Speciális gondolkodásmódra nevelik a régészhallgatókat: az a cél, hogy apró töredékekből próbálják meg összerakni, rekonstruálni a valóságot – ez a különleges képesség Prof. Dr. Révész László, az SZTE BTK Régészeti Tanszék egyetemi tanára szerint sokkal többre értékeli a hallgatókat annál, hogy a diplomájuk birtokában gyorséttermekben dolgozzanak. A nemrég Móra Ferenc-díjjal elismert régész-muzeológussal kutatási területének szépségeiről, a régészeti képzés megítéléséről, technológiai újdonságokról és a tudománynépszerűsítés buktatóiról is beszélgettünk.
– Móra Ferenc-díjat vehetett át augusztus 20. alkalmából. Milyen érzésekkel fogadta ezt az elismerést?
– Természetesen örültem a díjnak, mindig jólesik az embernek, ha elismerik a munkáját. A kollégáim, barátaim, ismerőseim közül rengetegen gratuláltak hozzá. A Móra Ferenc-díj a muzeológusoknál olyan, mint a színészeknél a Jászai Mari-díj vagy a zenészeknél az Erkel Ferenc-díj, egy szakmai életút elismerése.
A Móra Ferenc-díj. Fotó: Bartha Karina
– A JATE bölcsészkarán végezte a tanulmányait. Miért választotta akkoriban a szegedi egyetemet?
– Egy kis faluban születtem, és mindig jobban éreztem magam falusi, kisvárosi vagy vidéki városi környezetben, mint Budapesten. A másik ok az volt, hogy amikor harmadikos gimnazista voltam, havonta küldözgettek nekem a szegedi egyetemről felvételi előkészítő lapokat. Ezeket ki kellett töltenem és visszaküldenem, az itteni tanárok vagy felsőbb éves egyetemisták pedig kijavították. Nagyon jólesett, hogy törődtek velem. Ehhez kapcsolódóan szerveztek egy nyári tábort is Szegeden. Részben előadásokat hallgattunk, részben kiscsoportos foglalkozások voltak, illetve megismerkedtünk a város és a környék nevezetességeivel. Megtetszett az egyetem és a város hangulata, majd ez a tábor megismétlődött a felvételi év tavaszi szünetében is, de addigra már eldőlt, hogy ide szeretnék jelentkezni. Középiskolás koromban a nyaraimat ásatásokon töltöttem Somogy, illetve Tolna megyében. A régészektől tájékozódtam arról, hogy mi várható Szegeden.
– Hogy lehet, hogy már ilyen fiatalon érdeklődött a régészeti ásatások iránt?
– Egy 640 lelkes kis faluban, Csomán születtem. Dombóvár és Kaposvár között, a Kapos-völgyben fekszik. Apám is, nagyapám is imádott olvasni, nagyapám egy igazi falusi mesélő volt. Hallottam tőle betyártörténeteket, mesélt a 48-as szabadságharcról, kuruc történeteket is mondott. Mire iskolába mentem, kívülről tudtam az Egri csillagokat, mert az volt az esti mese. Gyerekkoromban belém oltották a történelem iránti érdeklődést. Mindig is tudtam, hogy a történelemnek egy olyan szeletével szeretnék foglalkozni, ami nincs négy fal közé zárva, tehát nem tantermi vagy levéltári munka. Amikor középiskolás voltam, a szekszárdi múzeum muzeológusai szerveztek egy olyan rendezvénysorozatot, ahová minden hónapban kikérték a megyéből a történelem, régészet, néprajz, irodalomtörténet iránt érdeklődő diákokat. Délelőtt Szekszárdon, a múzeumban plenáris előadások voltak, délutánonként csoportos foglalkozásokon vettünk részt. Akkor köteleződtem el a régészet mellett, mert a régészcsoportba kerültem, és nyaranta velük jártam ásatásokra. Mire felvettek JATE-ra, már pontosan tudtam, hogy mivel foglalkozik egy régész.
– Dolgozott a miskolci múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban is, aztán visszatért az alma materébe, Szegedre. Jelenleg mennyi időt tölt itt, milyen tárgyakat oktat?
– Tíz évig dolgoztam a miskolci Herman Ottó Múzeumban, ahol a fő feladatom az ónodi középkori vár ásatásának irányítása volt. Megkértem az akkori múzeumigazgatót, hogy a megye honfoglalás korával is hadd foglalkozhassam önszorgalomból. Onnan kerültem a Magyar Nemzeti Múzeumba 1994-ben, ahol eltöltöttem 31 évet. Külső óraadóként tanítottam az ELTE-n. 2007-ben megkeresett a szegedi bölcsészkar akkori dékánja, Almási Tibor és Makk Ferenc professzor azzal, hogy a Régészeti Tanszék vezetője nyugdíjba megy, és átvenném-e az ő helyét. Továbbfejleszteném-e a tanszéket azokon az alapokon, amelyeket korábbi professzorom, Trogmayer Ottó fektetett le? Némi gondolkodás után igent mondtam, ezt azóta sem bántam meg. Tavaly betöltöttem a 65. életévemet, így lejárt a tanszékvezetői megbízatásom, most egyetemi tanárként dolgozom az SZTE-n.
