A mari (hegyi és mezei mari) és a permi nyelvek (komi permják, komi zürjén és udmurt) a Volga-Káma nyelvszövetségbe tartoznak. A szövetség többi nyelve a tatár, baskír, csuvas és a mordvin (erza, moksa) (Helimski 2003: 159). Ezen nyelvek közül egyedül a mordvinban nem grammatikalizálódott az evidencialitás kifejezése.

A grammatikalizálódott evidenciajelölők meglétét areális jelenségnek tekintik, így a térség nyelvei hasonló vonásokkal rendelkeznek evidencialitásukat illetően. A Volga-Káma vidék finnugor nyelveiben az információforrás morfológiai kódolását törökségi hatásnak vélik (Bartens 2000: 213–215). Közös sajátossága a mari és permi nyelvek evidencialitásának, hogy az információforrásra grammatikai jelölőkkel csak múlt időben lehet utalni és az evidencialitás jelölése fuzionált a morfológiai múlt idő jelölésével. Ennélfogva ezeknek a nyelveknek a múltidő-rendszere komplex, mind a szintetikus, mind az analitikus múlt idők ”párokra” oszthatók. A szintetikus alakok esetében korábban a preteritum és perfektum terminusok voltak elterjedtebbek, de manapság a szakirodalomban gyakran első és második múlt néven hivatkoznak ezekre az alakokra. A tipológiai munkák alapján a két múlt idő közti különbségtétel evidenciális, az ún. első múlt a közvetlen evidenciát kódolja, míg az ún. második múlt a közvetett evidenciát (Aikhenvald 2004: 28, Skribnik – Kehayov 2018: 536–543).

Azonban, az egyes nyelveket vizsgálva, a pusztán evidenciális szempontú szembenállás az igeidők között kérdéses, a két múlt idő egymáshoz való viszonya összetettebb kérdés, minthogy egy közvetlen – közvetett oppozícióval leírható legyen. Emellett, a számos közös pont ellenére, a permi nyelvek és a mari evidenciálisrendszerei eltérő elvek mentén szerveződnek.

A mariban Skribnik és Kehayov (2018: 536) bemutatása alapján az első múlt idő a közvetlen, míg a második múlt a közvetett evidenciát kifejezi ki. Spets (2020) szerint ugyanakkor a rendszerben az információforrásnak jóval kisebb a szerepe, mint ahogy az eddigi leírások mutatják. Az igeidők viszonyát vizsgálva az időmélység, az aspektus, a modalitás, illetve pragmatikai tényezők is megjelennek és az evidenciális tartalom bizonyos kontextusokban neutralizálódhat. Ennélfogva az első és második múlt idő között a különbség időbeli, aspektuális és evidenciális tényezők mentén határozható meg (Bradley et al. 2022: 921). Az első múlt idő tipikusan a közelmúltban történt, közvetlen módon tapasztalt vagy perfektív események kapcsán használatos, míg a második múlt idő kevésbé közeli, közvetett módon tapasztalt vagy imperfektív események leírásakor jelenik meg. Mindemellett, a permi nyelvekkel ellentétben, a mariban a második múlt idő tekinthető az alapértelmezett múlt időnek, mely általánosságban használt a múltban történtek leírása kapcsán. Skribnik és Kehayov (2018) a permi nyelvek taglalásakor szintén a szemtanúságot határozza meg a legfontosabb szervezőelvként az első és második múlt idő (és az ezen alakok révén létrejött analitikus múlt idők) közötti választást illetően, de ez a szembeállítás, csakúgy, mint a mari kapcsán, leegyszerűsíti az igeidők viszonyát (legalábbis az udmurtot illetően). Munkájuk szerint a második múlt „többnyire” a közvetett evidenciát fejezi ki, de nem evidenciális funkciókat is meghatároznak, mint például a rezultativitás. Siegl (2004) a komi-permjákban és komi-zürjénben a második múlt idő funkciói közé sorolja a perfekt időviszony kódolását, továbbá más munkák a rezultativitást is megemlítik a közvetett evidencia kifejezése mellett (Leinonen 2000: 423; Leinonen – Cypanov 2009).

