Erdei Lilla az SZTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola végzős hallgatója, disszertációtémája a disztopikus film.

Általános iskolás kora óta ír novellákat.

Eddig négy kötete jelent meg, három forgatókönyvéből készült rövidfilm, jelenleg pedig az írás mellett a Lézerhalál nevű punk/noise zenekarban szájharmonikázik.

Exhumálás

 

Borbás haverom négyéves kisöccsét megütötte az áram. Utána még jött-ment, egészen a temetésig, bár készségeiben bizonyos visszaesés mutatkozott. Megint pelenkázni kellett, és pufók öklével azt a mozdulatot ismételgette, amellyel a még mindig áram alatt levő kismagnót püfölte görcsösen, amikor rátaláltak.

– Be kell majd feküdnöd oda, Peti – mutatott az anyja a koporsóra.

A gyerek húzta magát, de nem hisztizett. Gépies mozdulatait leszámítva talán csak a makacskodásnak ez a hiánya utalt rá, hogy már nem él. Még valami különös kedvességre is szert tett, amely hasonlított ugyan a gyerekek szokásos vidámságára, de előkelőségében, nagyvonalúságában különbözött is attól.

Arra gondoltam, feltétlenül el kell-e temetni. A kényszeres öklözésen talán egy gyógytornász is segíthetne. Peti akár valami nagy dolgot is véghezvihetne, ha hagynák. De ez hosszú vitának tűnt, még a politikai nézetkülönbségeknél is feloldhatatlanabbnak.

Eszegettünk a svédasztalról, aztán kimentettük magunkat. Hamarosan Borbás is utánunk jött. Meg tudtuk érteni. Fürödni még nem volt elég meleg, de nekünk már az is elég volt, hogy a szürke téli hónapok után végre kimehettünk a folyópartra sörözni.

Akármilyen furcsa nyugalommal kezelte is a Borbás család, a veszteség túl nagynak bizonyult. A tetejébe még valami hivatal is rájuk szállt. Maga Borbás elsőre temetkezési vállalkozóknak nézte őket, de valójában a gyermekvédelem speciális alosztályától jöttek. Kiderült ugyanis, hogy a demográfiai mutatók javítása érdekében nemrég született egy rendelet. Olyan gyermek esetében, aki az élettel összeegyeztethetetlen állapota ellenére életjelenségeket produkál, az életet kell alapul venni, és ennek megfelelően felnevelni. A rendelet azért se vert fel nagy port, mert ez ritka jelenség, bár távolról sem példa nélküli. Az utóbbi években egyre több kétségbeesett lányanyát taszított még mélyebb kétségbeesésbe a tény, hogy budiba dobott vagy falhoz vágott csecsemője nem halt meg… pontosabban meghalt, de nem maradt halott. Az öregek azt mondogatták, megtelt a pokol tornáca, nem tud már több lelket magába fogadni. Akárhogyan is, a rendelet nem csak ilyen extrém körülmények között, de természetes vagy balesetből eredő halál esetében is kötelezővé tette a gyermek exhumálását.

Borbáséknak ekkor lett elegük. Gondolom, a gyász nem arra való, hogy aztán egy tollvonással semmissé tegyék, és az embernek úgy kelljen tovább élnie, mintha mi se történt volna, mintha azt a leckét nem tanulta volna meg. Mindenüket pénzzé tették, megfizették a büntetést, és aláírták a nyilatkozatot az örökbeadásról. (Borbás ezen a ponton kesernyésen megjegyezte, hogy őt bezzeg lecseszték, amikor eljött a temetésről, hogy velünk lóghasson.) A maradék pénzből még mindig ki tudtak vándorolni.
Dublinban kezdtek új életet. Borbás sok fotót küldött. Egy pénzes ismerősük jóvoltából nagy bérházba költözhettek. Innen csak Borbásnénak nem sikerült hasonlóan jó körülmények közé költöznie, amikor ezzel a kezdeti segítséggel már nem illett tovább visszaélni. Depresszió tört rá, és saját bevallása szerint egyre többet álmodott a kis Petivel. Azt nem tudni, ezek közül melyikkel üldözte férjét egészen egy kis szigetig, ahol csak madarak fészkeltek meg egy indie rádióadó, de tény, hogy az öreg Borbás mintha menekült volna valami – vagy valaki – elől. Ezek után Borbás annyit tehetett, hogy megpróbált állást találni anyja számára, aki azonban képtelen volt fókuszálni bármilyen, a takarításnál felelősségteljesebb munkára. Borbás azzal vigasztalta magát, hogy Dublinban rengeteg külföldi munkavállaló él olyan parányi szobákban, mint amilyenben az anyja: az ágy és a fal között épp csak egy kis éjjeliszekrénynek jutott hely. Koporsó, mondogatta Borbásné, csak engem remélhetőleg nem fog exhumálni senki.

Ahhoz azonban Borbás ragaszkodott, hogy legalább hétvégente elvigye anyját kávézni. Egy ilyen kimenős napon megállította őket egy csöves, de nem kéregetni kezdett, hanem finom, forró ragut szedett nekik egy kondérból.