– Nem Szegeden él. Mennyi időt tölt itt?
– Budapest mellett, Kerepesen lakom. Általában szerdánként jövök Szegedre, az óráimat igyekszem szerdára vagy szerda-csütörtökre besűríteni. Én vagyok a Történész Habilitációs Bizottság elnöke. Csak ebben a félévben öt PhD-disszertáció nyilvános vitáján kell elnökölnöm. Vannak más kötelezettségeim is, amiknek egyetemi tanárként eleget kell tennem. Az ország más részein is tartok előadásokat, illetve időnként visszamegyek a Magyar Nemzeti Múzeumba a saját kutatómunkámat végezni. De az internet korában nem nagy ördöngösség otthonról sem dolgozni.
Prof. Dr. Révész László. Fotó: Bartha Karina
– A kutatási területe a magyar honfoglalás és az államalapítás korának régészete. Mi az, ami a legjobban felkeltette az érdeklődését ebben a korszakban?
– Még középiskolásként találkoztam egy nagyszerű könyvsorozattal; Szombathy Viktor szerkesztette a Panoráma Útikönyvek sorozatban azokat a régészeti köteteket, amelyekben egy-egy neves régész írt egy korszakról vagy lelőhelyről a nagyközönségnek szóló stílusban. Ezek nagyon megragadták a fantáziámat. Volt például Dienes Istvánnak – aki később atyai barátommá és mentorommá vált – egy kitűnő dolgozata a honfoglaló magyarokról. Meg is maradtam ennél a korszaknál, a kezdetektől a mai napig is ezt az időszakot kutatom. Szerencse is kellett hozzá, mert úgy adódott a pályám elején, miskolci muzeológusként, hogy a Bodrogközben, Karos község határában sikerült a Kárpát-medence mindmáig ismert, leggazdagabb honfoglalás kori temetőjét felfedezni, feltárni és feldolgozni. Ez egy olyan múlhatatlan élmény, ami egy régész életében talán egyszer adatik meg.
– A honfoglalás kora mennyire gazdag régészeti leletekben?
– Attól függ, hogy milyen temetőket és sírokat tárunk fel. Az akkori elit, illetve az a katonáskodó réteg, amelyik a fejedelmek, törzsfők, nemzetségfők katonai kíséretét alkotta, fegyverekben, rangjelző tárgyakban, ékszerekben gazdagon el volt látva. Ez a társadalom egy kis szelete volt, a döntő többség közszabad vagy félszabad, esetleg szolgarendű népesség közé tartozott, akiknek a sírjába jóval kevesebb ékszer, ruhadísz jutott. Fegyver csak elvétve vagy egyáltalán nem. A sírok mellékletekben történő gazdagsága valamilyen módon visszatükrözi az adott közösségnek az anyagi erejét. Ha tágabb kitekintésben nézzük, voltak a történelemnek olyan periódusai a Kárpát-medencében is, amikor sokkal gazdagabb leletekkel temették el az elhunytakat, például a korai avar korban vagy a hun korban. Volt, amikor Bizáncból olyan döbbenetes mennyiségű arany évjáradékot sikerült kisajtolni, ami a sírmellékletekben is megmutatkozott. Összehasonlításként mondom, hogy van a korszakból olyan germán fejedelmi sír, amelynek egyetlenegy arany karperece nagyobb súlyú, mint a nemesfém leletekben gazdag Szabolcs-Szatmár-Bereg megye összes honfoglalás kori sírjából előkerült aranytárgy súlya.
– Melyek voltak azok a nagyobb ásatások, amelyeken a gazdag szakmai pályája során részt vett?
– Meg kell említeni a kezdet kezdetét, az ónodi ásatást. Ez egy 15-16. században épített, középkori vár volt. Egy akkori parlamenti határozat írta elő ennek a műemléki helyreállítását és az azt megelőző régészeti feltárását. A legnagyobb élmény viszont kétségtelenül a már említett karosi honfoglalás kori temetők feltárása volt egymástól 200-250 méterre, szomszédos homokdombokon. Három hihetetlenül gazdag temető került elő, amelyek a 10. század első felében, valahol a környéken létezett fejedelmi udvarhoz tartozhattak. A nagy fejedelmek katonai kíséretének a vezetői, az ő családtagjaik és többnyire nőtlen, erősen fölfegyverzett kísérő harcosaik nyugodtak ezekben a temetőkben.