Baker (1983) meglátása szerint a komiban a második múlt idő nem az első múlt idővel áll szemben, hanem mindhárom másik igeidőtől (jelen, első múlt, jövő) elkülönül mind megformáltságát, mind funkcióját tekintve (Baker 1983: 78). Baker szerint a múlt idejű értelmezés csak implikáció, az igeidő elsősorban a beszélő szándékos eltávolítását fejezi ki az igében kifejezett cselekvéstől (1983: 79–80). Ez a távolság egyaránt lehet időbeli és térbeli (például mivel a beszélő nem volt jelen – ez magyarázza a második múlt idő értesülés és következtetés révén szerzett információ esetén való használatát) vagy mentális (ez a miratív használatra kínál magyarázatot). Baker értelmezése tulajdonképpen megegyezik a Lazard (1999) által javasolt mediativitás koncepciójával (Siegl 2004: 32). Leinonen (2000) tekinthető az elsőnek, aki az evidencialitás szempontjából vizsgálta a komi-zürjén második múlt időt, továbbá fontos érdeme, hogy adatközpontú elemzést végez. Leinonen kétségesnek tartja, hogy a második múlt időre perfekt múltként kellene tekinteni (2000: 436). Az igeidő jellemzésére a Johanson (1996) által, elsősorban a török indirekt evidencialitás kapcsán használt posztterminalitás (postterminality) terminust javasolja. Megemlítendő továbbá Cypanov (2002) munkája, aki a komi első és második múlt idő közti kapcsolatot vizsgálta. Munkájában elutasítja azt a leegyszerűsített magyarázatot, miszerint az első és második múlt idő között egy szemtanúsági alapú dichotómia lenne. Ehelyett megállapítja, hogy a komiban több tényező is befolyásolja a két múlt idő használatát, melyek közül az információforrás csak ez egyik. Megjelenik továbbá a rezultativitás, a beszélői távolságtartás, а bizonyosság és а felelősségvállalás komponense is (Cypanov 2002: 172). Skribnik és Kehayov (2018: 541) az udmurt evidencialitás szemantikai jellemzőit a komiéval megegyezőként írja le.

A második múlt idejű alakok a permi nyelvekben mirativitást, illetve első személyben kontrollhiányt is kifejezhetnek. Azonban a mirativitás és kontrollhiány szemantikai tartalma az egyes nyelvekben és azok nyelvjárásaiban nem azonos mértékben jelenik meg. A komi-permjákban a második múlt miratív jelentéskiterjesztése kevésbé adatolható, mint a zürjénben vagy az udmurtban (Siegl 2004). A komi irodalmi változatában nem lehetségesek az első személyű második múlt idejű alakok (Skribnik – Kehayov 2018: 542), de elszórtan megjelennek a nyugati és északi dialektusokban, amelyekben mirativitást és kontrollhiányt fejeznek ki (Kozmács 2008: 171; Leinonen 2000: 429).

Az izsmai komiban is lehetségesek ezek az alakok, de ott perfekt jelentéssel bírnak, míg más nyelvjárásokban rezultativitást is kifejezhetnek (Leinonen 2000: 430; Leinonen – Vilkuna 2000: 504). A permi nyelvekben található továbbá egy evidenciális partikula is, mely a komiban pö, az udmurtban pe. A partikula vélhetően már a proto-permiben is létezett (Leinonen 2000: 420–421). A kvotatív evidenciát vagy az értesülés révén szerzett információt fejezheti ki, így alkalmas arra, hogy a beszélőt eltávolítsa saját megnyilatkozásától, mivel azt hangsúlyozza, hogy a megnyilatkozó más elmondására támaszkodik. Ennélfogva episztemikus konnotációval is bírhat és diskurzusjelölőként is funkcionál (Teptiuk 2019).

Összegezve tehát mind a mari, mind a permi nyelvekben a második múlt alkalmas a közvetett evidencia kifejezésére (főleg inferenciális, reportatív és kvotatív evidencia), továbbá ezek a jelölők mirativitást is kifejezhetnek, illetve első személyű alakokkal a cselekvő kontrollhiányát is. Eredetileg az igeidőknek rezultatív, perfekt funkciója lehetett, etimológiailag non-finit alakokra (a mariban konverbium, a permi nyelvekben participium) vezethetők vissza (Jalava 2016, Leinonen 2000).