Néha a legidősebb lány, Emma is velük tartott. Megfigyelték, hogy arca időnként megváltozik. Vonásai élesebbek lettek, szeme tüze mélyebb – szinte félő volt, hogy megolvasztja fehér arca hótakaróját. Eleinte rügyező párkapcsolatára tippeltek, de a jelenség akkor se múlt el, amikor Emmának és párjának, a szépreményű Grafton Street-i szoborembernek végül különváltak az útjai.

 

Évekkel később, amikor én is kiköltöztem, Borbás elmesélt egy történetet, amit Emmától hallott.
Ragyogó, szeles tavaszi napon történt. Emma épp a Liffey partján ette a szendvicsét, amikor valaki a nevén szólította. Nem a kinn ebédelő irodai dolgozók egyike volt, hanem egy középkorú, szemüveges, kissé régimódian öltözött férfi. Úgy állt a parti sétányon, mint aki épp csak arra járt.
Amikor látta, hogy sikeresen magára vonta Emma figyelmét, a férfi még közelebb lépett, szinte mintha meg akarná ölelni a lányt, de aztán megtorpant.

– Nem – mondta magyarul, mintegy saját magának –, ez már túl sok.

– Ismerem önt? – kérdezte Emma, szintén magyarra váltva.

– Jogos a kérdés – felelt a férfi szelíden –, de nem tudom helyesen megválaszolni. Ha az érdekli, hogy tudhatja-e, ki vagyok, akkor… voltaképpen igen. Az anyagcserém nem az igazi, emiatt esetleg öregebbnek láthat, mint amilyen…

Emma nézte, nézte, de hiába.

– Sajnálom – mondta.

Ebben a pillanatban melléjük toppant Emma egyik megtermett kollégája.

– Zaklat téged ez a fickó, Em? – kérdezte a lányt.

– Nem, dehogy – felelt Emma –, egy régi ismerős. Tudja mit – fordult az idegenhez –, most mennem kell, de később találkozhatnánk. Még mindig nem emlékszem önre, de valahogy…

– Egy darabig még Dublinban vagyok. Minden nap ötkor beülök abba a kocsmába – mondta a férfi, és heves mozdulattal egy raktárszerű épületre mutatott, nem messze az irodaházaktól. A vörös téglahomlokzaton kápráztatóan táncolt a Liffey szélfútta tükréről visszaverődő napfény.

Emma visszatért a munkához. Hamarosan azonban rosszul lett, minden elsötétedett körülötte. Miközben próbált visszakapaszkodni a székére, arra gondolt, hogy talán agyérgörcs. Aztán, miközben kiborult ceruzáit szedegette az íróasztalon, és gépiesen nyugtatgatta kollégáit, hogy jól van, eszébe jutott annak a férfinak a szeme is, meg a vad mozdulat, amellyel a kocsmára mutatott. Egyáltalán nem illett a helyzethez, sem a férfi nyugodt, civilizált viselkedéséhez. Még a felsőteste is vele rándult, mintha be akart volna húzni valakinek, és csak az utolsó pillanatban tudta volna a mozdulatot értelmes irányba átcsatornázni.

A főnök ragaszkodott hozzá, hogy Emma orvoshoz menjen. A lány erőtlen makacskodását megelégelve még taxit is hívott.

Nem agyérgörcs volt, hanem influenza. Emma csak két héttel később jutott oda, hogy a betegszabadságot – na meg utána néhány, pótlólagos túlórákkal terhelt napot – letudva a vörös téglás kocsma felé vehesse az irányt.

Irtózat és kíváncsiság keverékével lépdelt a feketére festett faajtó felé. Az emlék már szinte álomszerűnek tűnt… de jelentőségteljes álomnak.

Odabent a felhős idő ellenére is meglepően világos volt. A magas ablakokon szinte templomian áradt be a folyóról visszaverődő fény. Ezt a pár korai vendég közül csak egy fiatal srác használta ki: szertartásosan lapozgatta újságját, úgy kortyolgatva Guinnessét, mintha a legelső lett volna azóta, hogy betöltötte a tizennyolcat. (Talán az is volt. Asztalán viharvert ajándékcsomag hevert.) A többiek okostelefonjukat cirógatták, vagy a mennyezet sarkában zsibongó tévét figyelték.
Emma a pulthoz lépett, kért egy kávét meg egy cidert, aztán megindult, végig a helyiségen.

A férfit azonban sehol nem látta.

Talán már haza is utazott, gondolta, miközben leült a leghátsó bokszban. Ettől a lehetőségtől megkönnyebbült. Szégyellte magát miatta, arra gondolt, hogy a megfutamodás náluk tényleg családi vonás… de nem tudott parancsolni az érzésnek. Két hét alatt volt ideje rájönni, mire emlékeztette az a heves mozdulat, amellyel a férfi a kocsmára mutatott.

Öklözésre. Nem olyanra, amivel támadni, ütni akarnak, hanem olyanra, amelyet az izmok görcsös rángása idéz elő.