Voltak más, a szívemnek kedves ásatások is. Példaként említek egy olyat, amit már egyetemistaként elkezdtem, és most végzem a feldolgozását. Hódmezővásárhely-Nagyszigeten tártunk fel egy olyan 10-11. századi köznépi temetőt, amelynek csontvázait a legújabb bioarcheológiai módszerekkel vizsgáljuk. Úgy tűnik, sikerül kimutatni azt, hogy hány család hány generáción keresztül használta ezt a temetkezési helyet, és milyen kapcsolatban álltak egymással. Megvizsgáljuk, hogy ez hogyan viszonyul ahhoz a tudáshoz, amit pusztán régészeti eszközökkel, a tárgyak formai és díszítésbeli változásaiból tudtunk kiolvasni.
– Manapság mekkora az érdeklődés a régészképzés iránt?
– Az érdeklődés megvan, a jelentkezési számok viszont jóval alacsonyabbak, mint korábban. 2008-ban, amikor tanszékvezetőként az első hallgatói tájékoztatómat tartottam az akkori öt évfolyamnak, 138 hallgató ült velem szemben. Most 40-50 között van a hallgatók száma. Ennek nagyon sok oka van, de kettőt szeretnék megemlíteni. Az egyik, hogy 2012 után iszonyatos mennyiségű forrást vontak ki a felsőoktatásból. Ez sajnos meglátszott a jelentkezési adatokon is, elsősorban azért, mert mindezt követte az akkori kormányzat részéről egy olyan negatív kampány, ami arról szólt, hogy: „ne menjél bölcsésznek, különösen ne menj régésznek, mert sehol nem fogsz tudni elhelyezkedni, csak a Mekiben felszolgálóként”. Ilyen hátszélben iszonyatosan nehéz a hallgatókért küzdeni, mert a leendő hallgatók és szüleik is tájékozódnak a médiából, és tudják, hogy a múzeumokban olyan nevetségesen gyenge béreket fizetnek mind a mai napig – remélem, ebben most lesz változás –, ami finoman szólva nem hatott ösztönzőleg. Ezek a tényezők negatív hatást gyakoroltak a mi képzésünkre is. Remélem, hogy ennek a helyzetnek most már vége, illetve az egyetemek finanszírozása is változni fog, és nem az lesz az egyedüli szempont, hogy minél több hallgatót vegyünk fel, mert a fejkvóta alapján jut az egyetem forrásokhoz.
– Ezek szerint meg tudja cáfolni azt, hogy a fiatalok ne menjenek régésznek. El lehet helyezkedni Magyarországon régészként?
– Abszolút meg tudom cáfolni. Aki a tanítványaim közül akart, az el is tudott helyezkedni. Voltak olyan periódusok, amikor kifejezetten régészhiány volt. Óriási beruházások folytak, autópálya nyomvonalak, útépítések, ipari beruházások stb., ahol hatalmas területeket nyitottak meg. Ezek előtt régészeti feltárásokat, leletmentő ásatásokat kellett végezni, ehhez pedig régész szakemberek kellettek, kellenek mind a mai napig. Nagyon sok terület van, ahol a régészek munkalehetőséghez juthatnak. Meglepő lehet, hogy ezt mondom, de régész diplomával nem feltétlenül kell régésznek lenni. A hallgatóinkat igyekszünk egy gondolkodási folyamatra nevelni. Nem elsősorban azt ölni a fejükbe, hogy egy adott korszakban milyen ruhakapcsoló tűk vagy késtípusok voltak, hanem azt, hogy apró töredékekből próbálják meg kirakni a valóságot. Mondok egy példát. A második világháború idején London mellett létezett egy Bletchley Park nevű intézmény, az angol hírszerzés és kémelhárítás központja. Itt többnyire nem hivatásos katonák dolgoztak, hanem régészek, egyiptológusok, nyelvészek, írásszakértők, klasszika-filológusok és így tovább. Olyan emberek, akik hozzászoktak ahhoz, hogy apró, töredékes adatokból próbálják újjáalkotni az egészet. Ez a fajta gondolkodás például nem jellemző a műszaki és természettudományokra. A mi végzett hallgatóink az élet más területein is kapósak, ugyanis magukkal viszik ezt a gondolkodásmódot.
– A technológia fejlődésével melyek azok az újdonságok, amelyek a régészek munkáját támogatják?
