Interjú a Pro Scientia Aranyérmes Rudisch Ferenccel
Rudisch Ferenc 2021-ben Pro Scientia Aranyérem kitüntetésben részesült. Az Országos Tudományos Diákköri Tanács által alapított nívós elismeréssel nem csak egy-egy előadást vagy pályamunkát értékelnek a bírók, hanem a hallgató (legtöbbször évek óta folyó) kutatási tevékenységének összteljesítményét. A kitüntetés szintjét az is jól mutatja, hogy azt mindössze kétévente, 45 fő kaphatja meg. Rudisch Ferenc a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának történelem szakos hallgatója volt, de azzal párhuzamosan a kommunikáció- és médiatudomány szakot is elvégezte. A mesterképzést is már az utóbbin folytatta, 2021 szeptembere óta pedig a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék egyetemi tanársegédje. Emellett a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok doktori iskolájában folytatja tanulmányait. Rudisch Ferenc az interjúban – mások mellett – a hallgatói siker titkáról, a mentorokkal való viszonyról és a TDK lényegéről fejtette ki gondolatait.
Hogyan és mikor került kapcsolatba a tehetséggondozás ezen formájával, a Tudományos Diákköri tevékenységgel?
Gyerekkorom óta jellemző volt, hogy időről időre tanulmányi versenyekre jártam, s ezeken rendszeresen eredményesen is szerepeltem, pozitív visszajelzéseket kaptam. A Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban később rendkívül jó tanáraim voltak, akiknek a felkészítésével az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen is részt vettem, végzős gimnazistaként történelemből és magyar irodalomból országos döntőbe jutottam. Ilyen előzmények után az egyetemre kerülve is kerestem a plusz lehetőségeket. Az első élményeim a TDK-ról a történész diákkör üléseiről származnak, azonban itt még csak érdeklődőként voltam jelen. 2018 augusztusának végén, órafelvétel közben vettem észre, hogy a kommunikáció tanszék meghirdetett egy szemináriumot „OTDK Workshop” címmel, Dunai Tamás vezetésével. Ezen az órán kezdtünk ötletelni, és ebből az együttgondolkodásból született az első TDK-dolgozatom. Versenyző típusú ember vagyok, sportszerető családban nőttem fel, én is sokat sportoltam, és bár valódi esélyem soha nem volt arra, hogy profi labdarúgó legyek, ha nem hátráltatnak sérülések, megyei bajnokságokban továbbra is játszom. Izgalmas együttállásnak gondolom, hogy a szegedi bölcsészkar másik Pro Scientia-érmese 2021-ben az a Szántai Levente volt, aki szintén a sport világában szocializálódott, sőt velem ellentétben ő tényleg profi labdarúgó volt.
Mit gondol, mi lehet a siker titka a tudományos pályán?
Még végzős mesterszakos hallgatóként tavaly nyáron lehetőségem volt interjút készíteni a méltán világhírű Karikó Katalinnal. Ugyanezt a kérdést tettem fel neki, és ő azt válaszolta, a siker titka továbbra is az, hogy a kutató fejében minél több ismeret legyen, mert annál több analógiát, párhuzamosságot, összefüggést lesz majd képes felfedezni a munkája során. A siker titkának én is ezt gondolom: a legtöbb ismeret ma már tényleg fent van a netes adatbázisokban, de az analógiák, az összefüggések továbbra is az ember fejében, gondolkodás közben születnek, s ez hatványozottan igaz a humántudományos területekre.
Mennyiben tartja fontosnak az oktató és hallgató viszonyát a tudományos pályán való előmenetelben és sikerességben?
Ebből a szempontból nagyon sokat köszönhetek annak, hogy olyan pedagógusok, később olyan egyetemi oktatók vettek körül, akik szívügyüknek tekintették a tehetséggondozást. Ami a viszony jellegét illeti, az én meglátásom az, hogy oktató és hallgató kapcsolata az egyetemi színtéren már lehet kollegiálisabb, közvetlenebb, egyenrangúbb. A diákköri témavezetőm, Dunai Tamás a legutóbbi kari orientációs napon az egyetemi tehetséggondozást az egyedül játszott fallabdázáshoz hasonlította. Mindig a hallgató indítja a labdát, a fal pedig folyamatosan irányba állítja azt, nem egyszer kihívás elé állítva a fallabdázó hallgatót. A hasonlatot azért is gondolom kifejezetten jónak, mert a fal sohasem válik teljesen aktív játékossá, s végképp nem válik riválissá, vetélytárssá. A játék közben ugyanakkor a hallgató folyamatosan fejlődik, és ezt gyakran észre sem veszi.
