Apró Stefánia, az SZTE BTK hallgatója nyerte meg az SZTE Prezilimpia országos döntőjét

A beszédkészség és a prezentációs technikák fejlesztése, valamint az élő szereplés gyakorloltatása a célja az SZTE Gazdaságtudományi Kar, az SZTE Junior Akadémia és a szegedi Ez a beszéd Toastmasters Klub nagyszabású közös versenyének, a Prezilimpiának. A döntőn az SZTE karairól delegált hallgatók vehetnek részt, valamint oda a magyarországi gazdasági felsőoktatásban tanuló, nem SZTE-s hallgatók is bejuthatnak az előzetes online megmérettetés után. Az SZTE BTK kari fordulóját április 21-én szervezték meg, a döntőt, Apró Stefánia harmadéves kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgató részvételével, május 5-én tartották a Szent-Györgyi Albert Agórában.

Stefániával beszélgettünk.

- Hogyan értesültél a Prezilimpia híréről?

- Egy órára készített esettanulmányról tartottam referátumot. A szaktársaim az előadás után konkrétan kiemelték, mennyire jó volt az előadásmód, ez nem hangzik talán nagy dolognak, de akkor ott nagyon jól esett. Aztán Rudisch Ferenc tanár úr odajött, és közölte: szerinte ez az én műfajom. Elmesélte, hogy ő is indult egykor ezen a versenyen, és mennyire jó élmény volt számára. Igazából ő szorgalmazta, hogy induljak a Prezilimpián. Mivel megbíztam a véleményében, és a szaktársak is megerősítettek, belevágtam.

- Milyen lépcsőfokok vezettek a döntőbe jutásig?

- Az első lépcsőfok a „SZTEKOMM Szpíker”, a „SZTEKOMM Hangja” mintájára, idén tavasszal megrendezett prezentációs vetélkedő volt a szegedi kommunikáció- és médiatudomány szakon. A tanszéki fordulóra olyan prezentációval indultam, amelynek témája a mesterséges intelligencia hétköznapi térnyerésének folyamatát járta körül. A verseny nyitott volt a szak összes hallgatója számára, alap- és mesterszakosoknak is, ami csak nehezítette a dolgomat, mert nagyon jó prezentációkat adtak elő. Erős mezőny volt ez az idei. Ennek ellenére első helyezést értem el.

Innen továbbjutottam a kari fordulóba, ahol már a BTK több szakáról is indultak versenyzők. Meg kell hagyni, itt is erős vetélytársak léptek színpadra. Itt szintén első helyezést értem el.

Amikor az utóbbit megnyertem, onnantól már egyenes út vezetett az egyetemi prezentációverseny döntőjébe.

A kari forduló díjazottjai, jobb szélen Apró Stefániával.

- Milyen tapasztalatokat szereztél ezeken az előzetes fordulókon?

- A legfontosabb tapasztalat az volt, hogy mennyire számít a közönség reakciója. A tanszéki fordulón még nagyon izgultam, de amikor láttam, hogy a hallgatóság figyel, sőt, néhány pontnál bólogatnak is, az hatalmas löketet adott. Rájöttem, hogy egy jó prezentáció nem csak a tartalomról szól, hanem arról is, hogyan kapcsolódsz a hallgatósághoz.

A másik nagy tanulság a másoktól való tanulás. A kari fordulón már nagyon erős előadókat láttam, teljesen más stílusokkal, eszközökkel. Volt, aki hatalmas ívű történetet mesélt, volt, aki kegyetlenül precíz volt. Nekem az jött át, hogy nem kell másolni senkit. Elég, ha a saját erősségeimet viszem tovább, de közben nyitott szemmel járok.

A harmadik pedig a versenyhelyzet kezelése. Az első fordulóban még az volt a célom, hogy ne égjek meg. A másodikban már az, hogy megmutassam, mit tudok. És ahogy ezeket a köröket végigcsináltam, egyre kevésbé éreztem tehernek a szereplést, egyre inkább lehetőségnek.

Ráadásul ezeken a fordulókon nagyon hasznos visszajelzéseket és kritikákat kaptam Dr. Pusztai Bertalan tanszékvezetőtől és Dr. Hegedűs Anita PR-es oktatómtól is. Nem csak dicsértek, hanem megmondták azt is, min tudnék még csiszolni. Ezekkel az észrevételekkel aztán a következő fordulóra tudtam fejlődni. Szóval nem csak a verseny vitt előre, hanem az a szakmai környezet is, aki végig figyelt és támogatott.

- Hogyan zajlott a felkészülésed? Hogyan kell ezt elképzelnünk?

- Az első két fordulóra Rudisch Ferenc tanár úr készített fel. A döntőre Csák Luca Nóra – a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karának nyilvános beszéd oktatója – Pólya-Szabó Krisztina stíluskommunikátort javasolta mellém mentornak. A javaslat tökéletesnek bizonyult.

A döntős prezentációm középpontjában a stresszkezelés és a kiégés kérdésköre állt. Ezt a témát a saját életem egyik meghatározó fordulatán, egy sport-sérülésen, az azt megelőző túlhajtáson és a törésponton keresztül dolgoztam fel. Nem volt könnyű vállalás, éppen ezért jelentett óriási támogatást, hogy Krisztina nem csupán szakmailag, hanem emberileg is végig mellettem állt.