– A ma régészete már nyomokban sem emlékeztet arra, amit a pályám kezdetén tanultam és műveltem. Olyan mértékben előretörtek a természettudományos vizsgálati módszerek, hogy az adott egységnyi leletanyagból vagy egy sírból kinyerhető információk mennyisége hihetetlenül nagy mértékben megnövekedett. Itt nemcsak a radiokarbon kormeghatározásra gondolok, hanem az anyagszerkezet és az anyagösszetétel vizsgálatokra is. Ezek sokat elárulnak arról, hogy például hol bányászták az adott fémtárgy nyersanyagát, milyen technológiával készítették, és azt is, hogy más területek eredményeivel összevetve hogyan viszonyulnak egymáshoz. A genetika is hihetetlen távlatokat ad. Ma már stronciumvizsgálatokra, a fogzománcban fölhalmozódott stabil izotópok vizsgálatára is van lehetőségünk. Ez megmutatja, hogy az illető mivel táplálkozott, valamint azt is, hogy abban a régióban született-e, ahol eltemették, vagy máshonnan vándorolt oda. Ugyancsak nagy lehetőségek vannak a különböző lelőhely felderítési módokban: például lézeres fotótechnikával komplett temetőket, épületeket lehet légi felvételeken kimutatni. A talajradarozás a felszín alatti objektumok roncsolásmentes vizsgálatához nyújt fontos segítséget. Tehát számos olyan lehetőséggel gazdagodott a régészet, amely az oktatást is megreformálta. Szorosan együttműködünk az SZTE Természettudományi és Informatikai Kar különböző tanszékeivel és a Biológiai Intézettel.
Magyarország a tízmillió magyar őstörténetkutató országa – mondta Prof. Dr. Révész László. Fotó: Bartha Karina
– Muzeológusként melyek az életútjának a legkiemelkedőbb állomásai?
– A kiállításokat tekintve kiemelném az 1995 és 2000 között készített, Őseinket felhozád… A honfoglaló magyarság című tárlatot, amely a honfoglalás 1100. évfordulójára készült. Ezt először Miskolcon, a Herman Ottó Múzeumban láthatta a közönség, majd a Magyar Nemzeti Múzeumban, és utána sikerült Európa legnagyobb múzeumaiban is bemutatni, például Bolognában, Milánóban, Caenban, Madridban és Turkuban. Mindenhol kiadtuk az adott ország nyelvén a kiállítási katalógust, ez igazi kultúrmisszió volt. Másik emlékezetes munkám az Európa közepe 1000 körül című kiállítás, ami magyar, cseh, lengyel, szlovák és német koprodukcióban az ezredforduló Európáját mutatta be. Azt a hatalmas vállalkozást szemléltette, ahogy III. Ottó és reformköre maga köré próbálta szervezni a kelet-európai, akkoriban alakuló királyságokat. Megemlítek még egyet: nagy élmény volt számomra, hogy öt évig a Katalán Történeti Múzeum kollégáival együtt dolgozhattam azon a kiállításon, amely a Királylányok messzi földről címet viselte. A katalán és magyar kapcsolatoknak a 12. század végéig visszanyúló időszakát mutatta be Barcelonában és nálunk, Budapesten.
– Volt olyan kiállítása is, amelyet a szegedi közönségnek mutattak be?
– Igen, az Elit alakulat című vándorkiállítás a karosi honfoglalás kori leleteket mutatta be. Ennek az egyik állomása Szeged volt.
– Pályaválasztásában fontos szerepet játszottak azok az előadások, amelyek megragadták a figyelmét. Fontosnak tartja, hogy ön is tartson tudománynépszerűsítő előadásokat?
– Mindenféleképpen. Egyrészt fontos a tudománynépszerűsítő cikkek, könyvek írása. Az internet korában óriási szerepe van azoknak a rövid írásoknak is, amelyek a Facebookon és egyéb közösségi oldalakon jelennek meg. De természetesen az előadások sem elhanyagolhatók. Azonban hadd hívjam fel a figyelmet valamire, ami egy kicsit a kedvemet szegi. Magyarország a tízmillió futballedző, virológus, atomtudós, hidrológus és a tízmillió magyar őstörténetkutató országa. Sajnos az internet korának egyik negatívuma – ez az úgynevezett Dunning-Kruger-effektus –, amikor nagyon hiányos, felszínes tudással emberek olyan ellentmondást nem tűrő véleményt alkotnak és minősítenek kutatókat, ami bicskanyitogató. Fiatalabb koromban sok tudománynépszerűsítő előadást tartottam, ma már nagyon megválogatom, hogy hová megyek el. Egyre többször tapasztalom, hogy nem arra kíváncsiak, amit mondok, hanem a saját, berögzült fantazmagóriáikat szeretnék visszahallani. A Magyar Tudományos Akadémia vagy a hivatalos történettudomány képviselőjeként nem szívesen vállalom a céltábla szerepét olyan emberek körében, akik hisznek és nem tudnak, és nem kíváncsiak az igazi tudásra. A fiatalokat viszont bíztatom arra, hogy menjenek el, tartsanak előadásokat.
Forrás: SZTEinfo / Vida-Szűcs Imre
Fotók: Bartha Karina
