején, abban a régi Opelban. Kimentettem Héderváry Orsolyát a fogságából. Miért nem tettem meg ezt bármelyik másik embertársamért? A szeretet, igen, azt hiszem, a megalkuvást nem ismerő, könyörtelen szeretet, az hiányzott hozzá.

Az első titkár korszakából, a maradék harminc évből alig emlékszem valamire. Voltaképpen minden esztendő hasonló volt. Zárt világ, biztonság, unalom – Hofi Géza Szilveszterkor néha megnevettet. Az azonban vitathatatlan, hogy a párt ajánlatának fő elemei és apró részletei apránként valóra váltak. 1968. A gazdaságirányítás reform. Piaci viszonyok. Vállalati önállóság, keretszámos tervutasítás. Második gazdaság. Növekvő fogyasztás. 1978. Az Országházban Cyrus Vance külügyminiszter visszaadja a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket: sokak szerint ezen esemény nélkül később semmi sem történhetett volna. 1988. Több százezres tüntetés a Hősök terén Ceausescu falurombolása ellen. Új pártok alakulnak. Az MSZMP leváltja az immár súlyosan beteg első titkárát. Már csak néhányat kell aludni az első többpárti választásokig. És aztán a régről ismert, lassan égő, tizenötmilliós pokol.

Én, doctor chemiae Poletti Lénárd, 1922-ben születtem Magyarországon, a Békés megyei Gerlán. Amikor 1987-ben nyugdíjba mentem, dolgozhattam svarcban néhány ráadás-évet a csabai Arany Elixírben. Orsolya még élt, a lakásunkat megtartottuk a patika fölött, a belvárosi népek úgy szólítottak: gyógyszerész úr, és néha, amikor szerencsém volt, vagy a Jóisten megjutalmazott, talán tényleg az is voltam. Aztán amikor Orsolya meghalt – nagyon gyorsan vitte el egy akkor még gyógyíthatatlannak számító glioblastoma-féleség –, a Strigából pedig kivásárolták a nagy Regdon Ottót a büszkén terjeszkedő patikusok, én is eladtam nekik a lakást, ahol majd negyven évet húztam le a feleségemmel, és a pénzből – hangos jammerolásom elkerülése végett voltaképpen nem is fizettek keveset – hazaköltöztem a szülőfalumba.

1950 után egyszer sem utaztunk haza. Nem a rendszert büntettük, hanem a helyet. Régi patikánknak a rendszerváltáskor már az épülete sem létezett. Tardits háza azonban állt, bár réges rég lakatlan volt akkor. Megvettem hát gyorsan, könnyű áron kifizettem, néhány hónap alatt rendbe hozattam. Oda költöztem be, egyedül, akár a patikalakásunkba, Párizs után, legénykoromban – daliás, mesebeli, kicsike idők.

Kocsma. Emlékeztek a ház újabb tulajdonosaira, de keveset beszéltek róluk. Palatinus Gyula. Meg a felesége, a gyerekekkel. Kitették Hriscsányt, kitették Kánya Szilárdot, beköltöztek a helyükre ők. Aztán meg a nyakukba szakadtak a forradalmi teendők, hogy ne röhögjek túlságosan nagyot. Volt pofájuk bejönni ide, apa, anya, kibaszott gyerekek. Mogorva, lyukas szemű, sótlan faszkalap lett a valaha Harley Davidsonos, nagyhangú, mulatós kis komcsi középkáderből néhány nap alatt. Egy jó nagy semmi. Ahogy villámgyorsan kirobbant alóla a szisztéma. De azért még el-elvakogott valamit az igazán szabad választásokról, meg a valódi népakaratról, miközben lenyomta az ebéd előtti-utáni pálinkáját, hogy hazamehessen a büdös vackára, rohadni tovább, rohadt krumplit abba a jókora duda orrába. Aztán meg ’56 novemberében elköltöztek Amerikába vagy Kanadába, a fene tudja már. Harminc éve lakatlan a ház. Nagyon vigyáztunk rá. Külső burkolat, belső falak, bútorzat, berendezés. A most eljövendő jobb világban műemlékes ház lesz belőle, azt mondta a hozzáértő budapesti ember. És minden úgy lesz, ahogy régen volt, nem igaz? Mert hiszen most minden visszatér, ugye? De jó, hogy visszatért, drága gyógyszerész úr, jaj, de jó!

A ház valóban csodálatos állapotban volt. A Békéscsabán töltött harminc évem érintetlenül hagyta, nagyon vigyáztak rá a helyiek. Egészségügyi falfestés, nyílászárók mázolása, kültéri burkolatok, a század eleji bútorok megreparálása, fűtés, kémények, kerti munkálatok, kerítés: már készen is voltunk. Ettem, aludtam, olvastam, hosszú gyalogtúrákkal igyekeztem karban tartani a hatvanhét éves testemet, és próbáltam jó borokat meg konyakokat inni, mert hittem benne, hogy ami ennyire illatos, erős és finom, az az emberi szervezettel csakis nagyon jót tehet.

Volt egy nagy füles fotelem, disznóbőr huzattal. Azt letettem a kőkandalló elé. Belefészkelődtem a teveszőr takarómba. Bort ittam, gondolkodtam, melengettem a hideg talpamat a tűz melegénél. A kandalló mellől el lehetett látni egészen a világosi hegyekig.

A tűztér jobb oldalán Tardits állt. Abban a vászonöltönyben volt, amiben a táborból hazajött, a biciklijét a sarokba állította, frissen csillogott a fém. Tudtam, hogy nem él, hogy nem élhet már – ugyanazt a borostyánszín italt szopogatta, ami korábban megölte –, mégis bizalmat éreztem iránta: kulcsos katona a községi iskola főbejáratánál. Mély, erős hangon beszélt. Mindent elhittem neki. Erősebb volt, mint én.

Palatinus előtt Kánya lakott itt, előtte az a Hriscsány nevű, az előtt meg mi, a Tarditsék. Tardits, Hriscsány, Kánya, Palatinus. Összepiszkították az otthonunkat, drága Polettim, összepiszkították az idegenek. Zsidók voltunk mindannyian, zsidók, még én is, igazi magyar. Csak én jöttem haza. A többiek ottmaradtak. Nem tudom megmondani, hogy hol is. A másik oldalon. Nincs oda átjárás. Nyomozni jöttem haza. Azért küldtek, hogy nyomozzak nekik. Gerlán nehéz volt, Békéscsabán is nehéz. Végül mégiscsak megtaláltam azoknak a nyomait, akik 1956 novemberében elhagyták ezt a házat. Nem vártak egy percet sem. Ott nemzették ők is a saját gyerekeiket, talán az unokákat is ott pelenkázták volna, mégis azonnal eltűntek, amikor tudtak. Bécs, Frankfurt, Egyesült Államok. Már kint is voltak, kint valahol, abban a hatalmas országban. Nem tudom, pontosan hol. Segíthetnél, édes öregem.

Tardits eltűnt. Felébredtem. Másnap reggel nekifogtam a szisztematikus keresésnek.