Munkánk során beszédtechnikával és a közönség figyelmének fenntartásával is foglalkoztunk. Ám ami számomra a legtöbbet jelentette, az a felkészülés során kapott bizalom és szakmai háttértámasz volt.

És igen, a felkészülés egyik legizgalmasabb aspektusa a ruha kiválasztása volt. Business dresscode, ütős színpalettával. Ezen a ponton is markánsan megjelent Krisztina szakmai tudása. Nem csak a tartalomra és a beszédtechnikára figyelt, hanem arra is, hogy a megjelenésemmel hogyan erősíthetem az előadásom hatását. Ez pedig óriási segítség volt abban, hogy jól érezzem magam a színpadon. És tapasztalataim szerint amikor az ember jól érzi magát a bőrében, az a közönség számára is egyértelműen átüt.

- Milyen visszacsatolásokat kaptál a döntőn való szereplésed után?

- Az első és legfontosabb számomra az volt, hogy a családom ott ült a nézőtéren. Nem pusztán a szurkolásuk miatt, hanem mert tudtam, hogy ők azok, akik a legrégebb óta ismernek és támogatnak. Hogy ott vannak a legkritikusabb pillanatokban. Ezt nem lehet igazán szavakkal leírni, de mélyen megérintett, és valami nagyon erős belső stabilitást adott.

Aztán jöttek a szakmai visszajelzések. A tanszékről, a mentoromtól, a versenytársaimtól, a zsűritől és a szervezőktől is kifejezetten pozitív reakciókat kaptam. Többen is azt mondták, hogy színpadra termettem, és soha ne hagyjam abba ezt a műfajt, mert ez az én utam.

Ezek a szavak nem csupán a siker élménye miatt estek jól. Sokkal inkább azért, mert megerősítettek abban, hogy nem véletlenül indultam el ezen az úton, hogy érdemes továbbmennem, és hogy annak, amit csinálok, súlya és értelme van.

Az SZTE Prezilimpia döntőjén. (Forrás: Apró Stefánia)

- Milyen élményekkel távoztál a döntő rendezvényéről?

- Ez az egész egy egyhónapos folyamat volt a tanszéki fordulótól a döntőig. És amikor vége lett, fáradt voltam, de nem a kimerültség fáradtsága volt ez. Inkább az a fajta jóleső kimerültség, amikor az ember mindent kiadott magából, és tudja, hogy nem maradt benne tartalék.

Az egyik legmeghatározóbb élmény a közösség érzete volt. A színpadon állva teljesen egyedül voltam, de közben mégsem. Ott volt a családom, a mentorom, a versenytársak, akikkel addig igaz csak futólag találkoztam, de a döntő után egészen máshogy néztünk egymásra. Volt bennünk valami közös, valami, amit csak az ért, aki végigcsinálta ezt az egészet.

A másik pedig az a belső megnyugvás, hogy megpróbáltam. Nem csak úgy, hogy „belevágtam”, hanem hogy tényleg mindent beleadtam. És ez, függetlenül a helyezéstől, olyan érzést adott, amit nem cserélnék el semmire.

Amikor eljöttem a rendezvényről, nem csak egy versenyélménnyel lettem gazdagabb. Hanem egy megerősítéssel, hogy ezt szeretem csinálni, és hogy érdemes továbbmennem ezen az úton.

- Miért ajánlanád hallgatótársaidnak is azt, hogy próbálják ki magukat a versenyen?

- Azért ajánlanám, mert ez a verseny nem csak arról szól, hogy ki a legjobb előadó. Hanem arról, hogy az ember megtapasztalja, mire képes, ha komolyan vesz egy feladatot, és kap hozzá támogatást.

Én magam sem gondoltam volna egy évvel ezelőtt, hogy itt tartok. Akkor még csak egy esettanulmányos referátumot tartottam, és a szaktársaim visszajelzése indított el ezen az úton. Aztán jöttek a fordulók, a mentorok, a visszajelzések, a fejlődés. És a végére nem csak egy jobb előadó lettem, hanem magabiztosabb is.

Sokan talán azért nem jelentkeznek, mert félnek a kudarctól, vagy mert úgy érzik, nem elég jók. De pont ezért érdemes belevágni. Mert a verseny nem ítélkezik feletted. Lehetőséget ad arra, hogy fejlődj, hogy visszajelzéseket kapj, hogy olyan emberekkel találkozz, akik szintén ebben a műfajban gondolkodnak.

És ami a legfontosabb, hogy ez a vetélkedő olyan élményt ad, amit az előadói órákon nem lehet megtanulni. A színpadot, a közönséget, a pillanat súlyát. Azt, amikor a családod a nézőtéren ül, a mentorod büszkén néz, és te tudod, hogy igazán mindent beleadtál.

Szóval azt mondom: próbáljátok ki. Nem azért, mert muszáj, hanem mert megéri!

Borítókép: Az SZTE Prezilimpia döntőjén Apró Stefánia és Pólya-Szabó Krisztina. Forrás: Apró Stefánia