Mikor és minek a hatására kezdett el nagyobb hangsúlyt fektetni a tehetséggondozásra? Mit gondol a tehetséggondozás fontosságáról?

Azt hiszem, folyamatos fejlődésről van szó az esetemben. Kezdetben talán kevésbé tudatosan történt: először a hallgatók kerestek meg, hogy szeretnének TDK dolgozatot írni és a segítségemet kérik. Örömmel rábólintottam, majd elkezdődött a közös munka, de úgy hiszem, a módszertan sok kívánnivalót hagyott maga után. A korral együtt aztán a tapasztalatom is nőtt, így formálódott át a tehetséggondozásról vallott elképzelésem. Ma nem csak – nem elsősorban – a tudományos tehetség kibontását látom benne, hanem az érdeklődő fiatalok személyiségformálódásának elősegítését: a lehetőség megadását, hogy felfedezzék a saját képességeiket, erejüket, a kitartó, kemény munkának köszönhetően képesek legyenek a saját határaikat feszegetni, miközben fejlődik a kreatív és a kritikai gondolkodásuk, az írás- vagy a prezentációs készségük, vagyis olyan képességek, amelyekre nemcsak a tudományos életben van szükségük. A konkrét tartalmi vonatkozás, azaz az ismeretanyag elmélyítése valójában csak ürügy a személyiség komplex fejlesztésére. Sokszor a tehetségnek időre van szüksége, hogy megmutatkozzon: utat kell nyitnunk neki egy kis törődéssel, figyelemmel, vagy épp a keményebb munkával, így téve nyilvánvalóvá a diák számára is a benne rejlő lehetőségeket. Ritka az igazi, természetadta nagy tehetség, de nagyon sok jó képességű, értelmes és nyitott fiatal van, akik arra várnak, hogy felfedezzük őket. Szerintem nekünk, oktatóknak ebben van a felelősségünk. Szerencsés a helyzetem abból a szempontból, hogy kicsi tanszék vagyunk, jobban lehetőségünk van a hallgatókat nyomon követni, közvetlenebb viszonyt kialakítani velük. Épp ezért úgy vélem, nem merülhet ki a munkánk a tudásanyag átadásában: figyelnünk kell a diákokat, keresni az érdeklődést a szemekben, s ha arról van szó, odamenni, megszólítani őket. Az a tapasztalatom, hogy sokszor csak a bátorítás hiányzik nekik. Aztán majd elválik, mi lesz, mennyire tudjuk a pályán tartani őket. A kutatásba fektetett munka rendszerint meghozza a kézzelfogható sikert számukra, de mint említetten, nem ez áll a fókuszban. Azt szoktam mondani a hallgatóknak, hogy ha úgy érzik, és magam is úgy látom, hogy kihozták magukból a maximumot, akkor eredménytől függetlenül ők már nyertesek. Minden egyéb „ciliegina sulla torta”, ahogyan az olasz mondja. Csodálatos kivirágzásokat láttam: kezdetben bizonytalan, félszeg diákok ma már ott kopogtatnak a tudomány ajtaján, és nemcsak sikeresek, de – a kötelező hullámvölgyekkel együtt is – örömmel, lelkesedéssel merülnek bele az újabb és újabb kutatási ötleteik megvalósításába. Természetesen nem mindenkiből lesz irodalomtudós, még csak nem is mindegyikük jut el a PhD-képzésig, de nem is kell. Lehet, hogy éveken át sok-sok időt, energiát fektetünk egy diákba, aztán elválnak az útjaink. Fájdalmas ezt tudomásul vennünk, de a munkánk ekkor sem volt hiábavaló. Olyan tapasztalatokkal gazdagodnak, amelyek nagy segítségükre lesznek a későbbi életükben, a munkájukban. A lényeg, hogy a hallgatók az elért eredménytől függetlenül is értsék, hogy mivel lettek többek, érezzék a bennük lévő erőt, és megtapasztalják, hogy a befektetett munkának mindig van gyümölcse. Számomra ennek a tapasztalatnak az átadása nagyon fontos. Ha pedig szigorúan tartalmi oldalról közelítem meg a kérdést, azt a szabadságot emelném ki, amely teret ad a lelkesedésnek. A tehetséggondozás keretében olyan kérdésekkel, témákkal foglalkozunk, amelyek nem alkotják a kötelező tananyag részét, következésképpen sokkal érdekesebbek, lelkesítőbbek. Valójában a hallgató ekkor találkozik az igazán izgalmas problémafelvetésekkel, és ahogyan egyre mélyebbre ássa magát a témában, annál inkább magával ragadja a kutatás szépsége. Egyszerűen beszippantja. A tehetséggondozás során tehát egyszerre nyitunk teret a mélyebb megismerés és tudás, valamint a kutatómunka szépségének felfedezése felé.

