Ki hogyan éli meg a szabadság hiányát a bezártság korlátai és körülményei között? Milyen gondolatokat, érzéseket vált ki egy filozófusban a karanténhelyzet? Van-e esély arra, hogy az ember szabadnak érezze önmagát a környezete, a társas kapcsolatai, a hétköznapi élete korlátai ellenére? Vajon a karantén a szabadság elvesztésével jár, vagy inkább lehetőséget teremt a belső szabadság megélésére? Laczkó Sándor, az SZTE BTK Filozófia Tanszékének oktatôja, filozófiatörténész ezeket a nagyon is aktuális vitaindító kérdéseket tette fel Az Odu április 28-ai meghívott vendégeinek. A Szabadság a bezártságban című izgalmas virtuális beszélgetésen azonban nemcsak a személyes tapasztalatokról és egyéni cselekvéslehetőségekről, magatartásformákról, hanem filozófiatörténeti problémák, kérdések és fogalmak értelmezéséről is szó esett. Nem meglepő módon, hiszen négy jeles filozófiatörténész – Gyenge Zoltán, az SZTE BTK Filozófia Tanszékének vezetője, a Bölcsészkar dékánja, Perecz László, a BME GTK Üzleti Jog Tanszék egyetemi tanára, Ropolyi László, az ELTE BTK Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszékének docense és Weiss János, a PTE BTK Filozófia Tanszékének egyetemi tanára – diskurált egymással.

A személyes tapasztalatok persze egzisztenciális tapasztalatokat tártak föl, mint ahogy a beszélgetést nyitó Perecz László a háború idején az alapvető élelmiszerek beszerzését emelte ki, majd a természeti változások megfigyelésének, illetve meg nem figyelhetőségének érzéséről, végül a távoktatás által a tanítói szerep és munkakör felértékeléséről mesélt. Weiss János hangsúlyozta, hogy a járványszituáció kapcsán pontosabb csak szükségállapotról beszélni, a háborús metaforahasználattól pedig azért ódzkodott, mert – Sloterdijkkal egyetértésben – „a háborúban embereket akarnak mobilizálni, a pandémiában viszont demobilizálni akarnak”. Gyenge Zoltán a németországi karanténvita (vajon az emberek mozgásának, cselekvési szabadságának a korlátozása a szabadság mint olyan elvesztését jelenti-e?) hegeli hátteréről mesélt, aminek kapcsán a szabadság fogalmának platóni, hegeli és schellingi értelmezésére tért ki. Ő maga is a szabadság és gondolkodás hegeli összefüggésével értett egyet: az észszerű cselekvés a szabadság, aminek (ön)korlátozás az alapja. Tehát a karantén, amennyiben a közjó, az emberek érdekében történik, abban az esetben nem jelentheti a szabadság elvonását. Ropolyi László a háborús metaforahasználatot azért érezte produktívnak, mert egy természeti létező ellen harcolunk. Szerinte nagyon nem mindegy, hogy kényszerhelyzet vagy általunk kihasznált lehetőség-e az otthon terébe való bezáródásunk, mert a mostani kényszerben kiderült, nem működőképes az a reményünk, hogy befelé tudunk mozogni, ki tudjuk építeni a belső szabadságunkat, ami a feladataink ellátására képessé tesz minket. Ropolyi értelmezésében tehát a szabadság nem puszta adottság, amit átélünk, hanem a saját tevékenységünk következményeként jön létre. Éppen ezért különösen fontos most annak tapasztalata, hogyan vagyunk képesek előállítani azt a szituációt, hogy megint szabad emberként tudjunk dolgozni, gondolkodni. Tóth Imrére hivatkozva (a szabadság ontikus alapja a szabadságról való tudás) és a Gyenge Zoltán által felvetett hegeli kerethez kapcsolódva a gondolkodás feltételeinek a megvizsgálására szólított fel. A jelen helyzetben nélkülözhetetlen a tudásszociológiai szempont figyelembe vétele, annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a szabadságról való tudásunk egyéni előállítása mellett a közösségi miként teremtődik meg.

A beszélgetés – lévén az élő videóhoz a közönség hozzászólhatott, kérdéseivel bekapcsolódhatott – többször a háborús narratíva irányába mozdult el, amit Weiss János következetesen elutasított a probléma militarizálódásának veszélyére figyelmeztetve. Gyenge Zoltán kiemelte, hogy a háborús metaforahasználat kapcsán az egziszteciális dimenzió lehet az érdekes, az, hogy mindenki másképp éli meg és fogalmazza meg ezt a járványhelyzetet, így például a Budapest ostromát átélt nagyszülők a mostani bezártságról való beszéde kötődik a háborúhoz, míg a már digitális korban szocializálódott fiataloknak a taxis blokád sem mond semmit. Újabb szempontként vetette fel a generációs élmények kapcsán megfogalmazódó analógiákat és distinkciókat, Weiss János ehhez kapcsolódva a traumák öröklődésének a kérdéséről beszélt. A hegeli szabadságfogalomra visszautalva végül hozzáfűzte, ennek jelenlegi használhatóságával az a probléma, hogy Hegelnél az észszerűség nevében az állam cselekszik, de manapság már nincs ekkora bizalmunk az államban. Ropolyi László szerint egyáltalán nem triviális kérdés, hogy mit értünk észszerűség alatt és minek alapján értelmezzük. Ismét Tóth Imrére hivatkozva hangsúlyozta, az ember nincsen logikai kényszerek alá vetve, azaz „a matematika a szubjektum szabadságáról szól”. Az észszerűséget mi magunk alakítjuk, építjük fel, választjuk, pontosabban észszerűségek pluralitása között élünk és ez szabadságot ad nekünk.