Hogyan foglalná össze eddigi tudományos munkásságát? Mivel foglalkozik legszívesebben?
A tanulmányaim miatt az elmúlt években leginkább olyan témakörök foglalkoztattak, amelyek a történettudomány és a médiatudomány metszetében találhatóak. Az első OTDK-dolgozatomban az internetes mémkultúra egy meglehetősen speciális szegmensét vizsgáltam, a Szocialista Mémgyár népszerűségének okait, a Rákosi- és Kádár-mémek kulturális funkcióit próbáltam megfejteni. Ennek a témakörnek történettudományos és médiatudományos keretezése is lehet, a munkám során pedig igyekeztem párbeszédbe hozni ezeket a megközelítéseket. Lényegében ugyanezzel kísérleteztem a második dolgozatban is, amikor egy hagyományosan a történettudomány tárgyköréhez tartozó sajtótörténeti, nyilvánosságtörténeti témakört, a századfordulós nyilvánosság szerkezetváltozását próbáltam médiatörténeti-médiatudományos szempontból kontextualizálni. Mindezek mellett hallgatóként néhány évig egy tanszéki kutatócsoportnak is a tagja lehettem, Tóth Benedekkel a 19. századi egészség-diskurzussal foglalkoztunk, közös publikációink is megjelentek.
Mit tart a legkiemelkedőbb eredményének? Ön szerint az milyen, a gyakorlatban is hasznosítható tudást adhat a célközönségnek?
A két OTDK-győzelem óriási elismerés volt, a Pro Scientia-díj pedig a teljes hallgatói „pályafutásomat” megkoronázta. Büszke vagyok arra is, hogy korábban az egyetemi prezentációversenyeken is eredményesen szerepeltem. Az eddigi kutatásaimat nem a második kérdésben érintett „haszonelvűségi” szempont irányította, ettől függetlenül azt gondolom, a Szocialista Mémgyár vizsgálata fontos generációs attitűdökre mutatott rá, a nyilvánosság századfordulós változásának az elemzése pedig azért lehet hasznos, mert a közösségi média térhódításával egy ideje ismét egy nagy szerkezetváltozásnak vagyunk a szemtanúi, s annak kimondása, hogy a társadalmi reakciók száz-százötven évvel ezelőtt is rendkívül hasonlóak voltak (és mégsem lett vége a világnak), talán segíthet árnyalni azt a médiapesszimizmust, amely uralkodóvá kezd válni a kultúrában.
Milyen témákkal foglalkozna még ezután? Hogyan látja kutatói pályájának jövőjét?
Mivel a jelenlegi munkám a hazai médiatudományos közeghez köt, a jövőben szeretném magam kipróbálni „tisztán” médiatudományos területeken is, akár kortárs popkulturális kérdésekre fókuszálva. A diákköri dolgozatokban vizsgált „metszettől” viszont semmiképpen sem szakadnék el teljesen.
Mit tapasztal(t), Ön számára mi (volt) a tehetséggondozásban való részvétel, a tudományos diákköri tevékenység legpozitívabb aspektusa, szakmai vagy akár személyes oldalról tekintve?
Néhány héttel az első OTDK-m után készült velem egy interjú a tanszékünk rádióműsorába, a Gödöllőn rendezett versenyre visszaemlékezve akkor úgy fogalmaztam, olyan volt az esemény, mintha egy osztálykiránduláson vettem volna részt. A tudományos diákköri munka közben az ember folyamatosan kapcsolatokat épít, a korosztályából megismeri azokat a tehetséges hallgatókat, akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak, emellett pedig a tudományos közösség néhány meghatározó szereplőjével is találkozhat. Ez a közösségiség, ez az emberi dimenzió adja továbbra is a TDK legnagyobb erejét.