Tudományos munkássága milyen területeket, témákat ölel fel? Miben tud leginkább a segítségére lenni mentoráltjainak?

A szűkebb kutatási területem Luigi Pirandello munkássága, de a figyelmem kiterjed a kortárs irodalom egyéb szerzőire is, elsősorban a klasszikus modernitás területéről. Az utóbbi időben a kortárs olasz női irodalom került az érdeklődésem fókuszába. A kutatásaim során mindig sikerül valamilyen érdekes új kérdésbe botlanom, és aztán ezekből az elágazásokból születnek a hallgatók figyelmébe ajánlott kutatási témák. Vagyis sok esetben már a témaválasztásnál ott vagyok segítségnek, de persze tekintetbe kell venni a hallgató érdeklődési körét is, a személyiségét, azaz egy kicsit összehangolni a „kereslet-kínálat” oldalát. Aztán az egyik legnagyobb segítséget – szerintem – a módszertan átadásában tudom nyújtani, a kutatási folyamat egyes lépéseinek tudatos megterveztetésében, majd felügyeletében. Természetesen az irodalomtörténeti összefüggésekre és a kritikai tendenciákra való nagyobb rálátásomnak köszönhetően tanácsokat tudok adni bizonyos vizsgálati szempontok beemelésére, a megközelítési módok finomítására stb. A tehetséggondozás azonban a részemről is folyamatos „naprakészséget” követel, vagyis egy-egy téma felelős nyomon követéséhez ugyanúgy tájékozódnom kell a vizsgálat tárgyában. Ugyanakkor sosem adok készen semmit a hallgatónak, kifejezetten szigorú vagyok e tekintetben. Soha nem kezdünk el úgy dolgozni, hogy a kezébe adom a „szakirodalmat”. Természetesen a kutatási folyamat lépéseit nyomon követem, ott vagyok a háttérben, és ha elakadás van, segítek. Rengeteget konzultálunk, gyakorlatilag folyamatos dialógusban állunk egymással, és a munka is ebben a konstans párbeszédben formálódik. Ugyanez vonatkozik az írás fázisára: ha kell, tízszer íratom újra a dolgozatot addig, amíg „tökéletes” nem lesz. Miközben segítek a szöveg nyelvi-stilisztikai letisztázásában, fejlődik a hallgató írástechnikája, elsajátítja a tudományos írás fortélyait.

Mit gondol, mi a titka a jó oktató-hallgató viszonynak? Mennyiben befolyásolja a hallgatói sikerességet a mentorral való kapcsolat?

A tehetséggondozás sokoldalú, összetett fejlesztő feladat, ami a hallgató számára sok munkával és fáradtsággal jár, ugyanakkor sok megelégedéssel és örömmel is. Ahhoz, hogy eredményesen működjön, a maximális bizalomra van szükség a mentor és mentorált között. Természetesen fontos a szakmai tekintély és a hitelesség is, de mindenekelőtt a hallgatónak azt kell éreznie, hogy nincsen magára hagyva. A magam részéről ez gyakorlatilag állandó szolgálatban levést jelent. A mentorált diákjaim tudják, hogy bármikor kereshetnek: este, hétvégén, bármikor. Egy-egy intenzívebb munkát igénylő időszakban gyakran megesik, hogy késő estébe nyúlóan még vonalban vagyunk. Néha nem is annyira szakmai tanácsra van szükségük, mint inkább arra, hogy egy kis beszélgetéssel átsegítsem őket egy-egy munkával kapcsolatos krízishelyzeten vagy elbizonytalanodáson. Óriási felelősség, sok-sok szép és megható pillanattal.