A beszélgetés sarkalatos pontjaként, fontos teoretikus kereteként a hegeli filozófia újra és újra előbukkant, Gyenge Zoltán a hegeli jogrend-felfogást is interpretálta, mely az ókori természetjoghoz nyúl vissza (ha az ember nem hozná létre a jogrendet, akkor az önkény uralkodna, és nemcsak az emberek szabadsága, hanem az életük is veszélyben forogna). Weiss János elismerte, hogy Hegel zseniálisan oldja meg azt az alapproblémát, hogy jutunk el az individuális gondolkodásban levő szabadságtól a köz szabadságáig, de ismét hangsúlyozta, hogy számára továbbra is probléma, hogy ami Hegelnél szépen megkonstruálódik (ti. az állam), abban a huszadik századra elveszítődik a bizalom.

Perecz László Kovács Gábor Facebook és haláltánc c. esszéjére és az apokaliptikus hangnem kialakulására hívta föl a figyelmet. „A járványhelyzet után tudunk-e ugyanúgy élni, ahogy korábban?” – tette fel a kérdést a többieknek, jelezve, hogy neki nincsenek illúziói, ennek árnyalásához pedig Fukuyamához és Hararihoz fordult. Gyenge Zoltán szerint rendkívül nehéz megmondani, hogy mi lesz, és a jövőkutatók csodálatos terepének nevezte ezt a problémakört, ami ezeknek a kutatóknak (vö. Harari) nagy népszerűséget is adhat. Weiss János se a jövőkutatást választotta, hanem Fukuyama hegelianizmusáról értekezett, de azért megjegyezte, a civilizációs folyamatokat alakító nagy irányzatok (pl. a liberális kapitalizmus, liberális demokrácia) megbukásában egyáltalán nem hisz. Az viszont bizonyos, hogy a mikroéletben változások állnak be, olyan szükségből következő változások, amik például a négy, kevésbé Facebook-használó filozófustörténész nyilvános Facebook-live videóját is életre hívta. Ropolyi László szerint Fukuyama jelen- vagy jövőképét csak politikai ideológiákra alapozza, nála Harari jóval tágasabb, bár ő egyiküket se tartja fontosnak. Sokkal lényegesebb és jóval optimistább szempontot és jövőlehetőséget nyújt velük szemben az internetfilozófia, hiszen az internet akár háborús, akár járványhelyzetről van szó, segít abban, hogy az egyének ne legyenek eszköztelenek, hiszen az ember virtuálisan képes visszaépíteni a hagyományos viszonyrendszereinek jelentős részét. Szerinte tehát nem fogunk ugyanúgy élni, ahogy korábban (eleve mindig másképp élünk), de ez már az internetkorszak előtt is megjelent a posztmodernnel, ami már a modern világ (politikai idelógiák, kultúra) válságát fogalmazza meg. Az internethasználat miatt tehát megváltoznak a korábbi emberi viszonyok, ennek kapcsán beszélt Ropolyi László a háló-létről, amiről a járványhelyzetnek köszönhetően kiderült, hogy nagyon is életképes, sőt evidens módon hat vissza a társadalmi és a természeti létre. A jelenleg egyetemi óráit egy régi parasztházban tartó Perecz László humorosan ezt a digitalizáció terrorjának nevezte, és elismerte, hogy az internet valóban alakítja az életünket. Weiss János azt jegyezte meg, hogy különböző ellátórendszerek értékelődnek fel most, ezek közül az egyik az internet, de a fűtés, az áram is ugyanennyire fontos, akárcsak a jól működő háztartási gépek. Gyenge Zoltán ebben a témakörben azt az aspektust tartotta a legizgalmasabbnak, ami arra próbálna választ adni, hogy mindez mit jelent az interperszonális viszonyainkra vagy saját magunkra nézve. Végül Kierkegaard-ra, Nietzschére és Sartre-ra hivatkozva beszélt a szabadság újabb értelmezési lehetőségeiről, sőt Magritte művészetfelfogását érintve a fantázia végtelenségét és gyorsaságát állította szembe a fizikai utazással, azaz a négy fal közé zárt létezés ellenére létrejövő szabadságkonstituáló elemekről és szabadságlehetőségekről, az építkezésről és produktivitásról beszélt. Weiss János a beszélgetés lezárásaként tette fel a nyitott és mindannyiunkat nyomasztó bizonytalanságban hagyó kérdést: „Ha vége lesz a járványnak, vajon vissza tudunk-e találni, térni az interperszonális érintkezésekhez, a másikhoz?” Vajon hogyan fogunk tekinteni a másik Arcára?

A teljes beszélgetés megtekinthető itt:

https://www.facebook.com/gellerfigergo/videos/10218882203739844/