Mit tart a legkiemelkedőbb sikerének? Esetleg van-e olyan aspektusa eddigi kutatási tevékenységének, aminek gyakorlati hasznossága már megmutatkozott az évek során vagy a vártnál szélesebb közönséget is elért?

Bár nem szívesen rangsorolok, a legfontosabb sikernek mégis a hallgatók visszajelzését említeném. Ebbe beletartozik a ragaszkodásuk, a megbecsülésük, az, hogy az örömeik és a gondjaik megosztásával a bizalmukba fogadnak, de az is, hogy folyamatosan van egy négy-öt fős kis csapat, amellyel együtt tudunk dolgozni különböző témákban. Mindig érkeznek újak, mások elmennek, és a karrierjükben hasznosítják azt a tudást és azokat a képességeket, amelyeket a tehetséggondozás keretében sajátítottak el. Nyilván ennek gyakorlati hasznát is meg fogják tapasztalni. Feltétlenül meg kell említenem a Kollár Andrea kolléganőmmel közösen szerkesztett és gondozott tanszéki kiadványunkat is, amely egyrészt felületet biztosít a tehetséges hallgatók írásainak, így további motivációs forrást jelent számukra, másrészt valóban hozzásegíti őket, hogy szélesebb közönséghez is elérjenek az írásaik. Az egyik mentorált hallgatóm kutatásai például többek között az itt publikált tanulmányainak köszönhetően váltak ismertté, ő pedig így kapott nagyobb figyelmet már mesterszakos hallhatóként. Mindenképpen nagy öröm és büszkeség számomra ez a siker. És ha már a sikereknél tartunk, feltétlenül említést érdemelnek a diákjaim OTDK-szereplései. Nemcsak a konkrét helyezésekre gondolok, hanem általában a dolgozataikra, a szóbeli szerepléseikre: valóban kihozzák magukból a legtöbbet. Jóleső érzés később visszahallani, hogy „milyen ügyesek voltak a szegedi diákok, látszik, hogy követve vannak”. Remélem, nem tűnik szerénytelenségnek, de tényleg fontosak számomra az ilyen visszajelzések, és jólesett a szakma hivatalos elismerése is, amikor elnyertem a Mestertanár Aranyérem kitüntetést.

Milyen pozitívumokat tapasztalt a tehetséggondozással töltött évek során akár szakmai szempontból, akár – ha van ilyen – személyes élményként?

Nagyon sok pozitív tapasztalattal gazdagodtam. Egyrészt a saját munkámban is egyre tudatosabb lettem, és ezt nemcsak a tehetséggondozásra értem. Másrészt említettem, hogy a hallgatók kutatásainak nyomon követése tőlem is megköveteli az adott témában való jártasságot. Így aztán a közös munka termékenyítőleg hat az én szakmai fejlődésemre is; még akkor is, ha nem ugyanazon a kutatási vonalon mozgunk. A személyes élményt tekintve nem tudok nem elfogultan visszagondolni minden egyes közös „történetre”. Nagyszerű érzés látni, ahogy beérik a sokévi munka gyümölcse, ahogyan elindulnak a pályán a fiatalok, akikkel még elsőévesen vagy még korábban kezdtünk el együtt dolgozni. De ugyanígy jóleső érzés nyomon követni a kritikai gondolkodás formálódását bennük, vagy pusztán a személyiségükben végbemenő pozitív változást, ahogyan megerősödnek, magabiztossá válnak, pusztán azért, mert tudják, mire képesek. És ez így van akkor is, ha végül más utat választanak. Szeretettel gondolok vissza minden elengedésre, mert minden közös történetből, így ezekből is tanultam valamit. Nem szeretnék naivnak látszani, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tehetséggondozás rengeteg idő és energia, amit nyilvánvalóan a saját kutatásunktól vonunk el, tehát nagyon nehéz egyensúlyt találni a kettő között. Ugyanakkor, amikor leülök a kis lelkes csapattal – együtt vagy egyenként, mindegy –, minden nehézséget elfelejtek…